Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

József Attila gyönyörű versének címe ez, melyet pszichoanalitikusához írt.
[Image]Most talán nekünk kellene ezzel a címmel verset írnunk, igaz, nem egy pszichoanalitikushoz, hanem valakihez, aki inkább rászorulna a terápiára, mint mi.Igaz, talán a nemzetre is ráférne egy kis kezelés, talán nem ártana leszámolni évszázados illúzióival, képzelegéseivel, identitászavaraival, rögeszméivel és nem lenne hátrányos megfékezni időnkénti pszichomotoros nyugtalanságát sem.Ha ezt a nemzetet le lehetne fektetni a pszichoanalitikus heverőjére, igen hamar kiderülne, hogy mániás-depresszióban szenvedünk, élen politikusainkkal.Az elmúlt fél évszázadban azért meglehetősen sokat javult az állapotunk, köszönhetően a bennünket körülvevő stabilitásnak és kiegyensúlyozott életvitelnek, - az ember azt képzelte volna, hogy az ölünkbe pottyant szabadság majd felgyorsítja a gyógyulás folyamatát, de tévedtünk.
Minden tekintetben visszaestünk és a társadalom ma betegebb, mint valaha volt.
Olyan tünetekkel találkozhatunk, melyekről azt gondoltuk, hogy a betegségből, melyet e tünetek jeleznek már régen kigyógyultunk, és esély sem nagyon látszik arra, hogy belátható időn belül vissza tudjuk szerezni az egészségünket.
A sors sem kegyes hozzánk, mert olyan orvos helyett egy sámánt szabadított a nyakunkba, aki ahelyett, hogy gyógyítana, csak eufóriás révületben rikoltozik, fokozva a bajt.
Ez az ország azokban az időkben, melyeket a jobboldaliak szeretnek a magyar kommunizmus éveinek nevezni, elindult a polgárosodás útján – elindult egy szerves fejlődés a családokon és a kisközösségeken belül.
A múlt század közepe nagy társadalmi mobilitásának nyertesei és vesztesei a mocskos ötvenes évek után a konszolidált kádárizmusban nagyobb súrlódások nélkül éltek egymás mellett, és akikben volt hajlandóság rá, azok átvehették az állami pozíciókat óvatosan ismét megszálló hajdani középosztály szokásrendszerét és viselkedésmintáit, a mindenki számára elérhető iskoláztatási lehetőségek pedig egyre inkább elmosták a különbségeket.
Nem egy mai nagy ellenállónak rémálom belegondolnia családja múltjába, merthogy ott a bárói korona helyett még egy hétszilvafás nemest sem tud felfedezni.
Akik ma nagy pofával szidják a kommunistákat, azok közül nem egynek az ősei mezítlábas zsellérek vagy lyukas cipős prolik voltak, akikre nem mer visszaemlékezni sem, nemhogy büszkének merne lenni elődeire, akik tudtak élni a ritka történelmi lehetőséggel és ki tudtak törni a műveletlenségből és a nyomorból.
Abban a felemás világban, amit ma szocializmusnak hívunk elkezdődött az új polgárság világrahozatala, egy családjáért, tágabb környezetéért és az országért egyaránt felelősséget érző, érte tenni is akaró és tudó meglehetősen széles réteg megszületése.
Szocialista polgárság – fából vaskarika?
Ugyan, dehogy!
Polgárnak lenni ugyanis nem megy kinevezéssel, mint erre történt nem is oly rég kísérlet, a polgár egy speciális állatfaj a társadalmon belül, aki generációk felhalmozott tudását, mentalitását, szokásait és értékrendjét hordozza, mint családi örökséget.
A polgár nem kiszolgáltatottja környezetének, hanem alakítója, nem másoktól várja a megváltást, hanem maga teremti meg magának a számára megfelelő élet feltételeit, és ennek érdekében inaszakadtáig dolgozik.
A polgár független, önálló - véleményében és egzisztenciájában egyaránt, művelt és okos, és tudja, hogy a kapitalizmusban csak és kizárólag önmagára számíthat.
Igazodott ő a szocializmusban is a külső körülményekhez, de ott sem akceptálta a rátelepedni kívánó államot és többségük társadalmi helyzetéből adódó magabiztossággal irányította a saját életét.
A rendszerváltozáskor azt képzelte, hogy akkor most majd kinyílik előtte a világ és a saját értékrendje szerint tisztességesen élhet tisztességes munkája után szerzett jövedelméből, - horribile dictu az évek során felhalmozott vagyonából.
Elég sokáig ringatta magát ebben a hitben, pedig egyre több jel mutatott arra, hogy a vágyott cél - a fejlett nyugati országokban élő fehér és kékgallérosok világa - elég nehezen tud itt megszületni.
Arra viszont ő sem számított, hogy jön majd valaki, aki vissza akarja lökni a múlt század közepének mindenki által ezerszer elátkozott éveibe, a mindenható állam és a csalhatatlan, bölcs vezér korszakába.Ki hitte volna, hogy lassan visszalopakodnak olyan fogalmak, mint a csengőfrász, hogy olyan szervezetek kerülnek felállításra, melyek túlhatalma a hajdani erőszakszervezeteket idézi, hogy az állások betöltésénél az első szempont a megbízhatóság – és mégcsak nem is az ideológiai megbízhatóság, hanem a vezérhez való viszony - lesz?Ki hitte volna, hogy az államirányítás bevett eszköze lesz a politikai ellenfelek kriminalizálása, az államosítás és a totális uralomra való kendőzetlen törekvés?Gyermekké tettél, - mondhatná a társadalom az ambiciózus vezérnek, de ebben a megállapításban nyoma sincs szeretetnek, inkább az ismét megélhető félelem és aggodalom tükröződhet benne – félelem a gátlástalan államtól és félelem az egyre nagyobb számú és egyre keservesebb sorba rugdosott szegények millióitól.Akárki akármit is mond, a kapitalizmust a polgárok viszik a hátukon, márpedig ők most satuba vannak szorítva.Ha ez a réteg megbetegszik, akkor azt nem lehet meggyógyítani egy hét alatt, rumos teát itatva - velük együtt betegszik meg az ország. Megbetegedni pedig nem csak vírustól lehet, bele lehet betegedni a rossz életminőségbe is, ami független lehet akár az anyagi helyzettől is.Orvos kellene ide a mostani sámán helyett, aki nyugalmat és békességet adna ennek az országnak. Lehetne már egyszer szerencsénk…
:O)))

A bejegyzés a http://kapcsolat.hu/blog/gyermekke_tettel URL - en is fellelhető.