Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image]

Immáron eltelt vagy harminchárom év a rendszerváltozás óta, lehet már talán akár értékítéletet is mondani a leváltott rendszerről, a helyébe lépő új kurzusról, össze lehet vetni pozitív és negatív tulajdonságaikat, de sok értelme nincs.
A munka nagy, elvégzéséért senki sem fizet, hiszen akinek lenne ilyesmire pénze, az nemigen érdekelt abban, hogy tükröt tartson a magyar társadalom elé, nehogy kiderüljön, neki személyesen milyen szerepe van abban, hogy ismét joggal nevezhetjük Magyarországot a hárommillió koldus országának.


Nincs egyetlen területe sem a társadalomnak, sem a gazdaságnak, ahol a rendszerváltozás beváltotta volna hozzá fűzött reményeket.
A társadalom morálisan a béka feneke alatt tanyázik, az emberek elbutultak, egyre ismerethiányosabbá, viszont egyre agresszívabbá váltak, elszomorító a helyzet.
Iparunk összeszerelő-iparrá lett, a hajdan világhírű és nettó költségvetési befizető mezőgazdaságunk ma területalapú támogatást termel, kukoricát és disznóhúst importálunk, az alma drágább, mint a banán - az ország fényévekre van az önellátástól.
Az oktatás ezer sebből vérzik, és ezen az se segítene, ha a pedagógusok bérét máról-holnapra ötszörösére emelnék, mert strukturális és módszertani bajok vannak, a képzés output oldalán betanított munkások és szellemi segédmunkások potyognak a munkaerő-piacra.
Az egyetemek a rendszer alapítványainak kezében nemzetközileg versenyképtelenül pénzszivattyúként és a vazallusok kifizetőhelyeiként  működnek.
Az egészségügy romokban hever, jóllehet hajdan az egészségügyi ellátás errefelé állampolgári jogon járt, a társadalombiztosítás vagyonára és bevételeire rátette enyves kezét a maffia-állam.
Hiány van szakorvosokból, család-orvosokból, utóbbiak öt-tíz éven belül kihalnak, vagy megunják, hogy az ellátás összes terhét az ő hátukra pakolják.
A szociális ellátás egy vicc, a szomszédasszonynak is több a felelőssége a rászorulók ellátásában, mint az államnak, melynek még halálunk után is fizetnünk kell a szemfedő áfá-ját.
A kulturális élet maga a tragédia, az átpolitizált kulturális közegben az Aczél -féle három T - támogat-tűr-tilt - maga az alkotói szabadság hona, gagyi és giccs uralja az államilag finanszírozott képzőművészetet, a színházak botrányoktól hangosak, harminc év alatt egy-két valamirevaló film, ha született, sokat mondok.
A televízióműsorok zöme a legolcsóbb tömegigényeket elégíti ki, a tömegtájékoztatás bel és külpolitikai téren egyaránt kritikán aluli.
Az ország népe feszült, türelmetlen és ideges, a társadalom atomizálódott, az emberek bezárkóztak, tartanak egymástól, a hatalom megtorlásától, és nem is alaptalanul.
A korrupció intézményesült, a maffia elfoglalta az államot, mindenből sápot húz, a jogot pedig arra használja, hogy fosztogatásait legalizálja.
Sajnos a vezető értelmiség se lehet túlzottan büszke magára, a sok igazlátó számára a maga kétes igazsága fontosabb, mint az ország népének jóléte, doktriner liberálisok torzsalkodnak viszonylag lényegtelen kérdéseken, ezerszer megalkudva, száz forintért Dorozsmáig gyakva a kecskét, miközben elveszik az ország.
Nincs baloldal, mert mindenki elhitte, hogy az angolszász típusú társadalmi berendezkedés a fejlődés csúcsa, mert Marlborough hercegének egy késői leszármazottja számára ez tűnt legkedvezőbbnek akkor, mikor a brit imperializmus veszélybe került.


Pedig ez az ország a baloldal vezetésével épült újjá a második világháborút követően, olyan fejlődést produkálva, mely még ellenfelei elismerését is kiváltotta.
A hihetetlen társadalmi mobilitás tehetséges emberek százezreinek adott felemelkedési lehetőséget, kiknek fiai és unokái ma nemegyszer - meglehetősen nevetséges módon - saját felmenőiket gyalázzák, és egyre kevesebben vagyunk, akik személyes tapasztalataikra alapozva cáfolni akarjuk, akarják azt a sok sületlenséget, melyet a megfelelési és igazodási kényszerben szenvedők összehordanak időnként.
Pedig lenne mire büszkének lennie a baloldalnak, ha lenne bátorsága hozzá.
És megkövethetné azokat az embereket, akik az ország újjáépítését irányították, akiket az utóbbi harminc évben csak vád és mocskolódás ért.
Bizony, a hajdani pártmunkásokra, a helyi tanácsok tagjaira, a vállalatok és szövetkezetek vezetőire, a szakszervezetek és a társadalmi szervezetek tisztségviselőire, az ifjúsági mozgalom, a nőmozgalom, a Hazafias Népfront  lelkes vezetőire gondolok, akik többnyire térítés nélkül végezték társadalmi munkájukat, meg a párt és társadalmi szervezetek függetlenített dolgozóira, akiket némi kaján humorral fizetett forradalmároknak neveztünk, de volt miért fizetni őket.
És volt miből fizetni, mert a Párt és a szakszervezetek tagdíjat szedtek, bérarányosan, és nem is keveset. Nem voltak sokan, és ahogy haladt előre az idő, egyre képzettebb és képzettebb emberek kerültek be a szervezetek vezető testületeibe, és merem állítani, több felelősséget éreztek a saját munkaterületükért és az országért, mint a mai hatalmi struktúra pénz és hataloméhes, velejéig korrupt és leginkább önmagukat képviselő képviselői.
Ezek az emberek szerették az országot, tettek a dolgozó emberek érdekében, tisztességgel és becsülettel.


Természetesen abban a korban is voltak selejtes emberek, de a szisztéma nem engedte meg az olyan mértékű elpofátlanodást, mely ma mindennapos.
Az ország népe pedig tűri, és szinte büszke rá, hogy elveszítette  memóriáját.
A mainstream értelmiség a valóságot az előítéleteihez igazítja, többségük olyan dadogó, akit vérig sértett az a rendszer, mert nem vette fel rádió-bemondónak.
Meg a nettó karrieristák, a volt munkásőrökből lett békemenetelők, az ellenállók, akik belülről bomlasztották a rendszert, a sok emberi selejt.
Talán itt lenne az ideje elégtételt adni azoknak a generációknak, akiknek munkájából a mai napig profitál az ország, és akiknek köszönhető, hogy még lehet egyáltalán élni errefelé.


Gondoljátok meg, proletárok...

:O)))