Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Tegnap azzal fejeztem be: az a fő, hogy egészség legyen!
Ha egészség van, akkor jöhetnek a gondok, megoldjuk!
Holnap talán optimistábbak lehetünk, nem igaz?Hát, itt van a tegnap holnapja, és attól tartok, hogy sok optimizmusra ezen a területen sincs okunk.
Bevezetésképpen ballagjunk vissza a kályhához, az utolsó békeévek korához, a múlt század nyolcvanas éveinek közepéhez, végéhez.
Az igazság az, hogy az egészségügyet akkor is szidtuk, a tetejében ehhez is mindenki ért, hiszen mindenkinek fájt már a torka, - ma is szidjuk, mert ma is értünk hozzá, ma is fáj a torkunk, csak az nem mindegy, hogy mennyire és mitől.
Talán egy libás példával megvilágíthatom: nem mindegy, hogy a liba torka attól fáj, mert hirtelen összekapkodta a földre esett mirelit-meggyet, vagy azért, mert a háziasszony a nagykéssel sütésre készíti elő.
Azokban az években az egészségügy elfogadható színvonalon tette a dolgát, hosszú évek alatt csiszolódott működése jóformán zökkenőmentessé tette a betegellátást, a legszegényebb ember is hozzáférhetett a rendszer erőforrásaihoz. A társadalombiztosítás megteremtette a gyógyító munka anyagi alapjait, a befizetett járulékokért járt is valami.
Háálapénz ugyan akkor is volt, de az a rendszer üldözte azt, ha előre kérték a hála kifejezését, ez valamelyest konszolidálttá tette az egyébként abnormális szituációt.
Várólista nagyon kevés helyen volt, az se volt valami túl hosszú, mindenesetre az egyszerűbb ellátásokra ez kicsit sem volt jellemző.
Amerika - igen, az USA - hozzánk járt tanulmányozni az egészségügyi ellátórendszert, meglehetősen jó eredményeket értünk el az egyes népbetegségek gyógyításában, például a TBC gyakorlatilag megszünt, köszönhetően a remekül kiépített megelőző rendszernek, a kötelező tüdőszűrésnek.
Mára a hajdan állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás kormányzati kegyként funkcionál, a befizetett adóért nem jár semmi, minden csak adható, és a mai rendszer nem erőlteti meg magát.
A rendszerváltás rettenetes terhelés elé állította az egészségügyet, melynek - akaratán kívül is - részt kellett venni a változtatások okozta problémák megoldásában, ami olyan volt, mintha otthon a kislábosban forralt vízzel akarnál pédás higiéniát teremteni.
Az eszköz alkalmatlan volt, mégis a bezárt gyárak, privatizált boltok dolgozóinak valós egészségügyi gondjait, de életük ellehetetlenedésének anyagi gondjait is az ágazat bevonásával akarták orvosolni, méghozzá úgy, hogy a jogszabályi hátteret rendezetlenül hagyták. Így aztán félt a beteg, de félt az orvosa is, amikor rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg számára, és egy idő után az állam is rájött, hogy ez a megoldás messze van az optimálistól.
A rendszerváltás után az egészségügyben megállt az idő, senki nem mert hozzápiszkálni, senki nem kiáltott megálljt, mikor a lepusztult kórházak dolgozói elkezdték megteremteni a saját jólétüket. Mára oda jutottunk, hogy egyes helyeken nyíltan közlik a beavatkozások árát, és bár a kórházból ki nem rúgnak senkit, de nagyon nem is törik magukat gyógyítás ügyében. Ma már az egészségügyben a betegek védőszentje nem Szent Antal, hanem a pogány Jupiter leánya, Fortuna istennő, aki aztán vagy segít, vagy nem, hiszen ő maga a szerencse, márpedig, mint tudjuk, a szerencse forgandó...
Ebben az egészségügyi rendszerben másban bízni - oktalanság.
Menet közben kinyílt a világ, és a fiatal orvosok - de már a középkorúak is - beleuntak hivatásuk nyomorult állapotába és elindultak gazdagabb tájak felé. Nem kell csodálkozni, ott tisztességes munkával tisztességes jövedelemre tehetnek szert, nem kell hat helyen, egyik másodállásból a másikba rohanva, nyomasztó erkölcsi és anyagi körülmények között szedni össze a család tisztességes megélhetésére való anyagiakat, és végre életük középpontjába lehet állítani a gyógyítást. Ehhez megfelelő munkakörülmények és tiszta viszonyok társulnak, hazaffy legyen a talpán, akit nem csábít a lehetőség.
Itthon maradtak az idősebbek, és az a réteg, aki inkább itthon mazochista, mint Norvégiában megbecsült, jól kereső polgár. Aki kalandvágyból itthon marad, annak sorsa nem könnyű, hiszen a magyar egészségügy egy feudális világ, ebből kiszakítani azt a kis területet, melyből jól meg lehet élni, nem könnyű.

Ebből aztán csuda dolgok adódnak, a beteg pedig szív, mint a torkosborz, már ameddig bírja.
A tömeges külföldi munkavállalás a kontraszelekció melegágya, hiszen az marad itthon, akinek nincs nyelvtudása ( a szakirodalom majd teljes egésze angol...) aki szakmailag nem érez magában elég bátorságot, aki idősebb, és már nem akar életmódot váltani, aki alkalmazkodik és megelégszik az egészségügyi sztárok vagy helyi hatalmasságok asztaláról hulló morzsákkal.
Természetesen volt már kísérlet a helyzet megváltoztatására ezer, de ebből komoly, mely eljutott az első lépésig, csak egy, mely egy SZDSZ-es egészségpolitikus nevéhez fűződik. Őt Molnár Lajosnak hívták, Isten nyugosztalja.
Programjának egy-egy elemét még ma is előráncigálják a pártok, oldalfüggetlenül, csak az a baj, hogy aki egy szekér helyett autót szeretne építeni, az nem biztos, hogy eredményes lesz, ha lenyelet a lóval egy porlasztót például. Molnár Lajos rendszerben gondolkodott, ellátási területekben, betegutakban, feladatnak megfelelően felszerelt. optimális létszámmal működő kórházakban, az ingyenesség illúziójával való leszámolással.
Nem reálértéken akarta megfizettetni a szolgáltatást, csak érzékeltetni akarta a beteggel is, hogy amit kap, az nincs ingyen.
Annyiban szerencséje volt, hogy Gyurcsány mellett volt miniszter, aki felvállalta a feladatot, de bele is bukott. Ne menjünk most bele a bukás részletes okaiba, legyen talán elég annyi, hogy a bukás hírén elsőként egy SZDSZ-es politikus élvezkedett, mintha pártjának semmi köze nem lett volna az ötlethez. Pedig akár büszke is lehetett volna, merthogy a kísérlet egy nagy ellátórendszer megreformálására pártja nevéhez fűződött, és ha el is bukott, de a jövőt szolgálta volna.
Azóta az egészségügyben csak apró, sunyi lépések történnek, a választóknak fogalmuk sincs, mit vettek el tőlük, mikor elvették tőlük az egészségbiztosítást, és a járulékból adót csináltak.

Világjelenség, hogy az egészségügyi ellátás felettébb drága, az eszközök, a műszerek, gépek egyre többet tudnak, de egyre drágábbak is, a beteg persze fetisizálja ezeket, jóllehet a gép csak akkor ér valamit, ha aki kiértékeli a kinyert adatokat, érti a szakmáját.
A szakorvosok az emberi szervezet egyre kisebb területeiről tudnak egyre többet, de ezzel párhuzamosan egyre kevesebb az olyan orvos, aki nem fület, szívet, keringési rendszert, hanem embert gyógyít, szívestől, fülestől, mindenestől.
Nincsenek szakmai protokollok, nincs leírva, hogy milyen módszerekkel, gyógyszerekkel és eljárásokkal gyógyíthat az orvos, ezét aztán a sok ezermester elbarkácsolgat a betegen. A háziorvosok száma évről évre csökken, egyre több a betöltetlen vidéki praxis, a fiatalok számára nem vonzó elásni magukat egy redvás faluban - régen is minimálisan grófnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki a szegények orvosa lehessen... És hát persze a pénz.
A rendszerváltás óta az életszínvonal csökkenésével egyre nőtt a beteg emberek száma, ezzel párhuzamosan egyre csökkent az egészségügyre fordítható pénz, mely szomorú helyzetet igen kreatív statisztikákkal próbáltak ellensúlyozni a hatalom birtokosai, de hát az ősi statisztikai példázat a disznókkal és Rákosi elvtárssal kapcsolatban ma is érvényes... Azt azért valljuk be, hogy sok igazság van Moldova egészségügyről írt könyvének már csak a címében is. A könyv címe: A tékozló koldus.
Orbán természetesen ezen a területen is kártékonykodott, hiszen a hatalom megszerzése érdekében mint a hülye, csak rombolt és rombol ma is.
Kezdte a vizitdíjjal, folytatta a társadalombiztosítással, mostanában éppen a TB és Nyugdíjfolyósító felszámolását szorgalmazza, építi az új elit új kórházát, és nem lennék meglepve, ha egyszer majd kiderülne, része van az új magánellátási rendszer bevezetésében, melynek oly lelkes ellensége volt Gyurcsány idején.
Orbán rendszere embertelen, és ez az egészségügyben is megmutatkozik, hiszen van egy vékony réteg, aki képes megszerezni a magas színvonalú egészségügyi ellátást, és van a rengeteg szegény, akiknek a közmunka ellenértékéből kellene kiváltani a gyógyszereiket, melyeket sokszor már fel se íratnak maguknak.
Ők Orbán rendszerének egészségügyi hulladéka, a tervezett veszteség, a ballaszt, melyet ki kell dobni az orbáni Magyarország magasan szárnyaló hőlégballlonjából, melynek kosarába oly kevesen férnek...
A betegek ma még elmennek orvoshoz, de a vidéki lakosság lassan ott tart, mint a múlt század huszas éveiben tartott, mikor előbb hívtak állatorvost a lóhoz, mint emberorvost a beteg gazdához.
De persze ez is a cél: óriási zűrzavar, mert akkor lehet halászni a zavarosban.
Lévai Anikó egyszer régen feltünt már a szegedi egészségügy környékén Kékessy volt nagykövet és üzlettárs társaságában, hiba lenne azt hinni, hogy lemondtak terveikről.
Minden nap megy a szegények és elesettek további alázása, a kis maradék kenyér kivétele a kezükből, a láb nélküli rokkant behívása felülvizsgálatra, hátha menet közben kinőtt a lába és vissza lehet zavarni dolgozni.
Azt mondják, hogy a magyar egészségügyet az orvosok, szakdolgozók meg a műszakiak viszik a vállukon, hiszen az intézmények jelentős része ma már működésképtelen.
Holtfáradt nővérek hajtják végre holtfáradt orvosok utasításait, az orvosok szaladnak a mókuskerékben, a nővérek megkísérlik a lehetetlent, munka mellett családi életet élni, a műszakiak meg a sötét alagsorokban barkácsolnak, hogy legyen az ágynál oxigén, működjön a fűtés, menjen a lift.
Ja! És hát persze betegis van a kórházban, ott fekszik az agyvérzéses, akit hat órán át utaztattak mentővel körbe-körbe a városban, jóllehet, ha két órán belül szakszerű ellátást kap, jó esélye lett volna a teljes felépülésre. És ott a beteg, akit a holtfáradt orvos félrediagnosztizált,  ott a krónikus beteg, akinek nem ott lenne a helye, ahol a friss eseteket gyógyítják. És ott a teljesítmény-volumen korlát, mely meghatározza, hogy az adott hónapban hány beteget lehet ellátni, merthogy a többletet nem fizeti senki, viszont vannak betegségek, melyeknél az idő élet-halál kérdése.
És ott van a szerencse istennője, oszt jónapot!
A rendszer jobban teljesít, ha szegény vagy és beteg vagy, nem hagynak az árok szélén, belerúgnak...
De persze az nem lehet, hogy ne működjon itt tisztességesen semmi!
Biztosan holnap, mikor majd a társadalom gerincéről, az aktív korú népességről fogok írni, biztosan akkor derül majd ki, hogy a sok nélkülözés és lemondás nincs hiába!
De izgatottan várom...

:O)))