Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Forrás: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo Vannak az embernek olyan rokonai, akiket rohadt nehéz szeretni.
Pedig kellene, meg illene, hiszen összefűz bennünket a közös vér, meg a közös múlt, és - ha csak nem jön közbe szőnyegbombázás - akkor talán a közös jövő is - és mégis.
Vagy mégsem.
Így van ez a magyarsággal is, van az úgy, ha magyar hangot hall a szállodában az ember és odanéz, hát kitör rajta a sikítófrász, és onnantól kezdve csak nagyon halkan kommunikál anyanyelvén.
A labdarúgó Európa-bajnokság is egy ilyen hotel, csak itt a Nemzeti Bank eltűnt éremgyüjteményénél komolyabb gyüjtemény van olyanokból, akik miatt csak mértékkel jó magyarnak lenni.
Igen, a drukkerekről van szó.


Értem én a dolog logikáját.
Ha érzelmektől lila fejjel és eltorzult arccal üvöltöm, hogy Kleinheisler, esetleg Priskin vagy Dzsudzsák, akkor én is majdnem olyan sikeres vagyok, mint ők, magyar vagyok, sztár vagyok meg világverő, de legalábbis egy közösség tagjai vagyunk, ha tetszik az érintetteknek, ha nem.
És ha ehhez még nemzeti zászlót is lengetek, hát akkor abból tudhatja mindenki, hogy magyarként különb vagyok, mint mindenki más.
Emellett azonnal kiderül, hogy kinek hol a helye a táplálkozási láncban, toronymagasan verjük a halzabáló norvégokat, vagy az elhízott izlandiakat, nem is szólva a portugálokról, akik tulajdonképpen spanyolok - tájszólással...
Namármost, ha különbek vagyunk, akkor ezt kifejezésre is kell juttatni, ezt pedig nagy hirigelés közepette célszerű megtenni.
Világjelenség, a primitív néprétegek kedvenc sportja, nemzeten belül is divatos jelenség, mikort két csapat hívei egymásnak esnek-
Eleinte ehhez csapatok is kellettek, meg játék, meg eredmények, ma már elég az elkötelezettség és a vak gyűlölet mások - a mások ellen.
Volt rá példa, hogy elmaradt a mérkőzés, de azért a két tábor kivonult a debreceni síkra és hülyére verte egymást - mondjuk az eredmény eléréséhez a bázis erős volta miatt nem kellett túlzott erőkifejtés.


Merthogy a másik csapat drukkerei mások, mint mi, alacsonyabbrendű ösztönlények, kiket kirekeszteni a társadalomból és hülyére verni atyáinktól ránk maradt szent kötelességünk, küldetésünk.
Minek ehhez az a rohadt labda, meg a meccs, az csak a rituálé része, mint a füstőlő ridikül lóbálása misén a templomban, a lényeg a verekedés, az adrenalin, az elborult agy, a nyers erő, meg a győzelem!
Itt aztán nincs helye cizellált gondolatoknak, persze lássuk be, drukkernek lenni nem egyetemi tanárok és prímabalerinák műfaja, ez az egyszerűbb népek önkifejezése, a műfaj magas szintjén.
A drukker élete a küzdelem maga, elég rámutatni a célra és beindul az ösztönélet.
Kit érdekel, hogy maradandó sérüléseket kapok, ha adhatok is, és az a vörös köd...
A rend őrei a szurkoló ősellenségei, ezért is lehetett olyan egyszerűen nekifordítani őket tíz évvel ezelőtt a hatalomnak.


Merthogy a politikának nevezett szervezett bűnözés és a labdarugódrukkerek tábora összeért, ami ezer helyen tettenérhető.
A jelenleg kormányon levő pártszerű izé könnyen bánik velük, hiszen vezetői ugyanabból a kultúrkörből kerülnek ki, mint a hordák tagjai, akiket mellesleg meg is tudnak fizetni, hiszen a tőled ellopott pénz icipici töredéke is elég erre.
Kétezerhat fizetsége például ott áll a Könyves Kálmán körúton, a pléhsassal ékesítve, a sok szép csatát látott felüljáró mellett, ahol remekül be lehetett gyakorolni a rendőrökkel szemben alkalmazható taktikai lépéseket.
Persze amikor a rendőrség kerül fölénybe, akkor a drukker azonnal békésen sétálgató, esetleg söröző magyar állampolgárrá válik, a hátizsákjában pedig öngyújtója megtöltésére cipeli magával a Molotov-koktélt.
A drukker pompásan felhasználható a normális emberek megfélemlítésére, diákok fegyelmezésére, tüntetésektől való távoltartásra, a szélsőjobb erejének nyilvános felmutatására, merthogy még a jelképeik is azonosak.


Az Európa-bajnokság is remek alkalom az ország lejáratására.
Az UEFA eljárást indított a magyar labdarúgó-szövetség ellen az izlandiak elleni mérkőzésen tanúsított szurkolói viselkedés miatt, verekedni akartak, petárdáztak a labdarugás rajongói.
Tegyük félre azt, hogy egy bánatos öngóllal sikerült elkerülnünk a vereséget, meg nem éártem, hogy miért kellett volna verekedni?
Sportszerű mérkőzés volt, az izlandiakkal semmi probléma nem akadt, de a magyar szurkolók ezt valamiért másként gondolták.
Mindenesetre a sport szótárába - nem csak miattunk, de miattunk is - bekerült a futball-terorizmus kifejezés, mi meg elégedetten szemlélhettük, hogy a világ élvonalában vagyunk, a fekete pólon alig álcázott nyilaskereszttel díszített adrenalinfüggőkkel.
Ennek már sok köze nincs a szurkoláshoz, a csapatokhoz, a játékhoz, ezek az emberek fegyverré váltak a diktatúra kezében, szélsőséges nacionalizmusuk a normális embert inkább taszítja, mint vonzza.
És aki ezt nem tartja bajnak, az elfelejti a történelem tanulságait, merthogy egy fegyver azt is megölheti, aki tulajdonosának hiszi magát.


Közben Nagyurunkból nagypapa lett.
Boldog életet kivánok a kisbabának, végtére is az ember nem válogathatja meg a rokonait.
A válogatottnak meg sikereket, habár bevallom, ha elvernek bennünket a portugálok, sem megyek Dunának, legfeljebb szomorkodom egy kicsit.
Ami meg a drukkereket illeti, természetesen nem mindegyik elmeroggyant, az épelméjűeknek kellene elhatárolódniuk Orbán népétől.


Meg a közvéleménynek, mert ezek csak kárt okoznak az országnak.

:O)))