Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

Létezett egykor kapun belüli munkanélküliség, - ma nincs ilyen, hatékonyak vagyunk...
Mikor létezett a szocializmus, de nem működött, vagy legalábbis nem működött annyira, mit kívánatos lett volna, akkor az okosok állandóan azt hajtogatták, hogy a gondok oka a termelés alacsony hatékonysága, az pediglen leginkább a kapukon belüli munkanélküliségtől van.

[Image]A kor gazdasági szabályozórendszere ugyanis bizonyos túlfoglalkoztatottságot generált, a bérszabályozással arra késztették a munkáltatókat, hogy a szükségesnél több emberrel oldják meg a feladatokat.Volt például az úgynevezett bérszínvonal-szabályozás, amely az egy főre eső bérátlagot tartotta szem előtt és az átlagbér színvonalának túllépését szankcionálta.Ebből az következett, hogy amelyik munkáltató jól fizetett munkavállalót akart alkalmazni, akkor annak fel kellett venni mellé két alacsonybérű munkavállalót is, rendbe téve ezzel az átlagjövedelmet.
Persze meg volt ez cifrázva még bérbesorolásokkal, miegyebekkel, de ez most lényegtelen is, - a lényeg az, hogy a gazdaság imígyen rengeteg szakképzetlen embert alkalmazott - róluk mondták a kor közgazdászai, hogy ők a kapun belüli munkanélküliek, akik az adott vezető szándékai szerint végezhettek értelmes munkát vagy terelgették a szemetet a gyárudvar egyik sarkából a másikba, majd vissza.
Ők töltötték meg a vállalati munkásszállókat, igénybe vehették az üzemi étkeztetést, az utazási kedvezményeket, az üzem-egészségügyi szolgáltatásokat, ők voltak a hét végi fekete vonatok utasai.
A vállalatok vezetőinek egy része felesleges ballasztnak tekintette őket, és szinte senki nem úgy kezelte a problémát, mint a szociális gondok kezelésének részét, hanem mindenki tisztán racionális gazdasági szempontból szidalmazta vagy tűrte.
Aztán jött a rendszerváltás és a probléma szinte önmagától megoldódott, a szocialista nagyvállalatok összeroskadtak, kapuikat becsukták, jött a privatizáció, az új tulajdonost pedig minden inkább vezette, mint a szociális szempontok és ez a réteg lett az első, amelyiknek a kezéből elsőként csavarták ki a libacombot.
Persze ezzel egy ütemben megszűnt az üzemi étkezés, a munkásszálló, és egy idő után a munkanélküli segély is, és ezek az emberek visszahúzódtak a falvakba, ahonnan minden héten munkába indultak.
És onnantól kezdve – ameddig volt miből – legfeljebb a kocsmába indulhattak, hogy meghányják-vessék a többi szerencsétlennel a világ sorát és ott butítsák egymást valamiféle szebb jövőről szóló mesékkel, majd hazamentek, elverték az asszonyt, a gyereket és seggberúgták a kutyát.
Százezrek jártak így, százezrek, akikre ma vagy cigányproblémaként mutogatnak, vagy még úgy sem, hanem csak tudomásul veszik, hogy a szittyós Józsi összeöntögeti a korsók alján maradt sört és azt issza, mecsoda gusztustalanság…
Tulajdonképpen lehetne legyinteni is egyet, de azt hiszem, ez a helyzet nem csak egyéni sorsokat tett tönkre, hanem óriási rombolásokat végzett a társadalomban is – következményeit naponta nyögjük.
A nincstelenek egy része betyárnak állt – hogy jobboldali barátaink is pontosan értsék, miről van szó, - egyesek ezt a stratégiát választották a túléléshez. Eleinte csak loptak, de a társadalom eldurvulásával párhuzamosan ők is egyre durvábbak lette, sokszor bandákba szerveződtek és életvitelszerűen folytatják a bűnözést.
Az ő gyermekeik már ebbe a világba nőnek bele, és aki így kezdi az életét, azt visszavezetni a társadalomba már szinte lehetetlen.
Mások próbálnak kijönni a létminimum alatti segélyekből, keservesen próbálják nevelni a gyerekeiket, de ez reménytelen dolog, - így aztán amikor télre ott a hideg lakás és fáznak a gyerekei, még a legbecsületesebbje is baltát ragad és nincstelen társaival egy tél alatt letarol egy hegyoldalt.
Persze ez kockázatos dolog, mert elkaphatják és mehet a sittre, ahol majd kioktatják, hogy egyszerűbb felnyomni egy lakást, elhozni belőle az aranyat és azon venni tüzelőt, mint hóban-fagyban kilométereken át tolni a biciklire kötözött faágakat – nem lesz nehéz rábeszélni a szemléletváltásra.
Lehet néha alkalmi munkát is vállalni esetleg, de erre családot alapítani azért nem egy életbiztosítás.
A legnagyobb kár mégiscsak az, hogy generációk nőnek úgy fel, hogy nem látják apjukat-anyjukat munkába indulni, egyszerűen csak, mint mesét hallgatják azt, hogy egyszer régen munkából is meg lehetett élni, és a nagypapa minden hónapban fizetést kapott, meg hozott mikulásra csomagot a vállalati szakszervezettől, - csoki volt benne, meg szaloncukor…
A nyomorban terjednek a már elfeledett népbetegségek, a tüdőbajtól a szifiliszig, az egészségügy kiadásait melyek ebből következnek, még senki nem mérte.
Az oktatási rendszer képtelen ezt a problémát kezelni, hiszen ameddig a családfő dolgozott, addig egyúttal művelődött is, szedte magára ilyen-olyan mértékben az ismereteket, esetleg elküldték gépkezelői tanfolyamra, szakmunkásképzésre, - ma legfeljebb a francba küldik a gyerekét, ha hitelt kér a kocsmában.
Ettől aztán a gyerekek szókincse a bazze meg a húhaanyád közötti sávra korlátozódik, és amikor megkérdezi tőle a tanítónéni, hogy hozott e háromszög-vonalzót, akkor azt hiszi, hogy azt a szögesdobozban kell keresni, már ha van nekik egyáltalán olyan.
Nehezen lesz belőle iskolázott ember, kevés az esélye egy szakma elsajátítására és benne egyet tisztelhetünk csak: a nyomor bővített újratermelését.
Amikor elspekulál az ember, hogy végülis melyik modell drágább a társadalomnak, akkor nem kétséges az eredmény…
Orbán egymillió munkahelyről fantáziál, de a szép ábrándoknál többre mennénk, ha valaki végre kitalálna valamit ennek az óriási embertömegnek a foglalkoztatására, az se lenne baj, ha esetleg meg leehetne oldani egy feladatot gépekkel olcsóbban vagy szebben, vagy gyorsabban is, de ha őket munkába lehetne állítani, az többet javítana az ország állapotán, mint akárhány új aktatologatóról való gondoskodás.
Jön a tél.Ezen a télen is el fognak járni fát lopni azok, akiknek nem futja tüzelőre, a kapualjakban kint fekszenek és halnak a már az aluljárókból is kitiltott hajléktalanok, ott tanácstalanodnak majd az utcára tett családok és semmiféle előrehaladás nincs a legelesettebbek ügyében.Mielőtt jobboldali barátaink nekilendülnének, tájékoztatnám őket, hogy nem akarom én ezt gügye vezérük nyakába varrni, nagyon- nagyon kevés történt ebben az ügyben a rendszerváltás óta, amire annyira büszkék vagyunk.
A szabadság annak érték, akinek van mit enni, - aki éhes, az eladja a szavazatát két kiló száraztésztáért vagy két üveg sörért, - neki az nem érték, hogy négyévente bedob egy ládába egy cédulát, amelyiken megjelölheti azt a pártot, amelyik majd állítólag rengeteg pénzt költ rá, de amelyikből ő soha nem lát egy kanyit sem…
Amikor a baloldal jövőjéről beszélgetünk, őket is meg kell látnunk…


:O)))


A bejegyzés itt is olvasható: http://kapcsolat.hu/blog/nyomor