Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Szimbolikus politizálásban a Fidesz mindig jó volt.
Ellenfelei - bármennyire is igyekeztek néha – soha nem tudták olyan bánatos pofával belebőgni a nagy magyar éjszakába az örök magyar bánatot, mint ez a mindenféle ideológiai alapot nélkülöző haszonelvű társaság.

Minden lehetséges alkalmat kihasználtak arra, hogy ősi magyarságukat a nemzet pofájába verjék, Áder, Szájer, Rogán, Stumpf, Pokorni, Navracsics – csupa veretes, ősi magyar név, a hét vezér leszármazottai, de legalábbis rokonai.
Magának a Vezérnek az ősei is Vereckénél jöttek be, Árpáddal is tegező viszonyban voltak - aztán le ne essen az a patkó, mert szíjjat hasítok a hátadból! – tréfálkozott velük Kacagányos Árpád, lerakva ezzel a Szíjjártó család karrierjének alapjait.

Amikor csak a hatalom közelébe jutottak, rárontottak a nemzet azon felére, melyet nem ők képeztek. Megpróbálták megszerezni és kisajátítani a maguk számára a nemzeti szimbólumokat, aztán úgy bántak velük, mint a gyerek, aki belefújja az orrát a nagymama dobozban eltett esküvői mirtuszkoszorújának fátylába, mikor már telecsulázták, akkor egy elegáns mozdulattal elejtették.
Legszebb példája ennek az volt, amit a kokárdával műveltek, mely, ha a valami, hát igazán a magyarság összetartozásának szimbóluma volt, büszkén és jó érzéssel viselte kisgyerektől – felnőttig mindenki március idusán, iskolában, utcán, munkahelyen, a kommunista iga alatt nyögve – mindenhol.

A Himnuszt már előbb lejáratták, de ez talán inkább a magyar jobboldalhoz köthető, mely múlhatatlan szükségét érezte, hogy nemzeti elkötelezettségét bizonyítandó hihetetlenül hamisan, de annál lelkesebben elbőgje mindenhol, kutyakiállítástól a templomig.
A nemzeti lobogót sem kímélték, nem is szerette az igazán a magyar válogatottat, nem is kívánta igazán a győzelmét az, aki nem kötött a derekára magyar zászlót, megtisztelve azt ülepe közelségével, de az sem probléma, ha valaki a hátán hordja, mint palástot, és közben bőgi a Ria-Ria-Hungáriát.
A zászlót és a nemzeti színeket feliratokkal szokták ékesíteni, nekem legjobban a gótbetűs felirat tetszik, mint a nemzeti érzelem kifejezője.

Volt itt már nagyüzemi zászlóadományozás, hozzávetőleg olyan sikerrel, mint az Alaptörvény Asztalának felállítása, csak magasabb költséggel.
Van-e még, ki emlékszik a Milleniumi Országzászlókra, lassan már a zászlóanyára sem emlékszik senki…
Aztán jött a székely himnusz meg a székely zászló.
Előbbit még meg is értem, hiszen a magát nemzetinek valló oldal még így is mínuszban van az enyhén tudatmódosult állapotba került párttitkárok csapatával szemben, akik a kommunizmus mákonyától és némi vörösbortól elkábítva mulatozásuk csúcspontjaként énekelték el a nevezetes műdalt.
A funkcionáriusokat- megyei titkártól felfelé - ilyenkor szólította a sürgős szükség, ebből is látszik, hogy nem véletlenül lett belőlük megyei potentát.
A nótát a mai napig énekelgetik, legfőképpen azért, mert hangulatilag szépen összecseng Kölcsey himnuszával, a magyart a balsors tépi, míg a székely góbé, aki ugye magyarabb a magyarnál, mindahányunk példaképe, porlik, mint a szikla.
Nagy kár, hogy a csángók ilyen élhetetlenek, legalább egy csángó indulóra azért futhatta volna nekik.

Mire már minden szimbólum elkopott, megjelent a székely zászló, melyet egy óvodai rajzversenyen választottak ki győztes pályaműnek, miután a totemállatnak megálmodott székely sólyom igennagyon a libára hajazott, az pedig, mint köztudott, okos madár, ezért eleve kizárt, hogy a jelképezhesse a magyar – inkluzíve a székely - nemzetet.
Most éppen ezt lengetjük, párban az árpádsávokkal, meg a mikiegérrel dekorált magyar zászlókkal, rettenetesen boldogan, hogy így juttathatjuk kifejezésre magyarságunkat.

Miután a nemzeti jelképek már elkoptak kissé a mosásban, most az emlékművek kerültek sorra.
A Gyurcsány-éra kilőtt szemekkel keretezett éveiben a jobboldal és annak vezető ereje, az örök és megbonthatatlan Fidesz még csak esztétikai harcot folytatott, mikor az ötvenhatos emlékmű szimbolikáját támadta, nemes egyszerűséggel MÉH-telepnek aposztrofálva a művet, melynek befogadása kétségkívül elvont fogalmak alkotására képes elmét igényelt.
Így sikerült kikényszeríteni ötvenhatra emlékezve a szocialista realizmus utolsó jelentős alkotását, melynek az a vicces tulajdonsága van rendkívüli korszerűtlensége mellett, hogy ugyanazzal a szimbólumrendszerrel dolgozik, mint a MÉH-telep, csak itt a balta élét a nemzet megszobort zászlóanyjának dús keblei képezik, viszont ezek szakértő megtekintéséhez semmiféle elvont gondolkodás nem szükségeltetik, aki ránéz, mindjárt méltathatja: Húúú, mekkora dudái vannak!
Egyszerű és közérthető, gondolkodás nélkül emészthető.

Most azért reátettünk egy lapáttal, a legújabb terv egy emlékmű a német megszállás emlékére.
Állítólag a Szabadság-téren kerül felállításra, határozottan ellenpontozva a szovjet hősi emlékművet, mert az erre irányuló kisérlet Reagan szobrával a méretbeli differenciák miatt dugába dőlt, de a tér nagy, és ötletből van másik – állítólag egy Tigris-tankot kívánnak felállítani emlékmű gyanánt, mely egy falon tör keresztül, megrongált hátsórésze pedig a hátbatámadott Wehrmachtot (esetleg SS-t) jelképezi.
Én azért inkább a szőnyegbe csavart Horthy-fiúnak állítanék szobrot, amint éppel ellopja Skorzeny, hadd nézze a kedves papa szobra a templom ajtajából, hogy mekkora marha is volt.

Párhuzamosan ezzel a Józsefvárosi pályaudvar használaton kívüli épületére költhet párszáz milliót Schmidt Mária, a holokauszt gyermekáldozatainak emlékművét hozva létre.
Hogy miért éppen itt, azt homály borítja, ennyi erővel Jászkarajenő-alsón is épülhetne az emlékhely, de praktikus okokból (közelebb van a Terror Házához, kevesebbet kell autózni…) belátom, hogy célszerűbb volt ide tervezni.
Munkásságának ismeretében az emlékhelyen rajzokat láthatunk majd a kis zsidógyerekek buksiját simogató jóságos magyar csendőrökről, Kovács XIII. János őrmesterről, ölében a hároméves kis Grün Izidorral, de lesz egy szoba, melyben forgó installáció mutatja be, amint a ritkán előforduló, a leggondosabb válogatást is kijátszó gonoszabb típusú csendőr átöltözik munkásőrnek.
A hangszórókból folyamatosan hallatszik a dal: „szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország”.

Hogy eközben nincs egy méltó emlékműve a holokauszt áldozatainak, nincs méltó emlékműve a Donnál elpusztult magyar bakának, munkaszolgálatosnak, a hadifogolytáborok meghalt lakóinak – kit érdekel?
Hát így megy ez mostanság Battonyától-Nemesmedvesig, ápoljuk a nemzeti érzületet, és egy cseppet sem csodálkozunk azon, hogy miért festik a rablott holmit szállító kamionok oldalát nemzetiszínűre.
Az istenadta népnek tetszik a mutatvány, a szíve sebesebben ver, arca kipirul – büszke magyarként dicsőséget álmodik az ország romjai felett.
Keserű lesz megint az ébredés…

:O)))