Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Nézem a pedagógusok miskolci tüntetését, és hosszú évek óta először érzek irántuk és szakszervezeti vezetőik iránt feltételek nélküli tiszteletet.
Természetesen ezidáig is tiszteltem gyermekekért végzett munkájukat, a településekért végzett tevékenységüket, de ezeket az érzéseket mindig beárnyékolták folyamatos megalkuvásaik, melyek kétségbe vonták alkalmasságukat a jövő nemzedékeinek oktatására, nevelésére.
Hiszen milyen példát ad az, akivel szinte mindent meg lehet csinálni, akinek a legnagyobb baromságokat is le lehet tuszkolni a torkán, aki képtelen a rá bízott fiatalok érdekeinek következetes képviseletére?
Aki szó nélkül eltűri, hogy elvegyék a beleszólása lehetőségét intézménye tevékenységébe, akit máról-holnapra alattvalói létbe kényszeríthetnek, akinek a kezéből úgy csavarják ki évtizedek munkájával megszerzett jogait, hogy még csak ellenállást sem tanusít, akiknek minden porcikája félelmet sugároz - hát hogy lesz az ilyen emberből példakép és minta a jövő generációi előtt?
Jó, elismerem, volt egy-két pozitív példa is, de a többség tűrt és beletörődött, mondván, majd csak lesz valahogy.

Aztán mára kiderült: nem lesz sehogy.
Ott dolgoznak egy szétvert és ellehetetlenített oktatási rendszerben, mint a gályarabok a léket kapott hajón, ahol felére csökkentett ételadagok mellett dupla csapásszámmal kellene húzni az evezőt, mert a kapitány vizisízni akar.
Hogy erre ráébredjenek, idő kellett, sok idő, tán túl sok idő is, hiszen ha az első alkalommal a mostanihoz hasonlóképpen reagálnak, akkor a hatalom is meggondolta volna, hogy merjen-e ujjat húzni a talán legbefolyásosabb választói csoporttal, kiknek minden megmozdulása országos jelentőségű és országos visszhangot vált ki.
Ehhez persze meg kell mozdulni, méghozzá dühhel és haraggal, mert a hatalom olyan, mint a kutya, megérzi azt is, ha félnek tőle, de megérzi azt is, ha erővel és elszántsággal áll szemben.
Most utóbbit érezheti.
Jóllehet még ugat, de kezdi már a farkát a lába közé húzni.
A pedagógusok felemelték a fejüket és dühösek.
És ami felettébb rokonszenves bennük az az, hogy nem csak és nem főként önmagukért dühösek, hanem tanítványaikért, a jövőért állnak ki.
Ez az igazi hazafiság, nem pedig az a néphülyítő hazudozás, mellyel a hatalom iparkodik elkendőzni a bajokat, melyek ugyan ma az iskolák környékén tapasztalhatók, de valójában égető társadalmi problémák.

Emellett természetesen a pedagógus-társadalomnak is megvannak a maga bajai, sajátos érdekei, melyeket ugyancsak érvényre illene juttatni, mert csak akkor lesz ép az új nemzedékek sora, ha mentálisan ép pedagógusok munkálkodnak személyisége pallérozásán, márpedig a nyomor felzabálja a mentálisan ép személyiséget.
Ha egy pedagógusnak megélhetési gondokkal kell küzdenie, ha meg kell osztania energiáit és figyelmét tanítványai és másod és harmadállása között, hát az bizony meg fog látszani az eredményen is.
Nem szólva az oktatáson túli hatásokon, a nevelésen, a példaadáson.
Ha a hajdani portosz modell szerinti bokacsattogtatós szolgákat nevel az iskola, akkor ahhoz ugyanilyen tanárok kellenek.
Ezt erőszakkal és a madzag állandó mézesen tartásával el lehet érni talán, de ez esetben a bosszút az iskola által kibocsátott emberek minősége hordozza magában.
Rendes emberek lesznek ők, sokat is fognak dolgozni, de soha meg nem fogják érteni, hogy miért bizonyul a teljesítményük mégis kevésnek a XXI. század követelményeihez képest.
Az ő teljesítményeik összessége lesz a társadalom teljesítménye, márpedig ha a sok elégtelen teljesítményt összeadjuk, abból csak elégtelen társadalmi és gazdasági teljesítmény lesz az egyenleg.
Ha a társadalom fejlődésének öt területén egyest kapunk, azokból, ha összeadjuk, nem lesz ötös, az összeadva is csak elégtelen marad, ez pedig az ország számára a legriasztóbb perspektíva.
Hajdan diákjaink helyt álltak nemzetközti összehasonlításban, ma már a futottak még kategóriában is a sereghajtók között vagyunk, és sehol semmi esély nem látszik a fejlődésre.

Ma lepusztult iskolákban, elégtelen körülmények között, frusztrált és megfélemlített, nyomorban tartott pedagógusok foglalkoznak gyertmekeinkkel, unokáinkkal, XIX. századi elvek alapján.
Túlterhelt gyerekek érik el a szégyenletes eredményeket, tanáraikkal együtt gyakorolván a gondolkodás nélküli egyszerre lépés tudományát, miközben énekelgetik: aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.
Sajnos, ma már az sem kap rétest, aki egyszerre lép, legfeljebb őt nem vágják nyakon az ételosztó süteményes kanállal, de ez se biztos.
Hol vannak már a szép liberális álmok az elektronikus tábláról, a minden iskola számára elérhető információs sztrádáról, a szegregáció megszűntetéséről, a felzárkóztatásról?
Az iskolák nagyszámú funkcionális analfabétát eresztenek a társadalomra, akiknek munkaerő-piaci értéke a nulla felé konvergál, nemhogy csökkentve, de erősítve a társadalmi tragédiát, kizárva a társadalmi mobilitásnak még csak az álmát is.
Szentnek kell lennie annak a pedagógusnak, aki ezek között a körülmények között lámpás tud lenni ebben az óegyiptomi sötétségben.

Ma azért remény ébredt bennem, hiszen a miskolciak megmutatták, hogy aki libacombot akar enni, annak nem elég sohajtozni, hanem el kell kapni a bánatos baromfi nyakát, ehhez pedig összehangolt tevékenységre van szükség.
A liba ugyanis ravasz jószág, már azt hinnéd, hogy elkaptad, de hirtelen huss - odébb repül.
Utól lehet érni, csak el kell zárni előle a menekülés útját.
Nem kell meghatódni a hirtelen támadt engedékenységen, a kenetes dummákon, az igérgetéseken, és ha a hatalom a hazát emlegeti, akkor tudtára kell adni: rablóbanda, mi vagyunk a haza!
Mintha a szaklszervezetek is rájöttek volna, hogy mi a feladatuk, és talán nem tévesztik össze a szükséges kompromisszumok keresését és kimunkálását a különféle zsarolások ellőtti főhajtással.
Vannak még eszközök, melyekkel irányt lehet szabni a folyamatoknak, melyekkel rá lehet kényszeríteni a hatalmat, hogy kedvenc Klebelsbergét tegye félre és igazi szakemberekkel, valódi szakértők bevonásával dolgozza ki a közoktatás-köznevelés új, XXI. századi rendszerét.
Olyan rendszert, melyben a fiatal megtanul írni-olvasni, és olyanná tudják formálni az iskolában töltött évek, melynek eredményeképpen sikerrel tud bekapcsolódni a társadalmi munkamegosztásba, nem a kedves papa pénztárcájának, hanem a képességeinek megfelelő szinten.
Olyan óvoda, iskola kell, melyben jól érzi magát diák és tanár egyaránt, ahol a fiatal személyisége kibontakozhat, ahol végre nem azt akarják bebizonyítani, hogy milyen ostoba.
Olyan iskola, ahol a tanár értelmét és eredményét látja a munkának, ahol nem azt kell éreznie, hogy szellemi fűnyírókezelő, akinek egyforma magasra (alacsonyra...) kell nyírni a pázsitot, hanem aki olyan kertész, mely minden növényének azokat a körülményeket biztosítja, melyek számára a legoptimálisabbak.
És ahol megbecsülik, nem csak erkölcsileg, de anyagilag is.

Most úgy tűnik, mintha a a pedagógusok vissza tudnák szerezni kissé megtépázott becsületüket, ki tudnának lépni a szolgalétből, de nem szabad beérni ezzel és elégedetten hátradőlni.
Folytatni kell a harcot, és nem hallgatni azokra, akik azt mondják, hogy a pedagógus nem sztrájkolhat, nem tüntetgethet, hanem tanítania kell, ha esik, ha fúj.
Rendben van.
Ha a hatalom nem enged, hát be kell menni az iskolákba, és tanítani kell.
Mondjuk matematika helyett a demokráciát, a magyar irodalom helyett az állam szerepéről kell átmenetilleg beszélni, a történelem helyett az önkényuralmi módszerekről, a napi testnevelés helyett meg a stadionok társadalmi hasznát kell összevetni a helyi tornatermek társadalmi hasznosságával.
Tanítani lehetne a korrupció természetéről, a parlamentarizmusról, arról. hogy ki kinek a szolgája, és arról, hogy milyen lenne a kívánatos társadalom a XXI. század Magyarországán.
Lehetne tanítani a tömegmanipulációról, a világban végbemenő folyamatokról, a nagyhatalmakról, az egypólusú világ megszűnéséről, az internet hasznáról és veszélyeiről, a kultúrák sokszínűeégéről, a globalizációról - sok mindenről, ami talán hasznosabb lenne, mint deriválást tanítani az általános iskolákban.   

A társadalmi bizalom kényes jószág, ha egyszer sikerül visszaszerezni, az kivételes kegyelmi pillanat.
Nem lenne jó eltékozolni, mert elveszíteni roppant könnyű.
Szerintem a társadalom most azt várja, hogy a pedagógusok tartsanak ki, és mutassák meg, hogy eredményt lehet elérni, ha mindahányan - diák-tanár-szülők - egyként akarjuk.
A hatalom meg fog hátrálni.
Ha a pedagógusok hátrálnak meg, akkor még nagyobb a baj, mint gondoljuk.
Szombaton eldől a dolog, együtt kell követelni velük a normális iskolát, a jelenlegi állapotok azonnali felszámolását.
Ezzel az oktatási kormányzattal nem tárgyalni kell, ezeket el kell zavarni világgá, lehetőleg azonnal.
Ha tízezren leszünk a Kossuth téren, ez illúzió marad.
Ha százezren, akkor reális lehetőség.
Ha kétszázezren felül, akkor elmondhatjuk: döntöttünk.
Nagy a felelősség, ennek tudatában kell dolgozniuk a szervezőknek.

Remélem, ők is érzik ezt.

:O)))