Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Hogyha sok pénzt szeretnék, hát Felülök a repülőre!

Kissé megváltozott a nóta, de legalább optimista, hiszen a realitásokról szól.
Természetesen a sok pénz, a gazdagság meg a szegénység relatív fogalom, sok múlik azon, hogy hol él az ember. Szeretünk elégedetlenkedni, de ettől még ott vagyunk a világ legjobban élő tíz százalékában, és fényévekre az afrikai szegénységtől.
De az ember természetesen nem a kenyai maszáj harcos életszínvonalához hasonlítja a sajátját, hanem Hans Müller géplakatoséhoz Stuttgartból, vagy, ha mondjuk orvos, akkor a Schwarzwaldklinik Udója a a mintakép, akinek legfőbb feladata sportosan beugrani a BMW cabrióba, elegáns ruhában, hóna alatt apja barátnőjével - ezek a gyerekek roppant hálátlanok a világ minden táján... Mindenesetre a leggazdagabb magyar nem férne be a harminc leggazdagabb román közé se, nem szólva az orosz multimilliárdosokról, akiknek ha kedvük szottyan, hát megveszik az angol bajnokság valamelyik bajnokságesélyes csapatát.
Nálunk meg ennek a fapados Keresztapának a csapata olyan harmatos, hogy még ebből az NB-I-ből is kiesik, pedig ez olyan, mintha kiesnének egy putri ablakán, mely előtt, ha elsétál a kakas, bent a frász tör mindenkit, hogy megjöttek a csendőrök a lopott holmiért...
Szóval a gazdagokat is eheti a penész, mert nem elég gazdagok, de a szegényeket is, mert rettegnek attól, hogy még szegényebbek lesznek, míg csak le nem nyomják az etióp kisgyerekeket.
Azt azért szögezzük le, hogy a Vezérnek nem az alultápláltságtól püffed a hasa, mint a segélyért sorbanálló ogadeni kisfiúnak....


Komolyra fordítva a szót, 1989-ben a kapitalizmus egy élhető országot kapott, melyben a társadalomban - nyilvánosan -  nem voltak túl gazdagok, de nyomorgók se nagyon.
Működött a társadalmi fűnyíró, mindenkinek jutott több-kevesebb, most meg nem jut mindenkinek, viszont kinek vagyon, annak nagyon...
Azt hiszem, ha szegény Solt Ottilia ma élne, akkor a SZETÁT vallássá alakítva imádkozna azért a szegénységért, melyet anno oly látványosan és oly drámaian körülcsodálkozott. Persze szegény ember mindig volt, lesz is mindig, hiszen a szegénység terhét generációk hordozzák, kitörni belőle nehéz, és ha ki is tör belőle valaki, még egyáltalán nem biztos, hogy ez végleges, hiszen visszacsúszni oly könnyű.
Mint ahogy a polgárság kultúrája is öröklődik, úgy a szegénység is olyan bélyeg, melyet generációk adnak kézről-kézre.
Ha a szocializmus nem lett volna, akkor a Vezér is legfeljebb traktoros lehetett volna, vallotta be egyszer egy gyenge pillanatában -, talán ez volt az egyetlen alkalom az utóbbi huszonöt évben, amikor véletlenül igazat mondott.

A társadalom az elmúlt negyed században vészesen és egészségtelenül polarizálódott, a nagyon gazdagok és a nagyon szegények fényévekre vannak egymástól, a kettő között a senki földjén ott teng-leng az a karcsú középosztály, mely a lecsúszástól rettegve iparkodik lépést tartani elsősorban egymással, de ez nem mindenkinek sikerül, hiszen ebben az újdonat hűbéri társadalomban ha elengedik a kezed, akkor mehetsz a levesbe.
Társadalmi mobilitás gyakorlatilag nincs, annak esélye, hogy egy közmunkás gyereke egyetemre menjen, gyakorlatilag a nullával egyenlő, de még a középiskolától is oly messze van szegényke, hogy mersze sincs megkísérelni az elvégzését.
Az állam pedig alkalmazkodott a helyzethez, az iskolarendszert úgy alakította, hogy a gyerekeket úgy hat éves korukra életpályára tudja állítani.
Vannak, akik nem érdemlik meg az életet, belőlük csavargók, bűnözők és közmunkások lesznek, - a közmunkás a társadalmi selejt politikailag korrekt megnevezése,
Ezek az emberek a szocializmus vérzivataros esztendeiben mindahányan dolgoztak valahol, bért kaptak és a munkájuk után éltek, nem pedig a polgármester kegyéből tengődtek egyik napról a másikra.

Ma viták folynak a szegénység aktuális mértékéről, komoly emberek hülyéskednek a mediánjövedelemhez viszonyított szegénységgel, én meg azt mondom, hogy nem a mediánjövedelemhez kell viszonyítani, hanem ahhoz, hogy valaki meg tud-e élni a fizetéséből, nyugdíjából, kegydíjából vagy Kossuth-díjából, a többi csak süket duma, meg a szociológusok szakzsargonja.
Csak forintból lehet megélni, százalékból nem. Itt a rendszerváltás előtt mindenki megélt a fizetéséből, amin azt értem, hogy tudott magának élelmet venni, volt fedél a feje felett, télen tudott fűteni, a gyereke iskolába járhatott, a felesége meg vehetett néhanap magának egy blúzt. Aki szakmunkás volt, az vehetett magának Trabit, egy kis telket, aki értelmiségi, az nagyobbat, és a pártbizottság titkára is dőzsölhetett évente két hetet a pártüdülőben, ahol a sör üvegje hat forint helyett három volt a büfében.
Igaz, kevés volt a milliomos, de ezt valahogy túlélte az ország, ahol nem a párttitkár tollasodott meg, hanem a lángossütő.
Orbán apja sem volt egy krőzus, ami azt illeti, de megélt és a fiait is tudta taníttatni, nem csak verni.
Az egyes rétegek között átjárható volt a világ, a tanulást az állam támogatta, aki akart és kitartó volt, az boldogult.
Na, ennek lett vége, - még egy-két év, és a közmunkást ha megkérdezik, mi lesz a gyerekéből, úgy rávágja majd, mint huzat az ólajtót a libára: közmunkás!

A társadalmi mobilitás pedig felettébb fontos, hiszen ennek hiányában a középosztály degenerálódik, már most is mennyi a degenerált közöttük, a fene egye a sok sznobot, empátia nélküli bunkót, akik azt hiszik magukról, hogy ők az élet császárai, mikor bemennek valamelyik menő étterembe és egyhajtásra kiisszák a kézmosásra szolgáló citromos vizet...
A középosztály egyik lábával a szegénységben áll, két kezével rettegve kapaszkodik aktuális helyzetébe, és azt a benyomást iparkodik kelteni, mintha a felső tízezerhez tartozna.
Ha úgy látja, hogy a környezete elhiszi, hát úszik a bolodogságban.
Menő budai lakcím, mégha az alagsorban, a volt cselédlakásban is, presztizzsel bíró munkáltató, újgazdag pénzszórás, rongyrázás alapkövetelmény. A polgári családok leszármazottai kedélyes szánakozással nézik őket, de persze nem tesznek hangos megjegyzéseket, ettől polgárok, többek között.


A mai magyar társadalom krémje még rettenetesebb, tisztelet a kevés kivételnek.
Erőszakosak, érzéketlenek, tipikus elsőgenerációs népség, akiknek minden jár, minden megengedhető és minden megvehető.
Ha valaki mégsem, akkor bosszúállók és kegyetlenek.
Az, hogy a vagyon kötelezettségekkel is társul, számukra ismeretlen.
Hogy a felhalmozott vagyonból illik visszaadni annak a közösségnek, melyben élnek, nevetséges lágyszívűség.
Ha mégis, akkor dühöng a képmutatás, az ego smirglizése.
A legjobb példa erre a Príma Primissima névre hallgató önfényező show, mely a rendszerváltás Erzsébet-díjával van egy kategóriában, csak a mecénások fején nincs turbán...
A politikai felelősségről nem is hallottak, az országért kevés felelősséget éreznek, a politikát is úgy barkácsolják, mint egy klimatizált marhaistállót.
Orbánt ők szabadították ránk, gátlástalanul, mert tudták, hogy ez az ember az, aki annak árán, hogy hozzáférhet a társadalom javaihoz, mindenféle igényüket gondolkodás nélkül kiszolgálja.
És ki is szolgálja, hiszen nem az éhhalál szélén tántorgó cigán kap vissza nem térítendő támogatásként százmilliókat, hanem az akinek egyébként is milliárdjai vannak.
Aki Orbánnak Farkas Flórián, az az oligarcháknak Orbán Viktor, a nevetséges kisvasútjával meg a stadionjaival.
Hogy közben a társadalom egy része éhenhal? Kit érdekel, ez legyen a családok problémája, a fő probléma inkább a túlzottam magas magyar bérszínvonal, melyet ázsiai szintre kellene szorítani, egyes nagyvállalkozók szerint.
Ezt a néhányszáz embert szolgálja ma az ország, ezeknek gazsulál ma a vezető értelmiségi kör, miközben mélységesen lenézi őket.
De ők ezt nem veszik észre, hiszen az illető  a hátuk mögött van, selymes nyelvvel, jó szorosan...

Ha én gazdag lennék... - álmodik a társadalom nagy többsége arról a minimáluis, de megbízható jólétről, melynek részese volt a rendszerváltás előtt.
Ma mégis a múltat szidja, mközben még az unokái jövőjét is ellopják.
Igaz, a feszítővasat nemzetiszínűre festik és sokszor elmondják, hogy már úton van felénk Ali baba és a negyven rabló.
Ezen aztán úgy felháborodunk, hogy nevetve tűrjük, hogy Viki baba a negyvenezer rablójával kifossza az országot.


Ideje lenne leszámolni a mesékkel...
De aggodalomra nincs ok, az Úr és az ő szolgái figyelnek ránk. Holnap beszélgessünk erről!
:O)))