Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Ezt a kérdést tették fel nekem ma egy beszélgetés során fehér asztal mellett nálam fiatalabb és nálam sokkal kiábrándultabb emberek. Meghökkentem, mert a kérdés valójában nem egyszerű, pedig így, a választási ciklus félideje tájt már kellene azért valami markáns véleményének lennie a baloldali szavazónak is, de attól tartok, itt ma csak a politikai meggyőződésüket hitéleti szinten gyakorlók tudnak erre a kérdésre határozott választ adni. A többiek, a választópolgárok nagy része csak elgondolkodva nézegeti a választékot, hihetetlen kiábrándultsággal fordulva el a politikától és a politikusoktól, és akárkivel beszélünk, kevés kivétellel mindenki az egyik kutya - másik eb elvét vallja megfellebbezhetetlen magabiztossággal. Hogy Orbán ellenzékből mindent megtett a politikai ellenfél erkölcsi megsemmisítéséért, az számára jövedelmező attrakció volt, hogy ez vissza fog ütni rá is, azt persze nem gondolta volna, vagy ha gondolt rá, akkor is legyintett egyet – „egyszer kell nyerni, de akkor nagyon” mondta és a nyert választás után bebizonyította, hogy nem a levegőbe beszélt. Ezzel aztán rámérte az utolsó csapást is a demokráciára, hiszen a történések arról győzték meg az állampolgárokat, hogy a demokrácia hirdetése üres duma, az pedig, hogy a szavazatukat kérik négyévente, üres formalitás, a hatalom azt csinál velük, amit akar. Körülbelül úgy áll ma az ország, mint Rákosi korában, a nép retteg, de nem csinál semmit, legfeljebb látványosan és ütemesen tapsol, legfeljebb titokban hallgatja a Klubrádiót, mint hajdan a Szabad Európa Rádiót hallgatta a magyar, dacolva a retorziókkal, a zavarással. Most pedig nem idegen csapatok szállták meg Magyarországot, hanem egy megszállott – a hatalom megszállottja telepedett a nép nyakára. A kérdésre visszatérve most is csak azt lehet válaszolni, hogy Orbán és pártja lehetett volna akár az ország reménysége és felemelője is, ha él a kétharmaddal. Ez persze illúzió, hiszen a maffia hatalomra jutva is maffia marad, legfeljebb a lózungok szintjén marad demokrata, de nekünk még ebben sincs túl sok szerencsénk, nálunk már a látszatra sem sokat adnak. Miután pedig egy autokrata vezető pártnak is alig mondható vazallusaira és kiszolgálóira nem sok kedvem van szavazni, így annak kevés a valószínűsége, hogy rájuk szavaznék, lengessék bár fennen a nemzeti zászlót, hirdessék bár az erős nemzet illúzióját, fújja fel bár magát bármekkorára vezérük, mint a mesebeli béka – ez a párt nem az én ízlésem szerint való. Az ellenzékinek nevezett pártok közül is kiesik kettő. A Jobbik nettó nyilas párt, avítt szimbólumokkal, populista handabandázással és nyílt rasszizmussal – a legpocsékabb emberi tulajdonságokra épülő politizálással, önbecsapással, illúziókergetéssel - ez sem az én világom. Ők is Orbán köpönyegéből bújtak ki, azért lettek, hogy kontrasztja legyenek a Fidesznek, legyen markáns szélsőjobboldal, mely kimondja azt, amit még Kövér sem mer kimondani (kevés ilyen dolog van…) és legyen egy politikai és félkatonai erő, melyet adott esetben rá lehet küldeni a baloldalra, majd aztán, dolguk végeztével akár el is lehet ítélni őket. Ami azt illeti, az LMP-vel kapcsolatban az a legnagyobb bajom, hogy nem bízom bennük, lévén megalakulásuk egybeesett az SZDSZ agóniájának kezdetével, magalakulásuk körülményei pedig igencsak gyanúsak, habár ők roppant módon iparkodtak a tiszta politika illúzióját a választókba sulykolni, őket azért hozták létre, hogy legyen egy akol a naiv szavazók és a hontalanul kóborló liberálisok számára. Sajnos, a politizálásuk is ezt a feltételezést erősíti, a lényeges kérdésekben valahogy mindig úgy sikerül állást foglalniuk, hogy ne sértsék a nagy Testvér érdekeit. A Demokratikus Koalíció maga a helybenjárás, remek politikusokkal rontják el saját esélyeiket. És egyszemélyes párt a mai napig – a nép úgy is hívja őket, hogy Gyurcsány-párt, ez pedig eléggé lehangoló, hiszen vezérből egy már van ebben az országban, és nem valószínű, hogy a nép még egyre vágyna, ha valami csoda folytán jelenlegitől meg tudna szabadulni. Ami egyébként a demokraták rendkívüli összefogását tételezne fel. A párt megalakulása során elkövetett hibák, a frakcióalapítás szinte saját erőből történő meghiúsítása, a lelkes támogatói bázis cserbenhagyás-szerű elhanyagolása, az amatörizmus miatt elveszített kezdeti lendület még azt is kétségessé teszi, hogy elérik-e a parlamenti bejutáshoz szükséges küszöböt, márpedig az a kevés aktív választó, aki van, nem szereti szélbe szórni a voksát, és ha azt sejti, hogy szavazata nem fog hasznosulni, akkor megy a biztos bejutó felé. És itt az MSZP, mely most szokás szerint beleringatta már magát a legteljesebb elégedettségbe, holott erre sok oka nincs, mondjanak bármit is a közvéleménykutatók. A pártban a szétváláskor éppen azok aktivizálódtak, akik miatt a párt hitelét vesztette, ellenben a mai napig nem tanultak meg elegánsan válni és megpróbálni kihozni az adott helyzetből a lehető legjobbat. A párt szürke maradt, a gyanú, miszerint valóság a Fidesszel történő legfelsőbb szintű mutyizás még nem változott, hiszen a Gyurcsány-ügy egész kimenetele is a Fidesz számára legkedvezőbb helyzetet állította elő. Most sem képesek felülemelkedni magukon, még most is a DK-ba átlépett szocialisták jövőjén rugóznak, holott nekik is tudniuk kell, hogy a mai viszonyok között nem a párttagok létszáma a döntő, hanem a pártra adott szavazatok száma, meg a koalícióképesség. Aztán akkor el is fogytak a pártok, a baloldalon már csak az absnicli maradt, kis pártocskák szidják egymást jó baloldali szokás szerint, nem is jelentenek semmiféle alternatívát senkihez képest. Az lenne a legrosszabb, ha a választások napján csak a protest-szavazók vándorolnának az urnákhoz, mert ez esetben még az a remek dolog is megtörténhet, hogy a Jobbik erősödik kormányképessé, ez pedig maga a kiiratkozás lenne a kultúrnemzetek köréből. Hát most itt ülök és nézem a billentyűket tanácstalanul, mint a liba, mikor a róka bálba invitálja – ki tudja, mi történhet még velem? Szabad itt még optimistának lenni?
:O)))