Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

A fegyverek lassan elhallgattak, a náci-német csapatok feltétel nélkül letették a fegyvert, és bár még voltak néhány helyen fegyveres összecsapások, voltak Hitler örököseinek gyenge próbálkozásai a legyőzött rendszer életbentartására, de a háború véget ért, béke lett. Mindenekelőtt csend lett, legfeljebb a győztesek zajos ünneplése törte meg néha, de aztán az ünneplés hangjai is elcsendesedtek, a halál torkából visszatért katonák adrenalin-szintje is normális értékre csökkent, az elsőlépcsős alakulatokat kivonták és lassan a nők is kimehettek az utcára anélkül, hogy el kellett volna magukat csúfítani. Magyarországon a helyzet már többé-kevésbé konszolidálódott, negyed évvel a főváros felszabadulása után az emberek feljöttek a pincékből, elkezdődött a romeltakarítás, került némi ennivaló is, ujjászerveződött a közigazgatás, ledöntötték a gettó kerítését, a bátrabbja vagonokban meg vagonok tetején vitte falura kis motyójában értékeit, hogy elcserélje szalonnára, tojásra, esetleg libára vagy sózott húsra, lisztre, bármire, ami ehető volt. Az ideiglenes Nemzetgyűlés a választási törvényen dolgozott, megalakultak vagy folytatták tevékenységüket a pártok, Magyarország vállalt kötelezettségének megfelelően Dálnoki Miklós Béla kormánya életre hívta a Népbíróságokat a háborús bűnösök elítélésére. A náci uralom alól felszabadult államokban hasonló folyamatok zajlottak le, de itt már nagy szerepe volt a szerencsének is, hiszen sok helyen a háború éppencsak átgördült a településeken, például Párizs, Róma jól megúszta, míg Drezdát porig bombázták a szövetségesek, Berlint meg – csakúgy, mint Budapestet – rommá lőtték. Ünnep volt a Győzelem Napja, mert véget ért a háború, de nem mindenkinek - sokak számára a gyászt hozta el ez a nap, mert ekkor derült ki – már, ha kiderült egyáltalán - hogy a gyász napja is ez, mert a férfi, aki elment a háborúba már soha nem fog hazatérni, vagy csak megrokkantan, betegen. És az is kiderült, hogy a zsidó családokból elhurcoltak - sokszor egész családok, a nagyszülőktől a pólyás csecsemőkig - nyomtalanul elszálltak a füsttel Auschwitz kéményein át. Sokan nem tudták feladni a reményt, minden ésszerűségnek ellentmondó módon reménykedtek szeretteik hazatérésében, számukra nem hozta el a beletörődő megnyugvást a háború vége. Nagymamám is várta haza a fiát, majd nagysokára értesült csak róla, hogy anyám bátyja Makónál elesett – még húsz év múlva is pityergett, ha szóba került a neve. De volt a családunknak olyan tagja is, aki hiába várta haza szüleit a koncentrációs táborból, és testvéréről is csak évek múltán hozott hírt a Vöröskereszt – Izraelből. Felnőtt életemet albérletben kezdtem, ahol a főbérlőm, egy idős asszony még a hatvanas évek végén is titkon várta haza fiát, akinek a háború befejezése után még évekig feltettek egy terítéket - ha váratlanul hazaállítana, ne kelljen várakoztatni a családi asztalnál. Tulajdonképpen ekkor értettem meg igazán, hogy mekkora emberi tragédiákat, fájdalmakat éltek meg a háború túlélői. A harcok véget értek, az élet újraindult, de azonnal elindult egy új háború is, a hidegháború. Hiába osztották újra a világot, tőke és a hatalom mohó és telhetetlen, soha nem elégedett a gazdasági élethez szükséges erőforrások és piac rá jutó részével, mindig több és több kellene neki. Sajnos az ember butább, mint a liba, mert miközben a vágóhídra hajtják, még lelkesen dalol is hozzá dicsőségről és nagyságról álmodozva, míg csak egy bűzös kupac rothadó fehérjeként nem végzi valamelyik harcmező mocskos és vértől iszamós árkában. Azt lehetett volna gondolni a Kádár-korszak vége felé, hogy a magyar nép - talán – levonta a tanulságokat a két vesztett háborúból, talán tudja tárgyilagosan értékelni, ami vele történt, talán elment a kedve attól, hogy ostoba eszmék lelkes vagy akár csak konformista híveként visszasírja azt a múltat, melynek eredményeképpen magyarok százezrei pusztultak el. Tévedett, aki ezt gondolta, a rendszerváltással mintha a legrémesebb rémálmok keltek volna ki a sírból, a legócskább eszmék képviselői masíroznak fel-alá, fennhangon hirdetve avas és gyilkos meggyőződésüket – ha rájuk néz az ember, aki még nem veszítette el teljesen a józan eszét, a Halált látja a hátuk mögött. A fiatalabbakat persze csábítják a szirénhangok, a nemzeti nagyságról szóló öblös hangú szónoklatok, a katonásdi, a gyengeségből táplálkozó idegengyűlölet, a hajdani szemüveges kisóvodás társsal szembeni erőszakból visszamaradt intolerancia a mássággal szemben – sokuk el sem hinné, hogy éppen saját halálos ítéletén dolgozik elszánt buzgalommal. Pedig hát… Az sem kétséges, hogy nem valami felemelő érzés a vesztesek oldalán találni magunkat egy háború után, de ezt verbális bűvészkedéssel sem lehet meg nem történtté tenni, ha felszabadítás, ha megszállás, ha mindkettő egyszerre, attól a tény még tény marad. Abban a háborúban is mi voltunk a támadó fél, az oroszoknak Voronyezsig vittük a meghívót, és ha az orosz katona kiirt itt mindenkit, megbosszulva meggyilkolt szeretteit, azon sem lehetne nagyon csodálkozni. Merthogy a tetejében a magyar csapatok túlnyomórészt megszálló feladatokat láttak el, akasztgattunk, rabolgattunk, erőszakoskodtunk az ősi magyar katonai dicsőség jegyében. Persze nem minden magyar katona viselkedett így, de ugye, mi sem a saját kisgyermekét maga előtt látó, a magyar kisgyerek kezébe kenyeret nyomó orosz katona emlékét őrizzük, hanem a csuklótól – könyékig órákkal felékesített, erőszakos vadállatét, aki a vértől és gyilkolástól felajzottan a katonák ősi szokása szerint benne hagyta magját a legyőzöttek asszonyaiban. De ettől még a Győzelem Napja ez. Nekünk, magyaroknak akkor szólna ez a nap igazán a győzelemről, ha ilyenkor meg tudnánk állni egy pillanatra, majd miután fejet hajtottunk elvesztett szeretteink, ismerőseink, honfitársaink és a háborúban elesett ellenfeleink emléke előtt, legyőznénk végre önmagunkat is. Ha reálisan, önáltatások és hazudozások nélkül szembenéznénk múltunkkal, bűneinkkel, leszámolnánk illúzióinkkal és megfogadnánk, hogy mindent megteszünk azért, hogy soha, soha  többé ne legyen háború, ne kelljen egyetlen asszonynak sem elvesztett emberét siratni, ne kelljen árván felnőni gyermekeiknek. Illúzió lenne?
:O)))