Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Valaki egyszer kitalálta, hogy a problémákat ott lehet legjobban elintézni, ahol felmerülnek.
Merthogy az ott élő emberek ismerik legjobban a körülményeket, a szereplőket, a viszonyokat, ott áll rendelkezésre a legtöbb információ az érdemi intézkedéshez. Emellett egyszer régen még azt is feltételezték némelyek, hogy az állampolgár nem agyatlan zombi, aki képtelen saját ügyei intézésére, joga van ahhoz, hogy saját ügyeibe döntő beleszólása legyen, nincs arra szükség, hogy ki tudja milyen érdekek mentén mások kormányozzák, fel tudja vállalni saját kormányzásának felelősségét ő is. Aztán itt van a felügyelet és az ellenőrzés kérdése is – aki helyben intézi az ügyeket, annak naponta kell megvédenie döntéseit, és csak akkor áll mögé a közösség, ha azok a döntések megalapozottak, igazodnak az élet valóságához és nem hordoznak sunyi külső érdekeket. Ezer és ezer szem figyeli a választott testületek és az ügyintézők munkáját, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Így aztán a hajdani tanácsrendszert felváltotta az önkormányzatiság, a települések lassan-lassan kezükbe vették saját sorsukat, és húsz év után többé-kevésbé beállt a rendszer. Létrejöttek a választott testületek, lettek választott tisztségviselők, a polgármesteri hivatalok felállásával fokozatosan lett hozzáértő ügyintéző apparátus is, aztán létrejöttek az okmányirodák, alakultak településőrségek, működtek a szociális intézmények, óvodák, iskolák. Természetesen ezek üzemeltetéséhez kellett pénz is, mely a különféle adónemek bevételének egy hányadából keletkezett. Szűkös pénz volt sok helyen, de a helyiek pontosan tudták, hol szorít a kapca, ügyeskedtek mint a szegény család háziasszonya, aki ugyan libát sütni nem tud, de azért egy-két sovány csirkécskét csak beleforgat időnként a panírba. Nem ment zökkenők nélkül a struktúra kialakítása, sokszor nem is volt hibátlan a munka, de talán azt el lehet mondani, hogy az idő előrehaladtával a rendszer sokat csiszolódott és az állampolgárok megszokták az ezzel járó kényelmet. A pártpolitika természetesen ezen a területen is alakította a képet, eleinte független jelöltek kerültek a testületekbe, de idővel a pártok jelöltjei taroltak, ellenben a polgármesterek szívesen deklarálták pártoktól való függetlenségüket már a jelöléskor, még akkor is, ha pártszimpátiájuk közismert volt. Gondolom, ennek az is oka lehetett, hogy ki szerették volna fejezni azt, hogy a település valamennyi lakójának érdekében dolgoznak, felülemelkedve a pitiáner torzsalkodásokon. Ez aztán vagy sikerült, vagy nem, de az élet azért azt bizonyította, hogy az igazán sikeres polgármestereket a pártok szándékaitól függetlenül újraválasztották, több cikluson keresztül is. Nem egy sikeres tanácselnök lett sikeres, több cikluson keresztül szolgáló polgármester is, bizonyítva ezzel azt, hogy a nép nem ostoba és megbecsüli azokat, akik korrektül teszik a dolgukat. Aztán az utóbbi években valami eltört, az önkormányzatoknál is győzött az orbáni megosztó szándék, különösen az után, hogy az állampolgárok úgy döntöttek, mint hajdan Lenin. Ő azt mondta, hogy minden hatalmat a szovjeteknek, így aztán narancssárgába borult az ország önkormányzati térképe és kezdetét vette a rémálom – egyelőre helyi szinteken. A Vezér ugyanis a „minél rosszabb-annál jobb” szép elvét követelte meg az önkormányzatoktól, mivel igen nehezen bírta megvárni a soron következő választásokat, ezért aztán az országból bolondokházát csinált, nekiküldte a csőcseléket a kormánynak, helyi szinten pedig arra bíztatta a fideszes testületeket, hogy minél jobban eladósodva növeljék elviselhetetlenné a kormányra nehezedő gazdasági nyomást. Nm egészen jött össze, a szocik kihúzták a választásokig, ellenben az adósság nyomasztó gondja ott maradt az önkormányzatok nyakán. Ők ugyan arra számítottak, hogy a kormányváltás után a vezér kifizeti azokat valamilyen formában – lehet, ő is így képzelte el a dolgot – de a sors az Unió képében közbeszólt, ugyanis Európa nem engedte meg, hogy az államháztartási deficit növeléséből finanszírozzák a tulajdonképpen saját tevékenységük eredményeképpen keletkezett hiányt, így aztán nagy lett a baj. Innentől kezdve aztán nem volt egyetlen épeszű lépése se a Gigásznak, Matolcsy cimborájával együtt egyik baromságot a másik után követte el, de ettől még az Önkormányzatok nevű időzített bomba ott ketyegett a füle mellett éjjel-nappal. Tenni kellett valamit, ezért aztán első lépésként visszatérünk a járások rendszeréhez, mely ugyan már évtizedekkel ezelőtt meghaladtunk, ami nem kompatibilis Európával, nem azonos a városok vonzáskörzetével, nem azonos a már önszerveződéssel létrejött kistérségekkel, nem illeszkedik a választási körzetekhez, semmihez se, de egy célra kiválóan alkalmas: el lehet segítségével tüntetni a településeken felhalmozott tartozásokat, pontosabban át lehet ennek terhét hárítani a hitelezőkre. A várjobbágyság visszaállításán még dolgoznak az illetékesek. Régi, kedvelt trükkje ez a gazdasági élet szereplőinek, a nehéz helyzetbe kerülő vállalkozások Kiszervezik a gazdaságos területeket, átviszik a vagyont az új cégbe, melynek tulajdonosa természetesen nem ugyanaz, mint a bedőlni készülő cégé volt, majd a maradékot otthagyják, mint az öreg halász a hajdan nagy hal csontvázát, tegyen vele az idő, amit akar. A tartozásokat, a hiteleket majd a hitelezők siratják egy darabig, aztán szokás szerint minden szépen elsimul. Itt is így lesz, az állam átveszi azt, ami gond nélkül működtethető az önkormányzatoktól elvont pénzből, elvonja azon ügyeket, melyekkel az állampolgárok kézbentarthatók, vagy a speciális érdekek érvényesíthetők (lehet végre rendezni Viktor putrijának végleges használatbavételi engedélyét is…) az államigazgatási ügyek ismét a központosított állam kezébe kerülnek, de szép is lesz a világ! Az önkormányzatok meg pénz híján huzakodhatnak a hitelezőkkel, meg a testületi üléseken dönthetnek arról, hogy az újonnan átkeresztelt vitéz jákfai Gömbös Gyula sugárúton legyen petúnia a lámpaoszlopokon és a vitéz nagybányai Horthy Miklós fasorban futómuskátli, avagy fordítva. Imígyen aztán az önkormányzatiság virulni fog, mi pedig majd masírozhatunk a madarak és fák napján döngő léptekkel: aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére…
:O)))
Ps: Idén nem is láttam fecskét. Gyermekkorunkban tele volt velük az ég, az ereszek alatt ott lapultak fészkeik, mostanában meg látni sem lehet őket. Bár köztudottan libafüggő vagyok, mégis hiányzik nekem a sok csivitelő kismadár, a csőrüket tátó fecskefiókák. Egyre szomorúbb a világ…