Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Mit ér a nyugdíjas, ha magyar? Hát bizony, nem sokat. És bizony, egyre kevesebbet. Nálunk nyugatabbra a konszolidált életet élő munkavállaló, Mr. Average vagy Herr Durchschnitt elmegy nyugdíjba, majd nekiindul az asszonnyal a világnak, látni mindazt, amit a munkája mellett nem ért rá megnézni, Reggel felkel, tisztességesen felöltözik, egészségesen reggelizget, él a hobbijának, olvasgat, gyűjt valamit, sétálgat, karbantartja a testét, odafigyel arra, hogy mikor mennyit és mit eszik. Hetente egyszer-kétszer délután vagy koraeste társasági életet él, a gyerekeivel annyit törődik, amennyire módja van, - a nyugati szokásrendszer eltér a magyartól, mert a gyerekek ott nem élősködnek negyven éves korukig a szüleik nyakán. Amikor a gyerek elvégezte a középiskolát, önálló lábra áll, többségük még a taníttatása költségeit is maga fizeti – igaz, ott jól bejáratott rendszere van a diákmunkának, és van fizetőképes kereslet sok olyan tevékenységre, szolgáltatásra, melyeket nálunk nemigen szoktak igénybevenni. Nálunk Magyar úr elmegy nyugdíjba, és megkezdődnek számára a rettegés évei. Nem volt ez mindig így, a rendszerváltás előtt meglehetősen kiszámítható életkörülmények között élt. Ha utazgatásra nem is nagyon futotta neki (legfeljebb belföldön, egy edénykészlet vagy csodamatrac- bemutatóval egybekötve), de enni volt mit, a rezsire csökkentés nélkül is futotta és az egészségét is karban tudta tartani, igaz, nem wellness-hotelekben, hanem úgy-ahogy, az SZTK-ban, meg a bányató mellett. A nyugdíja kiszámítható módon növekedett évről-évre, a törvényben szabályozott nyugdíjemeléseket nem kommunikálták neki fülkeforradalmi eredménynek, ez pedig roppant fontos, hiszen a kiszámítható jövő sokkal többet tesz a hosszú életért, mint a délibábos, matyómintásra festett bizonytalan ígérethalmaz, tizennegyedik, sőt tizenötödik havi nyugdíjak ígérete például, melyet úgy villáznak elé elé, mint marhának a szecskát. Aztán történik valami egészen más, mint ami az ígéretekben szerepelt, a nyugdíjas meg már arra a szóvivői nyilatkozatra is, mely szerint nem tervezi a kormány a nyugdíjak csökkentését, azonnal sikítófrászt kap, mert eszébe jut a magán-nyugdíjpénztárak lenyúlása, melyet a nyugdíjak megvédéseként kommunikáltak. A magyar nyugdíjas reggel felkel, megmosakszik hideg vízben (kiadás-optimalizálás…), megmossa mind a két fogát, melyre pótlást nemigen tud csináltatni, végtére is csak negyvenöt évet dolgozott, a társadalombiztosítási járulékot pedig ezalatt szorgalmasan vonták tőle mindig, de hol van már a társadalombiztosítás? Kell a pénz a trafikosoknak, kell a pénz a haveroknak, kell a pénz a Fradistadionra, de hát lássuk be: a nyugdíjas nem tudja felgyújtani a televízió székházát szükség esetén, kákabélű bölcsészlányokat sem tud kihajigálni a tüntetésekről, emellett lényegesen kevesebb közöttük az egy főre eső gyilkos, mint a Fradi szurkolótáborában. És az is tény, hogy a Vezér túlélését sem a nyugdíjasok finanszírozták a hét szűk esztendő alatt, pontosabban csak áttételesen, az áttételeket Csányinak, Demjánnak, Hernádinak hívták, de hogy az aktív dolgozók mellett a nyugdíjas is fizette a számlát, afelől ne legyen kétségünk. A fent említett urak viszont nem fizettek semmit, hiszen ők a pénzüket vastag kamatokkal a választások után kisvártatva visszakapták, és ha nyereségük mértékét ismerné a szabolcsi uzsorás, sírvafakadna a bánattól. Igazságtalanságot emlegetne, hogy míg ő ott tengeti a sitten a köcsögök nehéz életét addig ezek a … szóval ezek az urak szmokingban ünnepeltetik magukat, mert egy számukra említésre sem méltó összeget szétszórnak arra érdemes és érdemtelen emberek között. Ha ezt tudják, ők is alapítanak díjat, oszt a falu az emberiség jótevőjeként ünnepelhetné őket is, mert az uzsorakamatból díjaznák az igen tehetséges és a helyi Rotary Klubban igen népszerű Sihi Jucit… Szóval, a fogmosásnál tartottunk. Fogmosás után Magyar úr nem öltözik át (kiadás-optimalizálás…), ellenben leül a televízió elé és megnézi ismétlésben azt a két sorozatot, melyet másik két sorozat adásával való egyidejűsége miatt előző este nem látott, megreggelizget közben, egészséges parizert eszik. Ennek alapanyagát a vágóhidak felseprésekor összegyűjtött hulladék, köröm, pata  és vér képezi, ízfokozókkal és állományjavítókkal dúsítva. A hónap vége felé a reggeli azért azonos kategóriában szerepel a kutya vacsorájával. Ebéd előtt leballag a boltba, megnézi, hogy mit szeretne enni, aztán vesz amire pénze van, disznósajtot, vasárnapra csirke-farhátat. Délután megnézi a televízióban az új sorozatot, majd átlényegül bébiszitterré, vigyáz az unokákra, a nyugdíja felét meg ennek fejében odaadja a gyerekének, akinek nincs munkája és jövedelme hónapok óta.
Ha nincs szerencséje, akkor hálás gyereke még el is döngeti, ha nem akarja megosztani vele a pénzét, de a pszichikai kényszer sem sokkal jobb a fizikainál. Ha falun él, akkor küszködik a konyhakerttel, de az ötödik betakarítás után, melynek fáradságától falubeli jótevői megkímélik, felhagy vele - jár a boltba zöldségért. Ha beteg, elmegy az orvoshoz, az felír valamit a bajára, mikor a patikában kiderül az ára, ki sem váltja – túl kicsi a bogyó, kevés jóllakni - inkább átáll a természetgyógyászatra, magas vérnyomás ellen galagonyát szed Betaloc helyett, és ha véletlenül meghallja a híradóban, hogy neki egyre jobban megy sora, van úgy, hogy betol egy egész zacskóval is egy este… Ha értelmiségi, akkor kivágják a munkaköréből hatvankét éves korában, mert a Gyagya úgy láátja jónak, hogy jöhetnek a fiatalok, azoknak kevesebbet kell fizetni, pedig egy hatvankét éves emberben még egy húszas benne van, felhalmozott tapasztalatait pedig nettó herdálás kidobni az ablakon, különösen akkor, mikor közismert (mínusz Orbán Viktor) a tény, hogy az ember a képességei közül legutoljára szakmai képességeit veszti el. Magyar úr meg van arról győződve, hogy vele a társadalom kegyet gyakorol, jóllehet ő gyakorol kegyet a társadalommal szemben, hogy hagyja ezt az idióta bandát garázdálkodni, pedig ha akarná, holnap meglehetne neki a kétharmad, nem ötvenegy százalékkal, mint ennek a kóklernek, hanem a választók kétharmadának szavazatával. De Magyar úr nem politizál, ha meg mégis, akkor hitéletet él. Ősz hajú nénikék ájultan csodálják azt, aki a képükbe hazudva kiszedi zsebükből a pénzt, aki úgy kezeli őket, mint társadalmi hulladékot, egy senkit, egy kiszolgáltatott páriát – még kezet is csókol neki, szegény ostoba. Pedig a nyugdíjasoknak komoly érdekérvényesítő képességük lenne, és vannak közös érdekeik, és vannak közös érdekeik még a ma aktív foglakoztatottakkal is. De nincs valamirevaló képviseletük, leszámítva persze az Orbán féle nagycirkusz bohócait. A nyugdíjas-képviseletek erőtlenek, szervilisek, a hangjukat nem is lehet hallani, pedig a nyugdíjasok együttesen messze többen vannak, mint Orbán szavazói. Mégis sokan tőle várják a megváltást, pedig neki mások az érdekei. Hogy melyek azok, az pontosan kiolvasható a törvényjavaslatból, mely a temetések rendjét szabályozza, ma még megengedő módon – ma még lehet szociális temetést rendezni a temető egy kijelölt részén - nevezzük ezt a könnyebbség kedvéért a temető árkának - holnap meglehet, kötelező lesz. Minden nyugdíjba menő kap majd egy lapátot is, mellyel köteles kiásni saját sírját, majd az elkészült egyszer egyméteres, kettőhúsz mély gödörbe beleállva (helytakarékosság…) „Éljen a Vezér!” kiáltással visszaadni lelkét teremtőjének, lehetőleg minél gyorsabban. Pár évvel ezelőtt spekulálgattam azon, hogy nyugaton nincs nyugdíjas, de van nyugdíjas bányász, nyugdíjas kohász, nyugdíjas gépészmérnök, nyugdíjas tanár. Nálunk nyugdíjas van, amin a társadalom kegydíjast ért, és érteni is fog mindaddig, míg ez a társadalmi csoport meg nem szervezi magát és ki nem áll saját magáért. Utópia lenne? Ki tudja? :O)))