Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Ült a kis Lacika a lakás legkisebb helyiségében és ahelyett, hogy családi indíttatásból a szocializmus várható győzelme esetén rá eső lányok számáról meditált volna, kémregényeket olvasott. Nem mondhatni, hogy mindig a kémregényírói szakma magyar csúcsát, mondhatni Kékestetőjét képviselő Berkesi Andrást, de hát a Hód jelenti című veretes Mattyasovszky regény is megütötte - minimálisan is - a Gellérthegy szintjét, mindenesetre a hely szellemének megfelelt. Maximálisan kielégítette a kis Lacika romantika – kaland - titok szentháromságához való vonzódásának igényeit, és bár ez a vonzódás a személyiség fejlődése során általában normális szintre szokott csökkenni, a példa azt mutatja, hogy ez a folyamat nem mindenkinél következik be. Kicsit olyan ez, mint amikor a kisfiúk egész nap a fütyijüket morzsolgatják a nadrágzsebükben, azt sem tudja mindenki kinőni. Így aztán amikor a rendszerváltás felszínre dobta azt a különös anyagot, melyből a Fidesz vezetőit gyúrták, végre ipari méretekben is ki tudták élni szenvedélyüket és nagyban tudták játszani a kémest, meg az ügynököst. Egybeesett ez azokkal az időkkel, amikor az állam vezetői úgy döntöttek, hogy oda kell dobni valakit az idióta jobboldaliaknak, erre pedig az akkoriban legnagyobb pofájú liberálisok személyes ellenszenve okán a Belügyminisztérium III/III Főcsoportfőnökségének személyi állománya felelt meg. Kevesen voltak, ügynökeik túlnyomó többsége civil, ilyen-olyan zsarolással beszervezett, jellemgyenge ember volt, akikért nem volt túl nagy kár, hiszen egy részük még ostoba is volt, mert maga állt ki a napra vajjal a fején a déli verőfényben. Persze voltak olyanok is, akik meggyőződésből tették a dolgukat, amiben a magyar nép acélos jellemét és a Gestapo ezirányú kutatásait tekintve semmi meglepő nincs. A félelmetesen bátor forradalmárok akkor lepődtek csak meg igazán, mikor eléjük kerültek bizonyos névsorok, nevek, melyeket nemhogy megemészteni, de se kiköpni, se lenyelni nem tudtak, és a mai napig is úgy rágják, csócsálják a témát, mint a libacsapat legvénebb tojójának harcedzett mellehúsát a sóletből. Merthogy kiderült, hogy minden második forradalmár a titkosszolgálatoknak dolgozott, ha nem ő, hát a kedves papa vagy a hűtlen szerető, a katonatárs, - ki-ki a saját frontján. Volt, aki fekete, lila vagy bíbor reverendában szolgálta a szocializmus zavartalan építésének ügyét, volt, aki lobogó lelkű ellenállóként, de még olyan is volt, aki érzékeny lelkű művészként tette ezt. Egy vitathatatlan: a Kádár-rendszer titkosszolgálata profi módon tette a dolgát belföldön-külföldön egyaránt, képes volt releváns információkkal ellátni a politikai vezetést, szinte minden területen. A rendszerváltást követően – nagyon helyesen – eleinte nem zaklatták az áldozatul dobottakon kívül a titkosszolgálatok más területeit, de aztán, ahogy telt-múlt az idő, a józan észen felülkerekedett a paranoia, ez aztán véget is vetett a szakmaiságnak, és aki csak tudott, menekült a szolgálatoktól, érethető okokból. A titkosszolgálat attól az, ami, hogy alkalmazottait fedésben tartja, túlnyomó többségükről normális esetben annyit lehetett csak tudni, hogy a delikvens a Belügyminisztériumban dolgozik – vagy még ennyit sem. Ez adja a területen dolgozók biztonságát, ez biztosítja munkafeltételeiket. Ez a zárt rendszer kezdett el szivárogni, különféle politikai érdekeket szolgálva. Pedig a szolgálatoknak nem pártpolitikai érdekeket kellene szolgálni, hanem az ország és - politikailag vakon - csakis az ország érdekeit. Mikor a Fidesz kezébe kapta a szolgálatok irányítását, elkezdték a területet saját hitbizományukként kezelni, majd a vesztett választások után nem voltak képesek tudomásul venni, hogy megszűnt információs monopóliumuk, annak birtokosa az új kormány lett. Elsősorban a szolgálatokhoz telepített embereiken keresztül elvárták, hogy az információk elsőszámú birtokosai és haszonélvezői ők legyenek, így aztán nemegyszer előfordult, hogy egy adott ügyről Kövér előbb vagy többet tudott, mint az illetékes titkosszolgálati vezető, vagy a területet felügyelő miniszter. Ez a helyzet változott meg alapvetően azzal, hogy a Szilvásy – Laborcz duó elzárta az információs források jelentős részét, így a Fidesz vezetés dolgát megnehezítették. Aztán a legutóbbi kormányváltás után persze meg is lett ennek a böjtje, 2011-ben őrizetbe vették Szilvásy György korábbi titokminisztert, Galambos Lajost, az NBH korábbi főigazgatóját, Laborc Sándort, majd Gyarmati Györgyöt, az NBH egykori megbízott főosztályvezetőjét és Simon Ibolyát, az NBH egykori jogászát is – kémkedés jogcímén emeltek vádat ellenük – ezidáig nem túl sok sikerrel. Mindenesetre szokásos operativitásukkal a nagyböjt idején létrehozták a saját kis titkosszolgálatukat, UD Zrt-nek keresztelték, majd ellátták feladattal, többek között Laborcz mozgását kellett megfigyelniük, meg Dávid Ibolyára keresni valami terhelőt. Nem hiszem, hogy csodálkozni kellene azon, hogy a kormányváltást követően hamarosan kiderült, hogy a magán-titkosszolgálat hófehér és patyolattiszta, míg az állam titkosszolgálata velejéig mocskos és galád. Ebben az országban addig nem lesz rend sosem, míg bármelyik politikai erő a titkosszolgálatokat saját céljaira tudja felhasználni, ahelyett, hogy hagyná, hogy tegyék a dolguk: a demokratikus államrend és Magyarország védelmét. Friss hír, hogy a titkosszolgálati munka új dimenziókat hódított meg. Lázár János, az Információs Hivatalt (IH) felügyelő államtitkár az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának keddi nyílt ülésén az IH feladatai közé sorolta az Európai Unióban zajló események figyelemmel kísérését, illetve a kiemelt gazdasági partnerek, például Németország gazdasági folyamatainak nyomon követését.
A titkosszolgálati munka célországai között lehet Svájc, ahol állítólag magyar állampolgárok mesés összegeket tartanak bankszámlákon. Innen már csak egy lépés, hogy a NATO is titkosszolgálataink látókörébe kerüljön, a mi kis paranoiásunk igazán elégedett lehet az elért eredményekkel: ez az ország már majdnem olyan zakkant, mint ő. Természetesen a hajdani táskahordozóból magát magasra felnyaló miniszter annyit ért a titkosszolgálati munkához, mint Viktor Utolsó Reménysége, Hajdú a harangöntéshez, de azért a pofáját befoghatná. Ha egyáltalán maradt még egy csepp bizalom irántunk valahol a világon Burundit és Swáziföldet kivéve – bár ez utóbbiban nem vagyok biztos…- akkor azt éppen most játszotta el. Ezek pedig erősen forintosítható ügyek. Ezekhez képest egy elefánt a porcelánboltban maga Pliszeckaja… Vajon felelősségre lesznek egyszer vonva károkozásaikért? Jó lenne remélni…
:O)))