Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Tradíciónak nevezzük a hagyományt, a régebbi dolgok, ismeretek továbbadását az új nemzedék számára. Igen nagy jelentősége van a társadalom életében, biztonságossá teszi az egyén számára a környezetét, barátságossá és élhetővé országát, lakhelyét, népét, családját, lakását. Az ember egyrészt kívánja a változásokat, ugyanakkor ragaszkodik a megszokott dolgokhoz. Hányszor hallani munkahelyeken vagy akár a családokban is a mondatot: mi ezt így szoktuk tenni. Van ismerősöm, - nőből van, de ez úgyis kiderül a történetből – aki hetente rendezte át a lakását, őrületbe kergetve ezzel partnerét, aki éjjelente már ki sem mert szállni az ágyból, mert minden ilyen kísérlettel testi épségét kockáztatta. Jómagam sem szeretem, ha egy tárgy elkerül a megszokott helyéről, és ezzel a társadalom többsége is így van. Azt se kedvelem, mikor a ludaskásában új ízek jelennek meg, mert megnéztük a paprika-tévén valamelyik angol mesterszakács remekét, ilyenkor felháborodottan tiltakozni szoktam és megfenyegetem az étel alkotóját, hogy a parabolaantennából kivágom lemezollóval azt a részt, mely a fenti adó vételét szolgálja… Tradíció lehet a karácsonyi vacsora menüje vagy a szédertál ételei, a születésnapok ünneplésének módja és még millió más dolog, melyek összefűznek egy közösséget, legyen az kicsi, vagy nagy.   Tradíció például az is, hogy március 15.-én kokárdát tűzünk, és ezen a példán mindjárt azt is lehet tanulmányozni, hogy hogyan lehet egy tradíciót kiüresíteni, elveszíteni, merthogy a tradició mindig összeköt és soha nem választ el, mert ha már elválaszt, akkor az nem tradíció. Társadalmi szinten is vannak tradíciók, például erre utal az a mondatocska is, hogy elmegyek orvoshoz, felíratok magamnak gyógyszert, merthogy a nép tudatában az rögzült, hogy az egészségügyi ellátás a társadalom teherbíró képességéhez mért legmagasabb színvonalon, állampolgári jogon jár, csakúgy, mint a beteg számára olcsó gyógyszer. Hát, mostanában csak a beteg pofája jár, a gyógyszer meg vagy méregdrága, vagy placebo… Ezektől a tradícióktól megszabadulni igen nehéz, kell egy-két generáció, mire természetessé válik, hogy akinek nincs pénze, az bátran felfordulhat az út szélén, de az idő aztán mindent megold. Vannak egy adott nemzetre vagy egy adott városra utaló és jellemző tradíciók is, ilyenek lehetnek az utcabútorok formája, a járművek színe, mint a londoni piros buszok, vagy a postaládák, melyek láttám azonnal beugrik a város, melynek részei. Nálunk a történelem úgy hozta, hogy a társadalom pázsitjának nyírása helyett mi a minőséget ötvenévenkénti mélyszántással akartuk emelni, aztán utána mindig csodálkoztunk, hogy valamiért göröngyös a terep és állandóan orrabukunk. A rendszerváltás forró hangulatú napjai után is körülnéztünk, számbavettük, mi maradt a családi vagyonból és szomorú szívvel állapíthattuk meg, hogy gyakorlatilag semmi, mert a javát megvették a gazdag szomszédok, a maradékot pedig pár hazai élelmes, így aztán elértük, hogy nem csak a zsellérek és proletárok országa lettünk, hanem az ország maga is proletár lett. Persze a proletár is húzhat sonkaujjú inget meg fekete lajbit, forgathatja feje felett tradicionális fokosát, de ez a lényegen nem sokat változtat, h enni akar, el kell adnia magát, mint Dzsenifernek a kamionparkolóban.. Valahogy olyan most az ember érzése, mint a kilakoltatottaké lehet, akiket kiraknak a családi házból és most tizenkét négyzetméteren kell nosztalgiáznia az elmúlt szép éveken. Kálmán Olga műsoráról jutott az eszembe, merthogy ott lehetett hallani, hogy a végtelenül tehetséges ifjú Vitézy Dávid bödönkékre kívánja festetni a fővárosi buszokat. Hát igen, a tradíció, ugye. A szín, melyet maga választott, igen ízléses, a sztálinizmus nehéz éveit idézi, mikor a kulák ilyen színű zsírosbödönbe csurdította az éjszaka kellős közepén a szobában legyilkolt koca zsírját, elrejtendő az önkényuralmi beszolgáltatás elöl. De szép emlékeket kelthet a kor zománcozott bilijeit megidézve, emellett mindjárt tisztázza is az emberek Lázár-skálán elfoglalt helyét, hiszen aki ilyen színű buszban utazik, az pontosan annyit ér, ugye, aki meg nem annyit ér, az Audiban utazik – namármost ki látott már bilikék Audit? A helyzet az, hogy Budapesten az autóbusz tradicionálisan sötétkék, a villamos meg sárga, és a fővárosi polgár már akkor hányingert kap, ha meglátja a Pepsi-színekre dizájnolt villamost. De azt tudomásul kell venni, hogy ennek a rezsimnek a változtatás a lételeme, ezzel pótolja a tetteket, ahelyett, hogy valamit teremtenének, inkább átfestenek, kikaparnak, újratemetnek, átneveznek, átszerveznek, így imitálva lázas cselekvést. Majd egymillióba kerül egy busz átfestése, ami a jelenlegi buszállományt tekintve – ha csak nem azt a célt szolgálja, hogy összetartsa a karosszériát – tiszta pénzkidobás az ablakon. Ha az ember nem sejtené, hogy az ominózus ablak alatt ott állnak a haverok a zsákkal, szinte azt hinné, hogy ez az egész akció értelmetlen, de persze ezt a körülményt is figyelembevéve már nem lehet ilyen elhamarkodottan minősíteni a dolgot. A Vezér szeret újítani, mindenhol vadonatúj dolgokkal operál, most például Piréziában kíván államkötvényeket kibocsátani a helyi pénznemben, a világszerte a legerősebb valuták között számontartott fabatkában, mely - várhatóan majdan az Unió összeomlása után - az összeomló euró helyét veszi át. De addigra mi már biztonságban vagyunk, hiszen megtaláltuk végre helyünket a világban. Ott ülünk majd tízmilliónyian a bilikék buszokban és vonulunk Kelet felé, ahol a nap is kel, hátha mi is kellünk még valakinek…
:O)))