Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Lemondott Gaskó István a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának  elnöki tisztségéről.
Még időben, habár Jimmy Hoffa sem azonnal került élve eltemetésre, az után, hogy hatalmát elvesztette, kellett néhány év még a börtönbüntetése után, míg - állítólag - egy betonlap alatt elmélkedhetett sorsa fordulásán.
Mindez persze attól is függ, hogy mit tudhat és kinek lehet tőle félnivalója.
Persze, aki paranoiás, az akkor is fél, ha egy karthauzi szerzetessel hozza össze a sorsa, márpedig a mai politikusok között ezzel a betegséggel többen is vígan együttélnek, és a mai szakszervezeti vezér sorsa óhatatlanul összefonódik a politikával.
És mivel nálunk a politika a maffiával is összefonódik, hát a szakszervezeti vezető sorsát nem a párkák szövik, hanem a maffiózók és a pártvezérek.

A szakszervezeti funkcionáriusok sorsa kemény.
Az elmúlt huszonöt évben annyi felé kellett forgolódniuk, hogy szinte beleszédültek.
Megjárták a legmagasabb csúcsokat, amikor azt hihették, hogy szavuk van a hatalomban, vagy akár a hatalom ellen is, de megjárták a legnagyobb mélységeket is, ahol a bányászbéka kezében tartott lámpa a sisaklámpájuk is volt egyúttal.
A magyar szakszervezetek sorsa alapból eléggé hányatott, mert sem a Horthy-korszak, sem a Rákosi-korszak nem kedvezett az érdekvédelmi harcnak.
Előbbi nem felelt meg a tőkés érdekeknek, és a hatalom gyanakvással elegy ellenszenvvel figyelte a bolsigyanús szervezkedést, de nem felelt meg a sztálinista felfogásnak sem, melya szakszervezeteket a hatalom transzmissziós szíjaként definiálta.
Kádár adott némi szerepet nekik, egyrészt a gazdasági és a dolgozók életét érintő kérdésekben kikérte véleményüket, másrészt a népjóléti intézkedésekben adott nekik tág teret.
Segélyezték a rászorulókat, üdülőket üzemeltettek nagy számban, a gyárakban, üzemekben a szakszervezet képviselője tagja volt az üzem felsővezetésének, az üzemi négyszögnek, ezeken a területeken értékes munkát végeztek, mégha sztrákjkokat nem is szerveztek - igaz, nem is nagyon volt rá ok.

Aki a Horthy-kor szakszervezeti munkájáról szeretne képet kapni, az olvassa el Marosán György Tüzes kemence című könyvét, abból megtudhat egyetsmást a kor szakszervezeti munkájáról, a könyvtárakról, a művelődést szolgáló szemináriumokon át a munkás dalárdákig, kórusokig, melyek közösségi teret adtak a munkásoknak.
Nem egy későbbi politikus a szakszervezetekben készült fel majdani feladatára, anélkül, hogy azt érezte volna, hogy ő most ideológiai felkészítésen vesz részt.
A szakszervezeti mozgalom tagjai általában a Szociáldemokrata Párttal rokonszenveztek, de soraikban harcoltak a kommunisták is, akik a szakszervezeti kereteket jól belakva felhasználták a kirándulásokat, a túrázást a politikai munkára, melyre más keretek között nemigen volt módjuk.

A világháború után a politikai baloldal diktatúrájának keretei között természetesen megerősödtek a szakszervezetek is, feladataik sorában megjelent az egészségügy is, maga a betűszó - SZTK -  Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot jelentett.
A szervezetek beolvadtak, belesímultak a pártállami struktúrába, a hatalom csúcsain is képviseltethették magukat.
A hajdani cseléd, Brutyó János, tagja volt az Elnöki Tanácsnak (mecsoda jó ötlet volt a törvényhozás részleges kiiktatására, de legalább nem tagadták a rendszer diktatórikus jellegét...), az MSZMP Politikai Bizottságának, hallathatta a szakszervezetek hangját,  csakúgy mint utódja, a tavaly elhúnyt Nagy Sándor, akin egyszerűen túllépett a történelem.

A rendszerváltás a szakszervezeteken belül is rengeteg változást hozott, a nagyipar megszűntével szétporladt a szervezett nagyipari munkásság is, a szakszervezetek képtelenek voltak a szétkergetett gyárak, bányák dolgozóinak érdekvédelmére, így aztán a mozgalom számára nemigen maradt terep.
Maguk a szakszervezetek is szétestek, minden párt akart magának egy szakszervezetet, így aztán osztódással szaporodtak, egészen a cselekvőképtelenségig.
Ami mégis akcióképes maradt, az az állam tulajdonában maradt vasútaknál és a közalkalmazottak körében lelhető fel.
A szakszervezetek igazi terepe a munka világában azok a cégek, melyeknél nagyszámú munkavállaló található.
Gaskó a vasutasoknál került a szakszervezeti nomenklatúra élére, ahol a harcot leginkább a baloldali kormányok ellen folytatta, a kormányváltás után nemigen talált magának követelnivalót, pedig az általa is alapított Liga Szakszervezetek  az élet számtalan területét felölelik, ha az ember végigolvassa a listát, hát lát néhány olyan területet, ahol adott esetben markánsabb is lehetett volna az érdekképviseleti munka.
Gaskó szakított a szakszervezetek baloldali hagyományaival, a tevékenysége közelebb ált a mutyihoz, mint a valódi érdekképviselethez, a módszerei pedig kiszolgálták a Fidesz aktuális törekvéseit.
Gaskó rossz lóra - na jó, mondjuk rossz pónira - tett, mert azt a szerepet, melyet magának elképzelt, Gyurcsány mellett eljátszhatta volna, de Orbán mellett ez elképzelhetetlen lenne, - a centrális erőtér nem tolerálja az önálló döntési pontokat, ezeket a rendszer kiveti magából, egy a tábor, egy a zászló, egy a Vezér!

A vasutasok védelmezője eltaktikázta magát, közben persze rengeteg kárt okozott a baloldalnak, és ha egyszer megírják majd a magyarországi diktatúrák történetét, a szülők között meg kell majd említeni őt is.
A Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetében már felismerték kártékony voltát, ezért nem választották elnöknek, most pedig neki kellett lemondania, mert úgy tűnik, hozzányúlt a közös pénzhez, és ez - ha nem kormánytag vagy "közeli", akkor azért még ma sem természetes dolog.
Miután a hála nem politikai kategória, Orbán a kisujját se mozdítja meg érte, nem brancsbeli, nagy a pofája is, ha elbukik, hát így járt.
Nekünk meg nem maradt más, csak a hit az isteni igazságszolgáltatásban, és a remény ennek folyamatosságában.

Ne csalódjunk...

:O)))