Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Mikor kisgyerekek voltunk, mindig nagyon vártuk a karácsonyt.
Általában nagy fenyőfáink voltak, legalábbis akkor óriásinak láttuk a kistestvéremmel, - hozzánk képest bizonyára azok is voltak. Szerettük a karácsonyt, kellemes hangulata volt. Kezdődött az illatokkal, melyek a sütemények – legfőképpen a bejgli - sütését kísérték, meg a jó meleggel, mely a konyhát még vonzóbbá tette. Sajnos a Mama kegyetlen volt és nem adott a bejgliből kóstolót, mert a karácsonyi rituáléhoz hozzátartozott, hogy abból enni csak gyertyagyújtás és a vacsora után lehetett, de még ez sem tudta beárnyékolni az ünnep fényét. Ha belegondolok, hogy olyan vén vagyok, hogy én még láttam olyan karácsonyfát, melyen nem villanyégők szolgáltatták a hangulatot, hanem valódi gyertyák lángocskái lobogtak, akkor azért kissé elcsodálkozom – hogy öregszik itt körülöttem mindenki… A karácsonyfát sem láthattuk meg, annak beszerzése is olyan titkos körülmények között történt, mintha csak Gripen lett volna, - mikor nagyobbak lettünk, azért kilestük a sufni deszkájának résein keresztül, hogy megérkezett-e már a fenyőfa. Az is érdekfeszítő program volt, de hol volt ahhoz, mikor az ajándékokat próbáltuk felderíteni, feltúrva a lakást, de persze hiába, mert volt, hogy az áruló szomszédnéni raktározta azokat… Nálunk nem volt divat a fa közös díszítése, ma is azt gondolom, hogy az illúziót – mely szerint a karácsonyfát Jézuska és a kisangyalok kézbesítik – ameddig csak lehet, meg kell őrizni, még ha lebuktunk, akkor is, mert a kisgyerek azért könnyen elbizonytalanodik, ha a megfellebbezhetetlen szülői tekintéllyel támogatjuk alá a legendát… Karácsony napján dél tájban apánk felkerekedett velünk – moziba mentünk! Általában a Híradó mozit látogattuk – az  Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán, szemben a New York kávéházzal működött, folyamatos üzemben, bármikor el lehetett kezdeni és befejezni a mozizást, a műsor végtelenített szalagként működött. Mikor apánk úgy gondolta, hogy az angyal elvégezte a munkáját hazamentünk, aztán a konyhában kellett várnunk, mígcsak az angyalka nem csilingelt ezüstcsengettyűjével, mely – mint ez később kiderült – egy borospohár volt, egy kiskanállal üzemeltetve. Apu beállt az ajtó mögé, mikor bementünk rá nyitottuk az ajtót, majd mikor már mindenki bent volt a szobában, akkor kilépett a hátunk mögé és belesimult a családba – de hát ki figyelt volna rá, mikor a csillagszóró szórta a csillagokat, a karácsonyfa ragyogott és alatta ott voltak a kincsek! Aztán énekeltünk – a tradicionális dal a Mennyből az angyal volt – és utána rávethettük magunkat az ajándékokra. Melyek zöme igen gyakorlatias dolog volt, mert annyi pénz soha nem volt, hogy herdálni lehetett volna, ezért ilyenkor kaptunk pulóvereket, nadrágokat és az elmaradhatatlan mackóruhát, melyet a csuklónál és a bokánál bevarrt gumiszalag tett eszméletlenül vonzóvá – viszont a belseje bolyhos volt és jó illatú, továbbá cippzárral működött, mely végleges kinyiffantása előtt sok tanulmányozásra adott lehetőséget… Mindig kaptunk játékot is, legemlékezetesebb egy valódi lövöldöző harckocsi volt, a lánctalp gumiból, a löveget tűzkő tette élethűvé és meglehetősen sokáig bírta az óramű is, de még a rugó halála után is remekül lehetett toligálni és lőni az ellenséget vele… Nagy sikere volt még a Lemezárugyár miniautójának, mely egy nyitott sportkocsit mintázott, melyben a sofőr fejét kellett lenyomni ahhoz, hogy haladjon! Mindig elégedettek voltunk, a bőség zavarát ugyanis hírből sem ismertük, az ajándék nem egy volt a sok közül, hanem valódi örömforrás. Természetesen meg kellet azonnal nézni a testvérke ajándékát is, volt, amikor azonnal el is sikerült rontani – hja, a szocializmus gyermekkorában minőségbiztosításról nem hallott még senki… Aztán vacsoráztunk, a vacsora nem volt túl bonyolult, mert nálunk nem volt divatban a szárnyasok karácsonyi öldöklése – hal volt a menü, rántva. De az legalább valódi élő pontyból, mely sorsa beteljesüléséig a kádban úszott, majd apám fejbevágta kalapáccsal – a hal meg kisiklott a kezéből és ott fickándozott a konyhában, anyám legnagyobb rémületére. A menü ma is rántott hal, de már a fiam, nem volt képes átérezni a tradíciók családösszetartó erejét és rántottkarajt követelt ki magának, ami súlyos stílustörés, de nem harcolok ellene, toleráns igyekszem lenni… Azzal vígasztalom magam, hogy ahány ház - annyi szokás, az öcséméknél például borleves meg mákosguba a karácsonyi vacsora, asse rossz, ami azt illeti. Aztán vacsora után még játszhattunk az ajándékainkkal, ünnep után pedig apám megpróbálta megjavítani, amit azonnal kinyiffantottunk. Aztán jöttek a vándorlások, a nagymamánkhoz a Böszörményi útra, apán nővéréhez a Vaskapu-utcába, - természetesen evés-ivással egybekötve gyűjtöttük be mindenhol az ajándékokat. Szép gyerekkorunk volt, nem sokat érzékeltünk abból, hogy a szüleinknek mennyit kellett hajtani, dolgozni azért, hogy valamiféle elfogadható életszínvonalat tartani tudjunk – ma már tudjuk, hogy mekkora erőfeszítésbe került az ötvenes évek elején - közepén egy boldog karácsony előteremtése. Aztán jöttek egyre jobb évek, felnőttünk, mi is szülők lettünk, más világban, más lehetőségekkel, minden megváltozott menet közben, politikusok, rendszerek jöttek-mentek, de a karácsony maradt. És marad ma is, mikor már a gyerekeink szervezik az ő gyerekeiknek az ünnepet, sok emléket felidézve, mert a kisgyerek ma is boldog, ha csilingel a Jézuska, aki ma már a kisfiam. Kívánok mindenkinek nagyon boldog, szép karácsonyt, meleget a szobákban, meleget a szívekben - elégedett, mosolygós jókedvet, karácsonyi boldogságot!
Kellemes Ünnepeket!
:O)))
[Image]