Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Kanada budapesti nagykövetsége támogatja a köznyelven csak melegfesztválnak nevezett, Budapest Pride névre hallgató, a szélsőjobb részéről minden évben agresszív reakciókat kiváltó rendezvényt. A szervezők szerint ennek célja a magyarországi leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer (LMBTQ) közösség építése és erősítése, a többségi társadalom megszólítása, az LMBTQ emberekkel szembeni sztereotípiák és előítéletek csökkentése, valamint figyelemfelhívás a jog- és esélyegyenlőség fontosságára. Kanada kultúrállam, Magyarország meg egy észak-balkáni ország, diktatúrácska, egy nevetséges kis diktátorral, Gumicsizmácskával a nyakában. Mint tudjuk, a Caligula név csizmácskát jelent… A minőségi differencia a két ország nemi identitáshoz való hozzáállásán szépen lemérhető. A kanadai nagykövetség közleménye leszögezi, hogy az alapjogok biztosítása mindenkinek felelőssége, és az emberi jogok védelméhez folyamatos éberség szükséges.
Kanada továbbra is elutasítja a szexuális orientáció alapján történő kriminalizációt és erőszakot, és támogatja az emberi méltóságnak kijáró tisztelet megadását az egész világon. Magyarország ettől az állásponttól fényévekre van, nálunk a szélsőjobb agresszív impotensein kívül a társadalom is szinte középkori gyanakvással figyeli a meleg és leszbikus kisebbségeket, a többség úgy van velük, mint a hajdani viccben a zsidókkal: nem antiszemita, nem utálja jobban a zsidókat a szükségesnél. Aki nálunk a light buzizáson mellé nem lóbál baseball-ütőt, az már felvilágosult europeernek tudhatja magát, pedighát, ugye… Tulajdonképpen persze érthető a dolog, eredete a kőkorszakra tekint vissza, mikor az embernek mindenki ellensége volt, aki nem az ő családjához tartozott, aki nem éppen olyan volt, mint ő, aki kilógott a sorból bármilyen tekintetben. Az állatvilágban is megfigyelhető ez, de az ember tökélyre fejlesztette ezt a hozzáállást, ami talán már a génekbe is ivódott, hiszen ártatlan, angyalarcú, fürtöcskés hajú édes kislányok szent buzgalommal gyepálják az óvodában szemüveges társukat, hiszen az nem olyan, mint ők. A mai magyar társadalom sem a toleranciára, a másság elfogadására nevel, itt nem lehet cigányról vagy zsidóról, nopláne színesbőrűről úgy beszélni, hogy legjobb esetben ne tegyék hozzá, ha dicsérni akarják, hogy ennek ellenére, de inkább azt, hogy deazért… Amerre tartunk, az sem túl bíztató, hiszen éppen most folynak az elavult Himnusz lecserélésének előkészületei, helyébe az „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” című pattogós induló lép majd. Nincs kétségem aziránt, hogy a Fidesz-frakció vadul nyomja majd a gombot – ők már ennek eszmei mondanivalója szerint élik világukat.
A világ népességének jelentős része éli életét a többségitől eltérő nemi orientációval, de ez nem emberi sajátosság, a jelenséget az állatvilágban éppúgy megtaláljuk, mint az emberek között. Hogy ezzel mi a természet célja? Ki tudja, - lehet, hogy valamiféle millió évvel ezelőtt elvetett evolúciós zsákutca köszön vissza megjelenésében, mindenesetre nem az egyénen múlik nemi identitása. Mire megszületik, sorsa e tekintetben már ki lett osztva, és ha szembe próbál vele menni, akkor lehet, belehal.
A vicc szerint két anyuka beszélget a játszótéren: - Kisfiú?  - Nem tudom, majd eldönti, ha felnő, mondja a másik. Ebben a viccben az a vicc, hogy nem vicc. Benne van ennek a helyzetnek az egész tragédiája is, a boldogtalan gyermekkor, amikor a kisfiú testében lakó kislány nem tudja, hogy miért is probléma, ha ő úgy jár-kel, ahogy egy színésznő, miért gond, ha inkább a lányokkal szeret játszani, mint a fiúkkal. És az is, hogy egy ilyen prűd és álszent társadalomban, mint a mienk, mekkora trauma lehet ráébredni, hogy kilógok a társadalmi többségből és egy megvetett csoport tagja vagyok. Az átlagemberek többsége egész életében nem él meg ilyen komoly konfliktust, nem kerül szembe ekkora problémával, amit valahogy meg kell oldani. Lehet bujkálni persze, lehet feleségül venni valakit, vagy férjhez menni valakihez, aki elfogadja a helyzetet, esetleg maga is hasonló helyzetben van, lehet a gondot ignorálni és megpróbálni a többségi szokások alapján élni, de ezek csak kényszermegoldások. Ettől még lehet sikeres valaki szakmailag és politikailag is.
Lenne is meglepetés, ha nyilvánosságra kerülne az érintett, helyi és országos szinten buzizó jobboldali, szélsőjobboldali, nemi identitásuk területén kihívásokkal küzdő politikusok névsora, hiszen a probléma rejtésének egyik hátulütője a túlkompenzálás. A látens homoszexuálisok sem tudják elviselni azt, hogy érzik magukról, nekik igazából jobban tetszik Brad Pitt, mint Julia Roberts, és vadul tiltakoznak ellene, fekete lajbit húznak magukra és ott állnak az Andrássy út két oldalán, fenyegetőzve és ordítozva. De lehet a nemi orientációt felvállalni is, és elmondani a társadalomnak: nézzétek, mi is itt élünk, mi is közületek valók vagyunk, magyarok vagyunk, fogadjatok el olyannak, amilyenek vagyunk! Normális ember számára a másik nemi identitása közömbös, legfeljebb konkurenciát látnak a többi azonos neműben a másik nemért folytatott harcban, de a hétköznapokban csak egy másik embert, akinek éppúgy megvannak a gondjai, örömei, mint neki, és hát istenem, ő a pacalpörköltért él-hal, míg a másik szereti szürcsölgetni az osztrigát, vagy az osztrigát is, vagy még maga sem tudja eldönteni, mit is válasszon az étlapról. A jobboldal úgy tekint erre a helyzetre, mint a rubeolára – ragályos betegségként. Ez sem ismeretlen, sokan még a rákos beteggel sem szeretnek kezet fogni, hátha elkapják, pedig tudják, hogy ezt a betegséget nem lehet fizikai kontaktussal elkapni. És mégis. Bevallom, én már azt is eredményként könyvelném el, ha a szélsőségesen ellenséges, vékony, de hangos és agresszív réteg otthon maradna ezen a napon és hagyná, hogy a társadalom sacc/kb. öt százalékát kitevő társaság békésen ünnepeljen. Hadd ünnepeljék saját magukat, a bátorságukat, melyet elsősorban nem fizikai értelemben kell érteni, hanem erkölcsileg, társadalmilag, emberileg. Természetesen nem csak nálunk, más országokban is vannak idióták, szélsőségesek, például olyan férfiak, akik azt hiszik, hogy csak attól, hogy ők a nőket szeretik bármilyen tekintetben különbek, mint például Varnus Xavér vagy Karinthy Márton, vagy mint Pilinszky János költő, vagy nők, akik számára Tormay Cecile szent, hogy hadd kedveskedjek már kicsit jobboldali barátaimnak is. Esetleg összemérhetik magukat Leonardo da Vincivel, vagy a nők Emily Dickinsonnal is, ha nemzetközi összehasonlítási alapra vágynak… Az lenne jó, ha a Budapest Pride ebben az évben kevesebb balhéval fejeződne be, mint a megelőző években. Ha meg balhé nélkül, az meg maga lenne a csoda. Már így is elég rossz a hírünk Európában, ami azt illeti, ez a húsz év beigazolta Rákosi propagandájának legvadabb állításait is, nem kellene most még homofób szarakodással is tetézni a rólunk kialakított nem igazán kedvező képet. LMBTQ honfitársaink pedig hadd élvezzék nyugodtan, hogy egy évben egyetlen nap, ez a nap róluk szól, a kirekesztettekről, akik szeretnének talán csendesen és szürkén beleolvadni a nemzet közösségébe, ezért feltünősködnek ma egy kicsit, hisz a túlkompenzálás ezen a területen sem ismeretlen. De nekik is joguk van nyugodtan, horribile dictu boldogan élni közöttünk. Adjuk meg a lehetőséget nekik…

:O)))