Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
De még mennyire, hogy sóhajtva…
Mohácson jártunk, öcsémékkel mentünk el kirándulni, Siklós-Villány-Nagyharsány és végül Mohács volt a menetvonal.
Az időjárás kegyes volt, megúsztuk a felhőszakadást, Siklós olyan volt, mint Siklósnak lennie kell, talán csak Zenthe Ferenc hiányzott, meg a Buga Jakab, eggyel több, aki ma főállásban bugázik már fel se tűnne.
Villányban megtekintettük kívülnézetből a pincesort, felfedeztünk egy rétesboltot (túrós-káposztás-mákos-stb…) – inni nem ittunk, mert az öcsém vezetett, én meg szolidarítottam, meg egyébként sem bírom napfénynél a piát, ez valami genetikai sérülés lehet.
Este jöhet a két féltégla – mint teveitatást optimalizáló segédeszköz -  meg a vödör bor, de napközben egy pohárral is megárt, lett légyen az  sör, bor, pálinka – mindegy.
És abból csak a baj van, mert akkor nem állom meg azonnali véleménynyilvánítás nélkül a dolgokat, pedig pohárral a kézben vitatkozni csak akkor érdemes, ha a partner kezében is pohár van, és mi töltögethetjük…
Nagyharsányban megnéztük a szoborparkot, érdekes volt.
Az ötlet maga kiváló volt, amit kihoztak belőle, az gyenge közepes, de mit tegyünk, politikusok jönnek-mennek, ami szívügye volt az egyiknek, az a többinek már többnyire csak nyűg... Mohácson a Fogadalmi templom mellett áll II. Lajos szobra, Varga Imre szoborta krómacélból és bronzból – nagyon tetszett.
Igaz, nekem Varga Imre szinte mindegyik alkotása bejön, a Szoborparkban elhelyezett Kun Béla szobra egyenesen lenyűgözött.
A XX. Század magyar szobrászat egyik csúcspontjának tartom, de persze a politika általában felülírja az esztétikát…
Magát a templomot nem lehetett megtekinteni, mert zárva volt, mint vasárnap a húsbolt.
El is tűnődtem, hogy hova menekülnék, ha a király poroszlói felségsértés miatt üldöznének, - a sötét középkorban azért ennél jobb volt a helyzet, ha sikerül beesnem  a templom kapuján, a fogdmegek ott ehették volna a kefét a templom előtt.
Aztán ebéd a mohácsi komp kikötőjénél – természetesen halászlé.
Az igazság az, hogy én szegedi halászlén szocializálódtam, így aztán lesújtó véleményem volt mindmáig azokról, akik a Szent Levet tésztával szentségtelenítették meg, hallevessé alázták, de ma be kellett látnom, hogy lehet ezt akár így is készíteni és kedvelni. Igaz, folytattam némi utóvédharcot, merthogy a tészta nem szabványos gyufatészta volt, de aztán, amikor kihalászták a gyönyörű pirospaprikát az éppen megfelelő ízű, konzisztenciájú, színű és állagú léből, akkor feladtam.

Ebéd után elmentünk megnézni a Nemzeti Emlékhelyet.
Végre egy intézmény, melytől nem kap az ember idegrángást, mikor meglátja a „nemzeti” feliratot - ha valamelyik hely nemzeti, hát ez kétségkívül az.
Nem csak képletesen, valóságosan is sírja ez 1700 katonának, akik jó magyar szokás szerint inkább áldozatok voltak, mint hősök – áldozatai szűklátókörű, ostoba és egymással torzsalkodó vezetőiknek.

A park maga tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy emlékezetünkbe idézze a mohácsi csatát, annak összes előzményét és következményét, csak hát ez az objektum Magyarországon található és ez meghatározza sorsát is.
Az emlékhelyet 2011-ben újították fel, feltehetően milliárdokból, ma már bátran elmondhatjuk róla, hogy halott befektetés volt.
Megtalálni sem egyszerű, egy közepes lovasiskola vagy pincészet jobban fellelhető, mint a Park, pedig a hozzá vezető útvonalat mód lenne szabványos útjelző táblákkal is jelölni.
A bejárat egy gyönyörű bronzkapu, melynek szélső elemeit már megbontották a fémgyüjtők, és ez olyasmi, mint amikor a harisnyán elkezd szaladni a szem, onnantól már közel az idő, mikor el lehet az egészet dobni.
Pedig nem lehetett ötfilléres költség a létrehozása, a tetejében szép is.
Mögötte található a fogadóépület, mely a Szentkoronát idézi, benne kiállítótérrel, presszóval az emeleten, lifttel, melyet önállóan nem használhat az ostoba turista, csak kísérővel, de a kísérőt tán még maga Nagy Szulejmán tüntette el, meglehet, azóta már egy parkolóban huriként édesíti a török kamionosok életét.

A belépő ezer és ezerötszáz forint között van személyenként, ezért azt kapjuk, hogy kifelé jövet keresgélhetjük a kamerát, mert úgy érezzük magunkat, mintha a kész átverés show felvételén jártunk volna. Négyen voltunk, otthagytuk egy kisebb vagyont, láttunk néhány köbméter elemek által lepusztított, legfeljebb tűzifának megfelelő minőségű, valaha talán szoborként funkcionáló maradványt, - lehangoló volt.
Persze az is lehet, az állapotok azt tükrözik, hogy Mohács után hova jutott az ország, mert az nem igaz, hogy az állami költségvetésnek tétel lenne füvesíteni ott, ahol fűnek kellene lenni, újrafaragtatni a szobrokat és utána folyamatosan gondoskodni a felületvédelemről, a földalatti fogadótérbe színvonalas installációt készíttetni.
Ha már nemzeti, ugye, mint az együttműködés rendszere...

Olyan emlékhelyet illene ide alkotni, hogy oda lehessen vinni egy autóbusznyi diákot, hogy  a csata színhelyén átérezhessék a tragédiát, mely a magyar nemzetet érte 1526-ban.
Ha a felcsúti stadion játéktere úgy nézne ki, mint a Nemzeti Emlékhely, akkor fejek hullanának, így csak a szobrok alkotóelemei hullanak, és ha az volt a cél, hogy az idő múlását, a lassú feledést és pusztulást érzékeltessék, akkor ehhez kár volt a betonért, a bronz bejárati kapuért, erre a célra bőven megfelelne Józsi bácsi disznóóla is, az is eléggé viharvert.
Lehetne itt magyarkodni, bővesen.

Mondjuk az is tény, hogy ősi magyar szokás az, hogy nagy hűhóval felavatunk valamit, aztán otthagyjuk, mint eb a nyomát, nem ez az egyetlen ilyen intézmény. De ez valóban nemzeti érték, egy temető, melyet nem becsülünk semmire, még annyira se, mint a Kerepesit - talán azért, mert itt már nehézkes lenne a halottainkat ide-oda temetgetni, kiásni, odébb vinni, elásni - a jól bejáratott nemzeti rituálé szerint.
Oda kellene figyelni rá.
De hát nem stadion ez, nem igaz?
https://www.youtube.com/watch?v=Jr1sAhctp6w
:O)))