Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] A válogatott labdarúgó mérkőzésen végre olyan eredmény született, mely után nem kellett a pityergő Vezért vigasztalgatni, megmutattuk, mi a magyar igazság, hármat gurított a csapat a törököknek. Itt a revans Mohácsért, igaz, egy gól azért kissé necces, de hát a bíró élet-halál ura, ő dönt és szava megmásíthatatlan - bizonyára a Vezér is hasonló szerepfelfogásban látja el munkakörét. Viszont üröm is cseppent az örömbe – hát nem odapofátlankodott a díszpáholyba egy Bajnai nevű kapus is? Nem elég, hogy a politikai színtéren kavar, még azt a dicsőséget is ellopja, hogy a Vezér legyen az egyetlen igazolt labdarúgó a miniszterelnökök hosszú sorában. De hiába ült Viktor elé, nem sikerült észrevetetnie magát az elfoglalt és gondterhelt államférfival, pedig normális országokban a parlamenten kívül általában jól elvannak egymással a politikusok, talán itt egy-egy barátságos gesztus, - mondjuk egy kézfogás is elfért volna a kameráknak, és hogy mennyire utópisztikus hangulatba ringattam magam, arra jó példa, hogy azt is el tudtam volna képzelni, hogy a Vezér odakínálja szotyolás-zacskóját Bajnainak, vegyél belőle Gordon! Álom, álom, édes álom, hogy politikusaink belátható időn belül emberként kezdenek viselkedni, ami részben érthető is, hiszen Viktor úgy tíz éve megszüntette a normális érintkezést a két tábor között, emlékezetes beszédétől számítva nem politikai ellenfelekről beszélhetünk, hanem legyilkolandó ellenségről, aki a haza üdvére tör. Ezt aztán a nevetségességig sikerült túlspilázni, így jött létre ez a mai, tréfásnak nemigen mondható helyzet, melyben, ha egy kormánypárti és egy ellenzéki politikus nyilvánosan szóbaáll egymással, az egyik oldalról felér egy árulással, másik oldalról pedig minimálisan is felségsértés, kegyvesztettséggel kombinálva. No, ebben a helyzetben balról - jobbról azért vastagon benne vannak a hívek is, merthogy nálunk a pártoknak nem tagjai és szimpatizánsai vannak, hanem hívei, felkent papjai, papnői és váteszei, hogy a vezérekről most szó se essék. Ők határozzák meg a politikai tömörüléseken belüli közhangulatot, ha valamelyik politikus a mocskos patájával belegázol az érzelmeikbe, az hamar kegyvesztett lehet a hangadóknál és ennek ők hangot is adnak, ami nem tesz jót a politikus karrierjének. Megszűnt az önálló, szabad gondolkodás, szinte elképzelhetetlen, hogy valakinek ne kelljen lelkesednie saját politikai preferáltjai minden hülyeségén, és ha leír valaki egy kételkedő mondatot, azonnal felindulnak testvéri tankok, nem bíz itt senki semmit a véletlenre. Itt ellenvélemény nem jelenhet meg, ez élteti a facebookon az Orbán honlapjáról kitiltottak társaságát, de hogy a saját portánk előtt is sepregessek, az se nagyon fordul elő, hogy a Szocialista Párt valamelyik prominensét kritizáló posztom megjelenne a kapcsolat.hu ajánlott blogjai között… Ismerek nyilvánvalóan azonos politikai oldalon álló embereket, akik egyetlen internetes fórum-hozzászólásukkal kivívták, hogy megvonta tőlük barátságát a másik, ami pedig az MSZP-DK szétválásnál történt, és történik egyszer-egyszer a mai napig, az kísértetiesen emlékeztetett Orbán országos megosztó politikájára – kicsiben. Pedig a párbeszéd a fejlődés motorja, ha meghallgatsz más véleményeket is, akkor gazdagabb leszel vitapartnered gondolataival, ha meg még meg is fontolod az általa elmondottakat, akkor teszed jól csak igazán. Sajnos, nálunk a vitakultúra a kultúra összes többi ágánál sebesebben zuhant a bányászbéka feneke alá, - akár szabadesésnek is nevezhetnénk a mutatványt. Itt a vita úgy folyik, hogy arról, amit állítasz általában nincs vélemény, ellenben rólad annál inkább, mondhatnám a fő érv általában az, hogy hülye vagy -  ennek erősebb változata a baseballütő. Az is érdekes, hogy itt egy politikai vitához már nem is igen kellenek érvek, tárgyi ismeretek meg aztán végképpen nem, és a fejlődés megállíthatatlan. Lassan már a szakmai vitákhoz sem kellenek ezek a rekvizitumok, a felek csak kifordítják zakójuk hajtókáját, megmutatják a hátoldalára tűzött jelvényt, mint hajdan a titkosrendőrök, aztán ezzel a vita el is dőlt. A Fidesz narancsa üti a KDNP keresztjét, mindkettő üti a szegfűt, meg azt a valamilyen színes esernyőszerűséget a DK felirattal, a Jobbik logóját üti a szegfű, de a Fidesz logójával megtámogatva ez még korántsem lefutott meccs. Talán ha nyer a demokratikus oldal, akkor meg kell tanítanunk a társadalmat megint beszélgetni, kulturáltan vitatkozni, a hétköznapokban elviselni egymást. Persze ez sok lemondással jár, hiszen nem lehet zsidózni, cigányozni, nemzetárulózni meg hazaffyas szólamokat öblögetni mindenféle színpadokon, hanem le kell ülni egy asztalhoz és beszélgetni kell.  Közben meg sokat nevetni, akár önmagunkon is, mert sokszor valóban nevetségesek vagyunk az összes elfogultságainkkal, előítéleteinkkel. Sokszor kiderülhet, hogy az alapvető nézetek nem is állnak olyan túl távol egymástól, mert nem minden jobboldali náci, nem minden hazaszerető ember nyilas, sok-sok embert csak az ismeretek hiánya, vagy a saját kilátástalan sorsa felett érzett dühe vezeti el a szélsőségekig, a tolerancia hiányáig. Vannak persze olyanok is, akikkel nem lehet szóbaállni, mert embertelen eszmék embertelen gyakorlatát kívánják bevezetni ebben a szép, de mentálisan tökéletesen tönkrevágott országban. Mint sokmindent, ezt is a gyerekeknél kellene kezdeni, meg kellene őket tanítani érvelni, önállóan gondolkodni, mert ugyan a test nevelése is fontos, de azt hiszem, agyra gyúrni talán még fontosabb. A mai társadalom a gyerekeket is folyamatosan mérgezi, a félelem légköre pedig leszoktatja őket az őszinteségről, alakoskodásra készteti őket, amiről aztán később sem fognak leszokni, sajnos. Nem is tudom, mennyit kellene azon dolgozni, hogy értsék, hogy mi is az a demokrácia, milyen jogai vannak ma az állam polgárának, miért fontos a politikai akarat kifejezése, miért kell tisztában lenni közgazdasági alapfogalmakkal, miért kell tolerálni a másik embert, elfogadva azt, hogy neki is joga van másként gondolkodni. Bajnai, a libák réme ott ült a Vezér előtti sorban, és nem kizárt, hogy azon gondolkodott, hogy milyen nehéz lesz ezt a légkört felszámolni. Aztán legyintett egyet, és nézte a meccset, és – ki hinné? – valószínűleg ő is örült a győzelemnek…
:O)))