Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Vannak országok, melyek külpolitikailag hihetetlenül sikeresek, barátaik száma az egekbe szökik, politikai és gazdasági kapcsolataik stabilak és kiegyensúlyozottak, általános megbecsülésnek örvendenek, még politikai ellenfeleik is tisztelik az országot, vezető politikusaival egyetemben.
No, nem a mai Magyarországról beszélek, mint ez gondolom, már kiderült, de azt azért érdemes megemlíteni, hogy volt ennek az országnak egy olyan periódusa, melyre a fenti sorok passzentosan ráillettek - a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországáról beszélek.
Ez a reálpolitika kora volt, és ebben a szocialista államok között nem volt jobb nálunk. Jellemző erre a vicc, mely szerint Brezsnyev összehívja a vazallusokat, és mindegyikük székére odahelyez egy rajzszöget, hegyével felfelé.
Egyszerre leülnek, Honeckernek arcizma se rebben, Husak, Zsivkov sziszeg, Ceausescu felpattan és kikéri magának, Kádár mielőtt leül, megnézi a széket, lesöpri róla a rajzszöget, leül, majd felszisszen.
Az ország - eredményei és mértéktartó politizálása okán - köztiszteletnek örvendett, ezt úgy érte el, hogy nem esett túlzásokba sem a Szovjetunió felé, sem a vezető nyugati államokkal kapcsolatban. Kádár nem egyszer elmondta, hogy mi a szocialista tábor tagjai vagyunk, ezt tudják rólunk a barátaink és tudják rólunk politikai ellenfeleink ... ...is.
És tudták, ennek ellenére az államközi kapcsolatok jók voltak, mert tudtuk, hogy mit akarunk.
Nem volt hőbörgés, nem volt hepciáskodás, még akkor sem, mikor éppenséggel lehetett volna cirkuszt rendezni. Mikor megkérdezték Kádártól, hogy miért nem mondja meg a magáét Ceausescunak, akkor azt mondta, hogy ha én megmondanám, akkor a külpolitikában dolgozó elvtársak húsz év alatt se tudnák helyrehozni az államközi kapcsolatokat. Viszont Ceausescu soha nem kapott meghívást Budapestre, pedig nagyon szeretett volna idelátogatni.

A rendszerváltás előtt a helyzet még konszolidált volt, a németek autót ajándékoztak Grósz elvtársnak, udvaroltak a többi kommunista vezetőnek, míg aztán a határnyitás az NDK állampolgárok előtt feltette az i-re a pontot és megalapozta a rendszerváltás utáni kapcsolatokat az ország és a Nyugat között, csak hát az nem Magyarország lenne, ha ki tudta volna aknázni a nemmindennapi lépésből adódó előnyöket. Horn Gyula a németeknél mennybe ment, itthon viszont képtelenek voltak az irigységen felülemelkedni olyan vezető politikusok, mint például Németh Miklós, aki hiúsági kérdést csinált a határnyitásból, és később ott vágta Horn Gyulát, ahol érte, kispályás ellenfelei  meg megtagadták tőle a kitüntetést. Szánalmas volt.
A rendszerváltással a következetes magyar külpolitikának is vége szakadt, hiányoztak a nagy egyéniségek, Horn Gyula kivételével.
Az MDF általában is a Nagy Magyar Középszert, a 'fenn a ponyva, nincsen kas' ezeréves hagyományát vitte tovább, Jeszenszky külügyminiszter pedig az elefánt szerepét alakította a porcelánboltban.
Mire az MDF-et elmosta a történelem hasmenése, addigra sikeresen összekovácsolta a halottnak vélt kisantantot, szinte minden szomszédunkkal haragban voltunk, és ha valamelyiküknél fellobbant a nacionalizmus lángja, hát azonnal megjelentünk néhány tartálykocsival, és vígan locsolgattuk a lángokat - benzinnel.
Horn valamelyest konszolidálni tudta a viszonyokat, ebben az is szerepet játszott, hogy külügyminisztere a profi külpolitikus, Kovács László volt, aki visszaterelte a diplomáciát eredeti feladatához és eredeti eszközrendszeréhez.

Aztán az úrnak eszébe jutott, hogy még nem szenvedtünk eleget nagyszámú bűneinkért, ezért ránk mérte Viktort, aki eleinte próbálta visszafogni magát.
Persze ez alkatilag nemigen megy neki, de szerencséje volt, hiszen Isten kárenyhítésül kiutalta Martonyit külügyérnek, aki aztán olyan volt, mint a porondmunkás a cirkuszban, aki ha a ló odaszarik, rohan a söprűvel-lapáttal. A ciklus elment a szomszédokkal való izmozással, szlovákok, románok bosszantásával, magyarkodással, apróbb és jelentősebb külhoni nácik emlékének ápolásával, történelmi hamvak levesporrá álcázásával - szóval pótcselekvésekkel.
Emellett elkezdődött a nemzeti pávatánc, szövetségeseink csak néztek, mint liba a saját tojásából kikelt kisrókára és néha rókáztak.

Jöttek a választások és jött Gyurcsány, aki idáig az egyetlen olyan politikusunk volt, aki belefért a nyugati politikusok klubjába, de a külpolitikai sikerek nem feledtették a belpolitikai kudarcokat, ezért aztán persze ismét jöhetett Viktor, akinek jól jött az idő a puccs megtervezésére.
Merthogy a folyamatok tudatos tervezés eredményei voltak, és sajnos a demokraták inkább hőbörögni szeretnek, mint tervezni és szervezni.  Az idő arra is kellett, hogy a Vezér megértse, hol a helye és mi a szerepe Putyin tervében, és elkezdjen tájékozódni, mint az ázalékállatka, hogy milyen életesélyei lennének az óceánon kívül.
A tájékozódás még jelenleg is tart.

A választások után koncepciót váltottunk diplomáciailag is, Martonyit felváltotta Szijjártó, aki még ma sem néz ki normális embernek, de kinevezésekor egyértelműen egy olyan vécékefére hajzott, akibe Viktor lehelt lelket, mikor kiderült, hogy a papír puhább.
A külügyminiszteri poszt is megszűnt, helyette Orbán a diplomácia csúcsát meghágatta egy bolhapiaci árussal, azóta első az üzlet, kieső a Puskás Akadémia. A menetelés már évek óta  tart kelet felé, voltak már nagy diplomáciai sikereink is, csak az a baj, hogy ezek a kínaiak oly nagyon körülményesek. Pedig mekkorákat röhöghettek amikor a kefefejű erősködött, hogy nekik nálunk kellene vasutat építeniük, miközben tudták, hogy a kedves papa vasútépítésben érdekelt, a Vezér meg bosszút akar állni, mert ő nem lehetett úttörővasutas...
Sikereink töretlenek.
Amerika kis szabadidejében játszott velünk, mint macska az egérrel, az Unióban hozzávetőleg a leprással vagyunk egy kategóriában, viszont az azeriak szeretnek bennünket, mióta szabadlábra helyeztük a baltás gyilkosukat.
A külpolitika prioritása ma az Unió szétverése, a rombolásban nagyok vagyunk.
És vannak részeredményeink is, hiszen az egyik legősibb és legerősebb érzelemmel. a gyűlölettel dolgozunk, ehhez legalább értünk. Jönnek a migránsok, de mi szilárdak vagyunk, nincs kegyelem, a mezőn szülő nő - a babával együtt - is szögesdrótok között kell várja, hogy kiutasítsuk.
Közben rablómesékkel etetjük a népet, ijesztgetjük, hergeljük, és erre mindig van vevő.

Elől megy Viki baba, utána a negyvenezer rabló, és utánuk ballag a nyáj, a kilencmillió szerencsétlen, akiket már megint hülyére vettek.
Sebaj, egyszer ennek is vége lesz, és elkezdi talán ez az ország szégyellni magát. Vagy álmodozó lennék?

Most látom, sehol semmi optimista kicsengés!
Na, majd holnap!
:O)))