Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Pukli igazgató meghirdette a követelést: szájbergyerek kérjél bocsánatot!
De szájbergyerek inkább a lábát lógázza a tóban, miközben harsányan röhög a magyar pedagógus-társadalmon.
Lehet, van is rá oka, hiszen az érintettek már megint inkább egymást csesztetik, minthogy azzal lennének elfoglalva, hogy megsértődjenek.
Pedig a hajdani filmben milyen hatékony volt, mikor elhangzott a felszólítás: Oszi, sértődj meg!
A pedagógusok sértődés céljára Pukli igazgatót alkalmazzák, és miközben ő megsértődik, a többiek megvitatják, hogy volt-e helye Sándor Máriának a tüntetésen és hogy volt olyan párt, melynek komplett vezérkara ott menetelt a tömegben, pedig ez egy szakmai tiltakozás.
Ha nincs akkora orra, tán fel sem ismerik a pártelnököt, aki következetesen, évek óta menetel szembe a diktatúrával, habár útja nyílegyenesnek nem mindig mondható.
De hát az vesse Orbánra az első mázsás követ - és utána a többiek is - aki mindig el tudott igazodni ebben a mai bonyolult világban, melyben még azok is vaksin botorkálnak időnként, akik oktatják és nevelik szemünk fényét...

A tanárokkal sokszor az a baj, hogy nehezen, de leginkább sehogy sem ismerik fel saját érdekeiket.
Mint nadrágos emberek olyan zsellérek ők, akik a lelkük mélyén a hatalom részének tartják magukat, tekintélyüket féltve vonzódnak a tekintélyuralomhoz, neveltetésüknél fogva a poroszos mentalitáshoz.
Ha a hatalom fenéken billenti őket, akkor inkább vihorásznak, mint Julcsa a kazal tövében, - a látszatért mindenféle kompromisszumokra készek.
Most is folyik a kiútkeresés, éppen faragják az új kerekasztal lábait, ennek akarnak majd a sarkára csapni, aztán természetesen széttárják a karjukat: hát tehetünk mi arról, hogy a kerekasztal nem Hajdúpéter?
A kerekasztalnak nincs sarka...
Azt is mondják sokan, hogy a bocsánatkérés követelésének nincs értelme.
Hát, ha valaki esküdt ellensége ennek a bocsánatkérősdinek, akkor én aztán az vagyok, nekem aztán egy szemétláda se forgassa a szemeit, úgysem hiszek nekik, de ebben az esetben mégis látom értelmét a dolognak.
Orbán megalázta a tanárokat, hát akkor érezze ő is, hogy milyen megalázottnak lenni.
Ha úgy tetszik, ez lehetne Orbán Canossa-járása, én még - kerül, amibe kerül - a cipőjét is levettetném vele, sétáljon mezitláb a tarlón, mint a liba.

Ennek van értelme, mert ezzel az egész társadalom érzékelné, hogy a kis DNS-puttony nem legyőzhetetlen, hogy határt lehet szabni az ámokfutásának, hogy ki lehet kényszeríteni a meghátrálását.
Aki ezzel a céllal szembemegy, az lehet ugyan, hogy tanár, de az biztos, hogy ostoba tanár, egy opportunista alak, aki a gazdaállaton akar élősködni, némi odahajított kedvezmény reményében.
Többen értelmes érveket mondtak el amellett, hogy miért elhibázott ez a követelés, én meg azt mondom, hogy ha valaki bemegy a ketrecbe, akkor onnantól ott a ketrecharc szabályai érvényesülnek, aki ott elkezd szonetteket szavalni, az egy pillanat alatt a padlón lesz, bevert orral és lila foltokkal a szemei alatt.
Ha félsz, vesztesz.
Menni kell előre, mert ha megállsz és tanácstalanul toporogsz, meghalsz.
És állandó frászban kell tartani az ellenfelet, új és mégújabb ötletekkel hozni lehetetlen helyzetbe, nyílt színvallásra kell kényszeríteni a vazallusokat.
Ez az a terület, ahol még a legszegényebbeket, a politikát úri huncutságnak tartó réteget is meg lehet szólítani, mert a gyermekére mindenki érzékeny.
Nagyon nehéz a hatalom tömegkommunikációs monopóliumát megtörni, de ez az az eset, amikor nem reménytelen, hiszen a tanárok napi kapcsolatban vannak a szülőkkel, a tetejébe a személyes meggyőzésnek nincs párja.
Meg lehet és meg is kell magyarázni, hogy a harc kikről szól és milyen célok érdekében.
Orbánt nem nehéz beletolni a kisember ellenségének szerepébe, mert egyébként ez az igazság, az igazság pedig hitelessé teszi hirdetőjét.

Szó esett a tüntetések kapcsán a pártokról is.
Azt hiszem, hogy a pártok karaktergyilkossága ugyanazt a célt szolgálja, mint a politikusok karaktergyilkossága szolgálta, ameddig szükség volt rá.
Ugyanezt a célt szolgálja a civilek szerepének ezzel párhuzamos felértékelése, mindkettő a diktátorocska - vagy ócska diktátor? - malmára hajtja a vizet.
A pártok ugyanis szervezetek, ebből kifolyólag szervezettek, míg a civil-szféra sem nem stabil, sem nem szervezett, vagy ha mégis az, akkor azt már régen nem a civilek szervezik.
A politikai pártok érdekérényesítő funkciója adott, egy valamirevaló párt megmondja, hogy a társadalom melyik szegmensének érdekeit kívánja képviselni, a civilek pedig ad hoc érdekek mentén társulnak, majd szétválnak, ahogy éppen a körülmények hozzák, és ezen nem kell mindig politikai körülményeket érteni, lehet nyugodtan gazdasági érdekekre is gondolni.
Magánérdekekre is.
Nemutolsósorban a polgári demokrácia pártokra épül, a választásokon pártokra kell szavazni, és bár el-elhangzik, hogy az lehet egy választási párt is, de a választási párt egy szövetség, melyben a lehető legtöbb szereplőt kell egy cél érdekében egyesíteni, ez pedig nehezebben megy, ha a szereplők egy része a saját útját akarja járni.
A választások során a "civilek" vagy besorolnak valamelyik párt támogatóinak sorába, vagy nem mennek el szavazni, és rohadtul okosnak tartják magukat, jóllehet azzal, hogy nem mentek el, máris leadtak egy szavazatot a diktatúrára.
Azt mondják. őket nem érdekli a politika, pedig éppen ezzel politizálnak, és ha valaki azt mondaná nekik, hogy maguk alatt fűrészelik a fát, el se hinnék.

Szóval - tetszik, nem tetszik de a megkezdett úton végig kell menni, aztán majd kiderül, hogy az út végén egy varsában találjuk magunkat, mint a csuka, vagy egy tárt kapuhoz érkezünk, fölé lesz írva, hogy Köztársaság, és a kapu túloldalán ott mosolyog ránk a reményhal.
A remény, hogy gyermekedből lehet orvos, katona, vadakat terelő juhász, és nem kell félnie attól, hogy leesik a létrája az autó tetejéről...

Ez lenne a lényeg, de ehhez félre kell tenni a hiúságot, a félelmeket, büszke, bátor magyarnak és európainak kell lenni.
Nagy kihívás, de nem lehetetlen eleget tenni neki...

:O)))