Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Ez a Tibor már megint nem bír magával. Hosszabb idők keresztül úgy viselkedett, ahogy egy megfontolt politikusnak viselkednie illik a bálban, hát erre most nem benyúl táncpartnerei szoknyája alá és rózsás popsijukat markolássza? Az biztos, nem véletlen, hogy a mi Gyulánk a példaképe, aki szintúgy mondott néha mellbevágó dolgokat, aztán az elemzők nem győzték találgatni, hogy akkor ez most komoly, gyula éppen ravasz, vagy az egész csak a tudatmódosító szerek utóhatása? Az a baj, hogy Tibor úgy van példaképével, mint az angol politikus, aki abban már hasonlít Churchillre, hogy szivarozik és szereti a whiskyt, már csak többi tulajdonsága elsajátításán kell dolgozgatnia. Mint a liba, amelyik gágogni, meg a szárnyait lengetni már tudja, de repülni még annyira azért nem. Tibor ma azt mondta az MSZP Népi Platformjának hétvégi találkozóján: „Egy biztos, hogy nem kell még egyszer külső miniszterelnök az MSZP-nek, inkább olyan virtigli kormányfő kell nekünk, mint Horn Gyula.” Szerintem, ha erősen belenéz a tükörbe, lesz is javaslata a konkrét személyre azonnal.  Félreértés ne essék, én roppant kedvelem Szanyi Tibort, egy virtigli baloldali néptribunnak tartom, aki korunk Marosán Györgye is lehetne. Ezt kérem ne tessenek pejoratív besorolásnak tartani, mert a maga korában Marosán volt az ország leghatékonyabb szónoka, ő tudta legjobban megszólítani az egyszerű népet, és ehhez még különféle viccgyűjtemények sem kellettek neki, mint a Gyagya beszédíró stábjának. Övé volt például a klasszikus mondat, mellyel rávilágított a követelések és a realitás közötti antagonisztikus ellentmondásra, mondván: „Nem a zsömle kicsi, a pofátok nagy!” – és ezt nem cikkben írta meg, ezt el merte harsogni százezer ember előtt is – tökös pasi volt. Az talán a különbség – már a történelmi helyzeten túl – hogy bár a kurázsi Tibornál is meglenne, de Marosán egy irányvonalat képviselt – a Párt irányvonalát – Szanyi barátunk pedig legtöbbször a saját irányvonalát képviseli, amely ugyan kétségkívül konzekvens, tiszta és érthető, csak az a baj, hogy ezer sebből vérzik. Ha egyszerűen szeretném elmondani, hogy mi a probléma vele, akkor azt mondanám, hogy Tibor víziója egy baloldali osztálypárt, a mai kor realitása pedig egy választási tömegpárt, és ez a két dolog nemigen simogatható össze. Ha idézett mondata véletlenül mégis egybevágna az MSZP álláspontjával, akkor az a legnagyobb tragédiája az ellenzék azon részének, mely Orbán bandájának leváltását, a demokrácia és jogállam helyreállítását tűzte célul. Nyilvánvaló, hogy az ellenzéki oldal tele van egymás iránti fenntartásokkal, a bizalom minimális, de a cél közös kellene, hogy legyen: vissza a hatalmat a választók kezébe! A cél elérését pedig az MSZP még a legoptimistább változatban sem tudja egyedül biztosítani, hiszen még „békeidőkben” sem tudott egyedül kétharmadot szerezni, nemhogy most, amikor lassacskán már csak azok szavazhatnak majd, akik egy nyílt szavazás során (ez áll ugyanis összhangban a nyílt magyar jellemmel) bemutatnak egy narancsot a választási bizottságnak. Azért Tibor nem rugaszkodott el teljesen a valóságtól, mert miután megtörölgette a homlokát és fújt egy nagyot, eszébe jutott, hogy mit is mondott, és hozzátette: a szocialistáknak azzal a személlyel kell elindulnia a választásokon 2014-ben, akivel nyerni tudnak, azonban a pártnak elege van már a kívülről hozott kormányfőkből, ezen egyedül az a helyzet változtathat, ha szövetségben indulnak majd el a választásokon. No, ez végre a helyes álláspont, de akkor miért kell a választót idegesíteni és miért kell erősítgetni saját szavazótáborában az illúziókat? Mert ilyenkor biztosan vannak olyanok, akik csak a beszéd első felét hallják meg, (majd mi, egyedül, együtt magunkkal, majd megmutassuk!) a beszéd második fele meg mintha el sem hangzott volna. Ilyen az ember, szelektív a hallása, azt hallja csak meg, amit hallani akar. Ezért követelmény háborús időkben egy párttól a világos, egyértelmű, tiszta beszéd. Például, hogy a párt a demokratikus ellenzék egységes választási fellépését támogatja, mindenki számára elfogadható közös jelölttel akar indulni a következő ciklusra, előre meghatározott konkrét célok elérése érdekében. Ha ezt nem lehet megvalósítani, akkor – természetesen - a legnagyobb ellenzéki pártnak lesz saját jelöltje, saját tagjai közül is. Azt a szempontot is illene figyelembevenni, hogy ha valaki elvállalja a közös jelöltséget, az nemigen szeretne úgy indulni a harcba, hogy tudnia kell: a támogatás mögötte labilis és esetleges. Bizony itt a pártoknak addig van szabad kezük, míg el nem döntik az együttműködést, utána csorbítatlan hatáskört, támogatást kell nyújtaniuk a közös jelöltnek, még ha minden döntése nem is lesz ízlésük szerint való. Ezt az elvet kell követni az egyéni képviselőjelöltek esetében is, mert azt azért tudomásul kell venni, hogy a választók emberekre szeretnek szavazni. Olyanokra, akiknek jó vagy rossztulajdonságait, képességeit már máshonnan ismerik, akiket a szívük is el tud fogadni, nem csak az eszük. És persze akkor gond lesz, ha ebben torzsalkodás indul, mert ugyan a jelölt népszerű, elfogadott és általános tiszteletnek örvend, de nem vérliberális, demokrata vagy szocialista. Azt kell felismerni, hogy az ellenzéki együttműködés ma nem szabadon választott gyakorlat, hanem – hadd használjak nagy szavakat – történelmi szükségszerűség. Már, ha ez a nemzet élni akar és még nem veszítette el teljesen a maradék kis eszét is.
:O)))