Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Az elnyomatás rettenetes negyven évében – de legalábbis abból az utolsó harmincban - ez egy toleráns, békés ország volt.
Beszéltünk és beszélgettünk egymással, elnéztük egymás rigolyáit, a személyes kapcsolatainkban a politikának túl sok szerepe nem volt, leszámítva a természetes emberi reakcióinkat, mert az áremeléseket akkor sem szerettük – igaz, akkortájt még nyilván tudtuk tartani az árakat.
Ha valaki elkezdett volna olyan szövegekkel házalni - természetesen kommunistára hangszerelve - mint manapság Orbán vagy Vona, hogy a talpas ökrökről most szó se essék, - mindenki kiröhögte volna, Hofi nézőszáma az egekbe szökik.
A nyolcvanas évek derekán-végén Orbán korosztálya lett volna az első, aki a hasát fogva hempereg ezektől a nagy löttyös dumáktól, hiszen sokkal kisebb baromságokért is azonnal büntetett a nép, és akit egyszer kiröhögtek, az legközelebb meggondolta, hogy mit mond.

Ma ez valahogy másként van, ma a politika hiénái kacarásznak, bele a képedbe, miközben telecsinálják az utcát, ma már a saját kertecskédet sem kímélik, és röhögnek a bánatos pofádon, melyet a szarkupacok láttán vágsz.
Röhögnek a szerencsétlen örök vesztesen, az értéktelen, érdemtelen senkin, akivel azt lehet csinálni, amit csak akarnak, a kunszt pedig az, hogy elérik, hogy még tapsolj is hozzá.
Olyan ember vagy, akit kockázat nélkül ki lehet röhögni.

Az ember azt képzelné, hogy a társadalom reakciója egy ilyen helyzetre azonnali és markáns lesz, de aki ezt hiszi, az téved.
Ehelyett a társadalom tagjai magukra csukták az ajtót, és amikor kijönnek mégis, akkor hihetetlen agresszivitással készülnek önmaguk védelmére.
Itt már nincs eszmecsere, nincs beszélgetés, itt már csak készenlétben tartott bicskák és baseball-ütők vannak.
Nem jó ma Magyarországon magyarnak lenni, gyanítom, külföldinek lenni még rosszabb, egy rosszkedvű ország rosszkedvű népe között hülyeségek zsolozsmázását hallgatni szakmányban – nem egy örömteli időtöltés.

Ebben az országban ma már nem nagyon lehet társadalmi, baráti kapcsolatokat tartani, mindenki már csak a vele egy politikai hiten lévőkkel kommunikál, nehogy atrocitások érjék.
Hajdan az átkosban le tudtunk ülni egy asztal mellé, Jóskapista elmondta a véleményét, aztán a többiek vagy egyetértettek vele vagy nem, lehetett vitatkozni a napi politika girbe-gurba kanyarjairól, színházról, könyvről, rádióműsorról, de még akár a román falurombolásról vagy a nemzetiségek érdekében folytatott állami politikáról is, és vitatkoztunk is.
Ma vita sincsen, mert aki fél, az nem vitatkozik, nem beszélget, mert el van foglalva a félelmeivel.
Nem mondanám, hogy alaptalanul, mert lehet itt félteni a munkahelyet, a gyerekek karrierjét, az iskolai előmenetelt, a vállalkozónak megrendeléseit, ha zsidó vagy cigány vagy, és kicsit belehúzol, akkor akár a testi épséged, végsősoron az életedet is.
És ismét itt a régi, szép, középkori modell: eius regio, cuius religio – akié a föld, azé a vallás, és ez lefordítható munkahelyre is.

De lehet félteni magad akkor is, ha baloldali vagy, és mondjuk a buszon vagy a metrón baloldali lapot olvasol, hiszen semmi biztosítékod nincs arra, hogy valamelyik agyament fiatal vagy öreg a túloldalról nem köp le, nem ugat fennhangon, nem fenyegetőzik.
Elnézegeti az ember a mai jobboldali bátrakat, akik ott hadonásznak a járókereteikkel a baloldali rendezvények előtt, akik Gyurcsányt szokták biztosítani soha nem apadó szeretetükről és az ember elkezd röhögni – különösen kisebb városokban, vagy faluhelyen, ahol mindenki ismer mindenkit.
Hol voltak ezek a hihetetlenül bátor emberek a Kádár-rendszerben?
Akkor miért nem voltak ilyen harcos kiállásúak?
Elárulom, ott éltek közöttünk, de akkor ők féltek.
Többségüknek erre semmi oka nem volt, hiszen Kádár még az ötvenes években meghirdette, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, de ezt ők meg sem értették, el sem hitték, a rendszerváltás után meg a nagy dumáik mögött szégyellték beszari viselkedésüket és elkezdték kiköszörülni a hiúságukon esett csorbát.

Aztán voltak, akik joggal féltek, mert az kétségtelen, hogy az átkos Kádár- rendszer nem tűrte a nácizmust és nem tűrte a rasszizmust sem, nem számított bocsánatos bűnnek a holokauszt-tagadás, és az egyházak erőszakos nyomulását sem tolerálta a korabeli vicc szerint létező, de nem működő slampos szocializmus.

Talán nem lenne baj, ha a mai rendszer sem tűrné, de ez illúzió, hiszen attól, hogy a mai viszonyok között nem mernek nyíltan náci ideológiát hirdetni, azért a mai rendszerre minden nehézség nélkül ráhúzhatók a fasizmus ismérvei.
Van Vezér, a finánctőke kezében van az ország, diktatúra is van, antiszemitizmus és rasszizmus is van, erő-kultusz és revansvágy, sovinizmus és szélsőséges nacionalizmus is van – mi kell még?
Persze a fejlődés nem áll meg, mert ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor ez egy fasiszta maffiaállam, melyben a nacionalista, soviniszta ideológia másodlagos, de azért persze jellemző is.
Ami a lényeg, az a maffia korlátlan és mindenre kiterjedő hatalma.

Hogy ehhez rendről, hazáról és a határontúliak boldogításáról hablatyolnak, annak csak annyi a haszna, hogy aki bizonyos távolságtartással szemléli a folyamatokat az elszomorodhat azon a kártékonyságon, rohadt cinizmuson, amellyel az emberek tiszta érzéseivel visszaélnek ezek a haszonelvű trógerek.
Ne tévesszen meg senkit, hogy a Fidesz és a Jobbik szervezetileg két – sőt, mostmár három külön párt, ez csak formai dolog – a Jobbik azt énekli dúrban, amit a Fidesz mollban, ha csak éppen el nem téveszti a partitúrát.
Ha kissé rusztikus akarok lenni, akkor mondhatom, nyugodtan: mindegylófax, egy a célja itt mindegyiknek, a föníciaiak találmányának minél maradéktalanabb megszerzése.

Persze eljön az a pont, amikor az is félni kezd, aki téged félelemben tart, mert a lelke mélyén tudja mind, hogy ezt nem úszhatja meg szárazon, hát retteg és reménykedik, és egyre mélyebbre ássa a gödröt maga alatt.
El fog jönni az idő, mikor a normális társadalomnak elég lesz egyszerűen csak a fejükre lapátolni a földet, oszt jöhet a fejfa, meg a megkönnyebbült sóhaj.
Hogy a régi mondást idézzem: azt már tudjuk, mi lesz, csak még azt nem tudjuk, hogy addig mi lesz.

De egy biztos: egy alkotóelemeire porlasztott társadalom tagjait könnyű félelemben tartani, ellenben ha összefogunk, akkor azért ez kezd körülményessé válni és egy ponton túl megváltoznak a viszonyok is.
Az kezd félni, aki meg akart félemlíteni.
A tanulságot vonja le mindenki maga, a különféle demokratikus pártok vezetőinek pedig segítsen a tagság…

:O)))