Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Ül az európai képviselők között, felveszi a fizetését, felpakol egy nőt az íróasztalára, boldoggá teszi őt Isten áldásával, majd farokfelcsapva elrohan Európa ellen harcolni. Komolyan mondom, ez az ország olyan, mint a bolondokháza, ahol a legbolondabb diktálja a tempót, míg a járóbetegekkel kajlabajszú helyettese foglalkozik. Ha én a román állam lennék, nagyon röhögnék ezeken a szerencsétleneken, és úgy kicsesznék velük, hogy térdreesnének. Nevezetesen, megadnám nekik a nagy pofával követelt autonómiát, odaadnám nekik összes adóbevételüket, megvonnám tőlük az összes kedvezményt, ellátást, amit a román állam nyújt, aztán éljenek meg, ahogy tudnak. Éhenvesznének, attól tartok. De magyarországi magyar támogatóik szeméből is csurogna a könny, amikor a nyakukba szakadna hatszázezer székelyföldi magyar gondja, akkor, amikor már a magyarországi magyarokkal sem tud mit kezdeni bánatos államunk. Nem szólva arról, hogy a hatszázezer magyar által lakott területen él négyszázezer román is, azoknak is kellene talán autonómiát követelni, a jogalap és a precedens meglenne rá. A zászlókat nem lehet megenni, a követeléseknek meg nemcsak hozadékuk van, hanem áruk is, melyet meg kell fizetni. Olyan ez, mint amikor a gyerek megelégeli szülők gyámkodását, mert tetkót akar varratni a csúnyájára, meg minden héten bulizni szeretne, oszt otthagyja a szülői házat. Általában igen hamar kiderül, hogy a bulihoz pénz kell, de ez hagyján – mindenhez pénz kell, nem is kevés. Az autonómia azt jelenti, hogy a delikvensek a maguk dolgaiban maguk döntenek, függetlenek és önállóak. Ennek a fogalomnak van egy sajátosan magyar értelmezése is: add ide a pénzed és én majd önállóan és függetlenül elköltöm, te meg ne pofázz bele. Nincs mit csodálkozni, hiszen a Nagy Testvér is ezt játszaná el az Unióval: add ide a pénzed, mi majd levesszük a nyakadból az elosztogatás terhét, hiszen annyi derék jó barátunk van, és ha pénzt osztogatunk, akkor egyre többen lesznek. Közben vad harc folyik a románság együttműködési készségének megerősítéséért, a két nép közötti ezer éves sérelmek által megalapozott tradicionális barátság gyümölcseinek leszüreteléséért. Ennek jegyében tüntetnek házi idiótáink a román miniszterelnök ellen, ennek érdekében cipelik - meglehetősen morbid módon, cekkerben, mint a levesport - a nyilas író hamvait a magyar Országgyűlés elnöke és barátai – az épeszű állampolgár hosszasan töpreng, hogy sírjon, vagy nevessen. A legviccesebb az egészben a székelyeknek és a belőlük politikai hasznot húzni kívánok kiváló adottsága ahhoz, hogy még a velük rokonszenvező magyarokat is maguk ellen fordítsák. Nem mai történet ez, de ma valahogy jobban érzékelhető, talán a felizgatott politikai légkör hatására… Engem évtizedek óta idegesít, hogy az érdekeltek magyarországi támogatóik lelkes nyálcsorgatásától kísérve úgy adják elő, mintha a székely vagy a csángó magyarabb lenne a magyarnál, hogy ők kiváltságosak lennének, jellemesebbek, egyenesebb tartásuk lenne, mint azoknak, akiknek ősei itt élték meg történelmünk viharait. Marhaság. Nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni, mert óhatatlanul sérteném székely – és általában erdélyi – barátaim felturbózott önérzetét, de azt azért elmondanám, hogy az erdélyi magyarság meg a csángók, szászok a létüket köszönhetik annak, hogy mindig megalkudtak az aktuális hatalommal, mert amikor éppen nem, akkor kardélre hányta őket a Porta vagy az aktuális Habsburg császár - de erre azért túl sok példa nem volt. Hogy a románok „kinépesedték” az országból a magyarokat, az törvényszerű volt, hiszen Erdélyben a magyar nemzet soha nem volt többségben, a székelyek meg pláne nem. Erdély eleve többnemzetiségű fejedelemség volt, három nemzet alkotta, a magyar, a szász meg a román, és a magyar csak azért került előre, mert a korabeli uralkodó osztály magyar volt, nemzetünk minden rossztulajdonságát magába sűrítve. Székely nemzet soha nem létezett, a székelyek a magyarság részeként, kollektív nemességet birtokolva határőri feladatokat láttak el, mint ahogy más nemzetiségek is a határok mellett, a Magyar Királyság idején, az Erdélyi Fejedelemség létrejötte előtt. Ettől ők még jó magyarok, akiket bizony-bizony megpróbált a kisebbségi lét, mely annál kellemetlenebb volt, mert amikor a magyar primátus érvényesült, akkor mi sem viselkedtünk valami túl barátságosan a terület román lakosságával szemben.. Minden román atrocitással szembe lehet állítani egy magyar embertelenséget, nincs mit egymás szemére vetnünk. Meg kellene talán békélni, és székely barátaim szerint nem is jelentene ez problémát, ha a politika nem ormótlankodna bele az egyszerű emberek életébe, megmérgezve a lelkeket. A cirkusz, amely ma Magyarországon – és részben Erdélyben is – folyik, a székely szavazatokról szól, melyeket be szeretne gyűjteni a hatalom, kerül, amibe kerül. Pedig a román forradalom utáni Marosvásárhely rengeteg tanulsággal szolgálhatna. Ott is úgy kezdődtek az atrocitások, hogy a magyarok vonulászgattak, majd kitörtek a zavargások. Öt halott és számtalan sebesült volt az eredmény – miért is? A végeredmény: Marosvásárhely lakossága drámai módon csökkent, számos magyar nemzetiségű inkább elköltözött a környékről, sokan Magyarországra telepedtek át.
A 2002-es népszámlálás adatai szerint tizenötezerrel fogyott a város lakossága - 1990-hez képest tíz százalék a csökkenés. Azóta a magyarság már csupán kisebbséget alkot a városban. A székely himnusz nevezetű siratódal 1921-ben született, a székely zászló 2004-ben, ezt az „ősi zászlót” lengetik ma egyesek könnybelábadt szemekkel, ezt az „ősi himnuszt” bőgik bánatosan, miközben azoknak ártanak leginkább, akiket szándékaik szerint szeretni akarnak. Meg kellene végre békülni már, és megpróbálni egy egységes Európán belül, teljesítményeinkre büszke magyarként, székelyként, svábként, bunyevácként élni, ehhez persze valós teljesítmények kellenének. Ezért kellene dolgozni. Vagy a történelem le fogja törölni minket a térképről.
:O)))