Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Kicsit vele hal a mi generációnk is. A Nagy Generáció, ha így jobban érthető. Mi is, akik a múlt század hatvanas éveiben voltunk fiatalok, akiknek a világháború már történelem volt, de a Brezsnyev doktrína maga a durva valóság, a Kádár-rendszer pedig megélt hétköznapjaink voltak, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. És a rendszerváltással, melyet a tökostobák kivételével nehezen és szorongva élt át mindenki. A baloldali gondolkodásúak különösen, hiszen szinte az első perctől látni lehetett, hogy hogyan tépik-szaggatják széjjel életünket, múltunkat és gyermekeink jövőjét a frissen feltűnt hiénák, szomorúan néztük, amint senkiházi önjelöltek forgolódnak az életünkben, mint elefánt a porcelánboltban. Sokan gondoltuk akkortájt azt, hogy esetleg folytatni lehet Kádár élhető világát, tovább lehet építeni a kisemberek, a gyalogosok országát, de a valóság hamar és brutálisan ábrándított ki bennünket. Nekünk idő kellett ahhoz, hogy felismerjük azt, amit a mi Gyulánk már e rendszerváltás előtt felismert, hogy ezen a társadalmi rendszeren nem lehet semmit reformálni, ez a társadalmi rendszer nem illeszthető be a kapitalista világ mai képébe, hogy le kell mondani az illúzióinkról. Nem, nem azért, mert a mai hősök olyan harcosan követelték volna a rendszerváltást vagy a kapitalizmust, akkor ők még el voltak foglalva azzal, hogy kapnak-e jutalmat 1988. november hetedike után 1989 novemberében is, meg azzal, hogy pozícionálják magukat, mint reformkommunisták, vagy inkább belépjenek-e a gombaként szaporodó új pártok valamelyikébe, hogy végre valaki lehessen belőlük. Akik akkor magukat reformkommunistaként definiálták, azok jó része azóta már bekóborolta a teljes politikai színteret, és ha ma valaki kommunistának nevezné őket, akkor értetlenül bámulnának rá, mint borjú az új kapura. Amikor az MSZMP-t egy laza mozdulattal, mint bohózatokban a szőnyeget kihúzták a nyolcszázezer párttag lába alól, nem szerettem Gyulát, de ma már belátom, nem volt más módja a baloldaliság átmentésének, egy új típusú baloldaliság megteremtésének. Gyökeresen szakítani kellett azzal a rendszerrel, a szocializmussal, az azt szimbolizáló struktúrákkal ahhoz, hogy be tudjunk kerülni a modern Európába, mely olyan-amilyen, de mely nélkül senkik se lennénk azon a térképen, melyen ma még legalább egy légypiszoknyi helyünk van. Egy hely, melyből akár kis paradicsomot is csinálhatnánk, ha értelmesek lennénk, de hát, ugye... Gyulával szerencsénk volt, mert ő látott a pályán. Igaz, ebben nagy szerepet játszott az is, hogy volt hosszabb távú nemzetközi kitekintése, külügyi munkájából következően az átlagnál sokkal jobban értette, milyen folyamatok zajlanak körülöttünk és tudta, hogy neki azokba kell beágyaznia az országot és baloldali pártját is. Voltak komoly nemzetközi kapcsolatai keleten-nyugaton egyaránt, és itt is – ott is megbíztak benne. Ma legtöbbször azt emlegetik legnagyobb politikai tetteként, hogy kiengedte a nálunk sátorozó német disszidens-jelölteket, pedig számunkra talán fontosabb, hogy ő vetette fel először csatlakozásunk lehetőségét a NATO-hoz, Európához. Mindenesetre a német nép hálás neki, és ő ezt a hálát nem váltotta aprópénzre, nem ment el egyetlen nemzetközi szervezethez sem segédsenkinek szép cafranggal, hanem itthon maradt – vélhetőleg kalandvágyból – szocialista politikusnak. Akkor maradt itt, mikor a nép éppen elfordult múltjától, melyben úgy lubickolt egyébként, mint liba az úsztatóban, és elkezdte enni azt a maszlagot, melynek mára már függőjévé vált – a populista lózungokat, avas nemzetieskedő szittya dumákat, a tejben-vajban fürdetés szép ígéreteit. Akkor marad itthon, amikor a szocialista pártot karanténba szorították, parlamenti képviselete tíz százalék alatt volt, akkor, amikor nem volt valami nagy üzlet szocialistának lenni. Harminchárom képviselő frakcióvezetője volt, de meg tudta őrizni és fel tudta építeni a pártot, és a következő választáson már győzelemre is vezette, hála a magyar nép állhatatosságának és megfontolt, következetes döntéseinek – meg a Kádár-kor iránti nosztalgiának. Akkor már nem volt visszaút, neki kellett látni a kapitalizmus építésének, merthogy az alapjait már lerakta a jobboldal a Nagy Nemzeti Kótyavetyével, melyben szinte minden politikus vadul részt vett, kőbányákat, orosz államadósságot, autóbuszgyárat, üdülőt, miegyebet téve magáévá. A mi Gyulánk keze tiszta maradt, neki volt erkölcsi alapja a politizáláshoz, akkor még azt gondoltuk, hogy ez ebben a szakmában nélkülözhetetlen. Mára kiderült: ezt is rosszul gondoltuk. Mindenesetre azért őt is megpróbálták besározni azok, akiket majd a temetésén ott láthatunk a német politikusokhoz törleszkedni, merthogy merészelt magának házat építeni a nemzetközi díjaiból és az általa jegyzett – és nem beszédírói által írt - könyvek árából. A kísérlet nem sikerült. A nép tudta és érezte, hogy kiről és miről van szó, így aztán nem fogott rajta az sem, hogy kikiáltották pufajkásnak, megpróbálták megvádolni 56-os szerepe miatt, melyet egyébként bár nem büszkén, de tárgyilagosan és nyíltan felvállalt. Ahogy a mai nyilasokat elnézegetem, és ahogy az események 56-ban haladtak előre, akár büszkén is vállalhatta volna. Rémálmaimban elképzelem, hogy a rendszerváltás utáni politikai baloldal sorsát mai baloldali politikusok próbálnák megoldani – rossz belegondolni is. A kisemberek meglátták benne a maguk emberét, egyet, aki közülük való, aki maga is a Kádár-kor társadalmi mobilitásának élő példája volt. Nem voltak úri allűrjei, nem ígérgetett felelőtlenül a plebsnek, nem hízelgett a nagytőkének, nem illegette magát a volt arisztokráciának, nem mondott nagyokat, egyszerűen hiteles és realista, okos pragmatikus politikus volt. És tehetséges politikus, aki a rendszerváltás után visszahúzta az országot abból a gödörből, ahová az osztályvezető-helyettesek forradalma taszította. Mert felvállalni népszerűtlen intézkedéseket, mert őszintén beszélni, emellett rendkívüli taktikai érzékkel rendelkezett. Amit teremtett vagy megőrzött, azt utódai nagyrészt eltékozolták, de példája azért máig hat. Nagy ember volt, nagy politikus, olyan, aki hiteles és jó válaszokat tudott adni kora kihívásaira, ezért aztán soha nem is fog bekerülni nemzetünk büszkeségei, Kossuth, Horthy, Nagy Imre sorába. Az ő helye valahol a Széchenyi, Deák, Kádár sorban, háttérbe szorítva lesz, hiszen itt arra szokott büszke lenni az ország, aki rombadöntötte. De a kisemberek megőrzik emlékét az ő Gyulájuknak, a mi Gyulánknak, aki tán utolsó volt a szerethető politikusok nem túl hosszú sorában.
Emlékezzünk hát rá tisztelettel és szeretettel.