Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Megrongáltak, ledöntöttek ötvenhét síremléket a kaposvári zsidó temetőben.
A Kaposvári Zsidó Hitközség elnöke egyértelműen rasszista indíttatású cselekedetnek tartja a sírrongálásokat, Róna László szerint ugyanakkor lényegtelen, hogy milyen temető halottjait gyalázták meg, hiszen bárhol teszik ezt, az felháborító és céltalan tett. Én nem tartom ennyire lényegtelennek a dolgot. Ha egy országban állandóan zsidók temetőit háborgatják, akkor annak azért van némi társadalmi üzenete is, képet ad a magyar társadalom jelenlegi állapotáról, antiszemitizmusának, rasszizmusának mértékéről és a magyar jobboldal általános állapotáról külön is. Valami elképesztően megalázó dolog magyarnak lenni egy olyan országban, amelyik egyszer már a halálba küldte félmilliónyi zsidó polgárát, és nem tanult belőle. Undorító. Lehet azt mondani, hogy ezt bizonyára idióta fiatalok követték el tudatmódosult állapotukban, de ez semmire sem magyarázat és semmire sem vigasz – meglehet, a nyilas pártszolgálatosok is alkoholos állapotban lőtték a Dunába áldozataikat a nemzet örök szégyenére. Ha én konzervatív, keresztény jobboldali lennék, a pofámról sülne a bőr a szégyentől, hogy ezekkel a trógerekkel mosnak össze jobboldali kifejezés alatt, emellett elgondolkodnék azon, hogy hogyan esne nekem, ha nagyanyám, apám sírját felborítva, meggyalázva találnám egy békésnek induló vasárnap reggelen. Ha valakiknek az emlékére vigyáznunk kellene, akkor azok éppen a magyar vidék kiirtott zsidói, hiszen a bűn, melyet elkövettünk ellenük, az egekbe kiált. Ha a Don-kanyarban elesett tizenhétezer honvédünk sírjait döntené romba a helyi lakosság, védekezhetnének azzal, hogy a hazájukra törő ellenség elleni felháborodás az oka az embertelen cselekedetnek, de ott semmiféle ilyesmi nem történik – nos, ennyit az általános beképzeltségen alapuló magyar kultúrfölényről – egy szláv parasztban is több érzés van, mint a mi sírgyalázó hőseinkben. Az a gyanúm, a gyűlölködés alapja nálunk az, hogy nem tudjuk megbocsátani a zsidóknak, amit elkövettünk ellenük, nem vagyunk képesek szembenézni önmagunk gyalázatával, mi hősök akarunk lenni akkor is, mikor nyilvánvaló, hogy az emberiség és az emberiesség ellen vétkeztünk, nem is kicsit. Talán az a baj, hogy a magyarság még nem járt úgy, hogy magyar származása miatt a nép nagy tömegeit irtotta volna ki valamiféle ellenség – ha ez megesett volna, talán érzékenyebbek lennénk az ilyen hétköznapi állatságokra, mert aki ilyesmit elkövet, az nem ember. Mi halálba küldtünk származása miatt annyi zsidó származású magyar állampolgárunkat, amennyi Luxemburg teljes lakossága, nagyhercegestől, katonazenekarostól. Sokan azok közül, akik buzgón emlegetik az átkos negyven évet, azt mondják ma, hogy ez már régen történt, minek ezzel annyit foglalkozni? Hát ezért, mert ez a betegség nem múlt el, ez éppen olyan, mint a TBC, amely mostanában ismét népbetegséggé vált, mert a társadalmi körülmények – a nyomor, az alkoholizmus, a higiéniás viszonyok kedveznek a hajdan morbus hungaricusnak is nevezett betegségnek. Ugyanez a helyzet a nácizmussal kapcsolatban. A társadalom állapota kedvez ennek a fertelmes kórnak is, a szegénység, a kilátástalanság, az ócska populista politika, az állam felelős szerveinek Janus-arcú magatartása ezzel kapcsolatban remek táptalaja a szélsőségeknek, melyek természetesen ellenséget és okot keresnek arra a helyzetre, melybe azok lökték őket, akik ma kétszínű beszédükkel szítják bennük a gyűlöletet. Ha az ilyen tettek valódi felelőseit keressük, nem a falusi kocsmákban fekete lajbiban vitézkedő bunkókra kell mutogatnunk. Az igazi felbujtók azok a politikusok, nagytőkések, akik önző gazdasági és politikai érdekeik miatt el akarják terelni a figyelmet saját felelősségükről, akik nem azt hirdetik, hogy azért vagy szegény, te szerencsétlen bunkó, mert nekünk, ha a fene fenét eszik is dúsgazdagnak kell lennünk. Azt hirdetik helyette, kódoltan és rájátszva a legalantasabb emberi ösztönökre, hogy azért él nyomorult körülmények között ostoba hívük, mert a zsidók ellopják, a cigányok meg segélyként felzabálják előlük a pénzt. Az iskolában pedig ezekről a dolgokról nem tanítanak, vagy ha igen, akkor nem az igazságot tanítják, hanem Kertész Imre képét tépik cafattá azok, akiknek épkézláb, akár embernek is nevezhető lényeket kellene nevelniük hivatásuknál fogva. Milyen ország lettünk hát az elmúlt húsz év alatt? Ez a szabadság? Mert ha ez, akkor ez nekem nem kell. Ez a kultúra? Mert ha ez, akkor ez a nemzet szégyene. Ez a hazafiság? Mert szerintem ez maga a hazaárulás, a nemzetgyalázás, a magyarság sárbatiprása. Eltelt 1944 óta majd hetven év, állítottunk már néhány emlékművet, le is bontottunk néhányat, most éppen az egyik – számunkra teljességgel közömbös - amerikai elnök van soron. De ez az idő kevés volt arra, hogy jelentőségének megfelelő emlékművet emeljünk Budapest egy központi helyén – mondjuk talán a Kossuth téren – a Holokauszt áldozatainak. Akár lehetne ez szemben azzal a másik emlékművel is, amelyik a Don-kanyarban és a II. Világháborúban idegen érdekekért vágóhídra küldött magyar honvédek százezreinek állít emléket, mert erre sem jutott érkezésünk az elmúlt évtizedekben… Az egyik emlékmű talapzatának oldalán relief mutathatná be Szálasi, a másikon Jány kivégzését, hogy senki ne tudja könnyen feledni a bűnt és az elkerülhetetlen büntetést. Talán egyszer megvalósulhat valami ilyesmi, és ha igen, akkor abból tudni fogjuk, hogy van még reményünk egy tisztességes országra…
:O)))