Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Bakker, ha hiszed, ha nem, ma hihetetlen megtiszteltetésben volt részem: Viktorral egy kultúrkörben létezhettem. Ugyanis, ma a Kamrában voltam, igaz, hogy nem Alcsúton és ez valamelyest csökkentette a dicsőségem, hanem a Ferenciek terén, és kalbászt sem tudtam vágni, ami ugyan csökkentette az ünnepség fényét, de hát mit tegyek, én már eleve hendikeppel indultam, az én jelem az óvodában a cseresznye volt, nem a töpörtyű, mint a Vezérnek. A Kamra a Katona József Színház kamaraszínháza, ott néztem meg Tadeusz Slobodzianek színművét, melynek címe „A mi osztályunk”. Aki még nem ábrándult ki teljesen az ember nevű állatból, hát itt az alkalom, meg lehet tekinteni az embert a maga valójában. Az ember ugyanis a hétköznapi életben szeretnivaló, kedves társ, osztálytárs, munkatárs, szomszéd és barát, ámde a történelem furcsa játékot játszik vele, bele-belepottyantja különféle kiélezett helyzetekbe, melyekben állást kell foglalni, ide vagy oda kell csatlakozni, alkalmazkodni vagy ellenállni, tenni vagy kushadni. És ezekben a helyzetekben az ember vagy helytáll, vagy elbukik, vagy mindkettőt teszi egyszerre, vagy egymás után - az élet, ugye, nem méznyalogatás. Lengyel a darab, de lehetne akár magyar is. Egy iskolai osztályról szól, a huszadik század harmincas - negyvenes éveiben, az osztályban mindenki mindenkivel jóban van. Zsidó, lengyel egy közösség tagjaként éli hétköznapjait, míg csak közbe nem szól a politika, a történelem, mely szétzilálja az emberi kapcsolatokat és szétveri a közösséget. A történelem akkor sem volt kegyes és ma is, csak gondoljuk azt, hogy az lesz. Így lesz osztálytársa gyilkosa a tegnapi barát, így erőszakolja meg osztálytársnőjét az, akit aztán megkínoz annak férje, a szintén osztálytárs, aki az állambiztonság tagjaként kísérli meg felelősségre vonni - a társadalom képmutatása miatt sikertelenül. Remek darab, a közönség pisszenés nélkül ülte végig az előadást, igazi katartikus színházi élmény volt. A darabban szerepel egy történet, mely arról szól, hogy a lengyelek behajtották egy pajtába a zsidókat, majd rájuk gyújtották a pajtát – ez egyébként történelmi tényeken alapul. A hatvanas években emlékművet állítottak az áldozatoknak, az emlékmű felirata szerint a nácik és a csendőrök végeztek velük. Mintha Magyarországról szólna a darab, nem mi vagyunk a bűnösök, hanem a németek meg - esetleg – a nyilasok. Nem is az érdekes, hogy a történelem mit hozott ezeknek az embereknek, hanem az, hogy az ember mennyire esendő, mennyire el tudják vinni az érzelmei, az indulatai, mennyire manipulálható, mennyire érdekvezérelt. És mennyire könnyen válhat, válik áldozattá. Elgondolkodtam – elsősorban fiataloknak kellene ezt látni, hiszen az idősebb korosztály érzi a veszélyt, de a fiatalok még gyanútlanok, velük kellene megértetni, hogy az efféle szörnyűségeknek még bekövetkeztük előtt útját kellene állni. A vállalkozás majdnem reménytelen, a mai fiatalok veszélyérzete a nulla felé konvergál, pedig nem lenne baj, ha tudnák, hogy amikor már kézzelfogható a baj, akkor már késő, akkor már csak gyilkosok és áldozatok vannak. Nem hiszik el. Nagy baj ez, mert ez a mentalitás ad játékteret a náciknak, ez a mentalitás veszi el hatmillió halott áldozatának értelmét. Meg kellene néznie ezt a darabot minden fiatalnak, minden idősebbnek, aki elveszítette a veszélyérzékét. A színészek remekül tették a dolgukat, élükön Haumann Péterrel, de a fiatalok is művészek a javából, lenyűgöző teljesítményt nyújtottak. Aki tudja, az nézze meg, nem eltékozolt idő. És elnézést, hogy ma nem aktuálpolitika volt a téma…

:O))))