Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Kínában járt Hende Csaba, a magyar Clausevicc, Czinege Lajos döglött lova nyergének méltó örököse.
Logikus volt a lépés, hová is utazhatott volna, hiszen fontos humanitárius kötelezettségünknek teszünk imígyen eleget, mikor megmutatjuk a Kínai Népi Felszabadító Hadseregnek, hogy merre van az arra.
Derék dolog, malagyec, csak elismerés illeti a magyar külpolitikát újabb okos lépéséért, hiszen a jelenlegi helyzetben már reálisan tervezhettük, hogy úgy sacc/kb ötven év múlva Amerika szóba áll velünk, de így darabideig megint nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy mondjuk hadat akarunk üzenni Washingtonnak és meglepetésszerűen kiderül, hogy a fenyítendő államban barátunkat tisztelhetjük.
Nincs jobb dolog a tiszta helyzeteknél, gondolom Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter is így gondolhatja a hír hallatán, majd reflexből azonnal megtiltja bizonyos bizalmas információk – például az US.Army - ban rendszeresített, medvecsapdával megerősített olívzöld tábori fapina harcászati-technikai jellemzőinek - átadását a Magyar Honvédség részére.
Ami azt illeti, sok hasznot nem hajtunk a NATO-nak, ebből következőleg esetleges kártékonyságunk mértéke is behatárolt, de mégis – ha az ember meglátja, hogy a haverja együtt kocsmázik, meghallja, hogy közös terveket kovácsol azzal a szomszéddal, aki át szokta hozzánk dobni a vakondot, hát a bizalom kissé megereszkedhet.
De engem nem is ez szórakoztat legjobban, habár Hende főmarcona, a Vezér ökle (r?) az ő katonai képességeivel önmagában is szórakoztató jelenség, mégis, az általa kiváltott, amúgy frenetikus hatást jelen esetben helyből felülmúlja az a könnyed lazaság, mellyel a Fidesz és az Állam (tudjuk, kiről van szó, egyszemélyben?) úgy átlép a Tienanmen téren történtek, az emberi jogok, meg a szocik idejében főbűnül felrótt Tibet problémája felett, mint liba a tyúkszaron, még csak el sem gágintva magát.
Ha belegondolok, hogy micsoda művészi-politikai-anyagi cirkusz volt a sanghaji Világkiállítás magyar pavilonja miatt, beleértve a Gömböc kiállítását, akkor szinte érthetetlen, hogy ez a másik gömböc által odaküldött harmadok gömböc miért nem veri ki a biztosítékot, jóllehet az a Gömböc a maga műfajában tökéletes volt, míg ez ránézésből is az ellentettje.
Akkor most mi is van Tibettel?
Emberi jogok sárbatiprásával?
Most meg oda járunk tapasztalatot cserélni.
Gondolom, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg megosztja velünk tapasztalatait a harckocsik bevetése a tüntető polgári lakosság ellen, míg Hende vezér átadja tapasztalatainkat a harckocsik bevetése csőcselék által, városi harcban a rendfenntartó erők ellen témakörében.
Félreértés ne essék, Magyarország számára igen fontos a XXI. század vezető hatalmával kiépítendő korrekt viszony.
Igen fontosak a két ország közötti kapcsolatok is, de ezek kiépítése során illő és kellő szerénységet lenne célszerű tanúsítanunk.
Ebben irgalmatlan nagy segítséget tudna adni, ha Hende miniszter, mielőtt a biztonságpolitikai stratégiai párbeszéd kifejezést kiejti a száján, használná a fantáziáját.
Mondjuk, elképzelné harmincezer főt sem számláló seregünket – ebben benne van mindenki, a titkárnőjétől kezdve a Honvédkórház műtőséig - egysoros vonalban felsorakozva, és minden harcos mögé odaképzelné a megfelelő számú kínai katonát – mondjuk minden magyar katona mögé úgy száz kínai harcost, és akkor még a paramilitáris erőket és híres agyaghadsereget hozzá sem számoltuk.
Hende sztrategosz – úgy tűnik – ugyanabban a betegségben szenved, mint főnöke, csak még nem lengeti a nyelvét.
Ezzel nagy előrelátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen jelentősen csökkenti annak kockázatát, hogy az általa feltalált híres magyar kardlengetés során levágják azt, megfosztva a Magyar Honvédséget csodafegyverétől, a felesleges pofázás képességétől.
Kis ország, kis hadsereg, de arra jó, hogy a sok kis harcimarci katonásdi iránti vonzódását kielégítse.
Az ember úgy van velük, mint amikor a nagykést a kezébe kaparintó kisgyereket figyeli – istenem, csak kért ne tegyen vele magában.
Afganisztánból talán lassan hazajövünk, aztán már csak a világ többi részéből kellene összeszednünk azt a párszáz katonát, akiket odaküldtünk, mindjárt nagyobb biztonságban lennénk.
A biztonságpolitikai csúcsot aznap érnénk el, amikor az utolsó szolgálatvezető becsukja maga mögött a raktárajtót és a Parlamentbe beadja a laktanya kulcsát.
Csatát soha nem nyertünk, a katonáinkat mindig csak irtotta az ellen, mindenki megszállt és leigázott bennünket, soha, senki nem rettent meg félelmetes katonai képességeinktől – most meg aztán…
Persze, ha azt nézzük, hogy a röhögésbe bele lehet halni, akkor azért vannak még tartalékaink.
Azt hiszem, ezen a területen is az uniós integrációé lenne a jövő, egy egységes európai haderőn belül lehetne számunkra értelmes pozíciót találni, de erre kevés az esély – a Lánglelkű ragaszkodik a lábszártekercshez.
Mindenesetre a Honvédség ne panaszkodjon, ahhoz képest, ahogy az ország kinéz, a sereg még mindig gyönyörű.
Hát még, ha ferde szemmel néznek ránk.
Nem, nem vagyok rasszista – a szövetségeseinkre gondoltam…
:O))))