Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Éljen április negyedike!
Évtizedeken keresztül ünnepeltül minden évben, emlékezve arra a napra, amikor 1945-ben Magyarország területén befejeződött a háború.
„Battonyától-Nemesmedvesig” – mondtuk, és tudtuk, hogy a dátum fiktív, hiszen egy háború soha nem érhet véget egyik napról a másikra.
Tudtuk, hogy ezután is voltak még harcoló, vagy szedett-vedett állapotban menekülő magyar csapatok a Harmadik Birodalom területén, még terelték arra a leventéket, még menekültek a nyilasok nyugat felé, hogy a koronaőrök még cipelték a Szentkoronát meg az egyéb felségjelvényeket, hogy aztán hősiesen elássák, de azt is tudtuk, hogy a nép végre feljöhetett a pincékből, megkezdődhetett a romeltakarítás és a normális emberi élet helyreállítása.
Azt mondtuk sokáig, hogy Magyarország felszabadulására emlékezünk, ami igaz is volt, hiszen egyrészt a világ egyik legfurcsább megszállásának áldozatai voltunk, melyben a német csapatok nem ellenségként, hanem barátként érkeztek Magyarországra, a magyar közigazgatás intakt maradt, a kormányzó, a parlament, a katonai alakulatok parancsnokainak jogköreit senki el nem vonta.
Ma mégis úgy adjuk elő, mintha a németek harcban foglalták volna el az országot, holott a birodalmi sas nem lecsapott Gábriel arkangyalra, mint a tervezett emlékművön szándékozzák ábrázolni, hanem csak ott szitált felette.
Legfeljebb a feltálalt sült liba kedvéért szállt le néha a földre, miközben az Úr angyala kissé kényelmetlenül fészkelődött ugyan, de közben azért deportált párszázezer magyar állampolgárt, tudván tudva, hogy milyen sors vár rájuk.
A helyzet csak Horthy kiugrási kísérlete után változott, amikor valóban elveszítette az ország a szuverenitását, a hatalmat pedig éppen megfelelő helyen és körülmények között, a Várpalota kormányzói lakosztályában, állítólag a fürdőszobában adta át Szálasinak, akinek rémuralma alól valóban fel kellett szabadítani az országot.
A nyilasokat aztán – német gazdáikkal és a fertelmes nemzetvezetővel együtt a szovjet csapatok világgá kergették, és elkezdődhetett a háborús pusztítás nyomainak eltüntetése, a romeltakarítás.
Ez persze nem ment gyorsan, az épületek golyóverte falai még sokáig idézték a szörnyű időszakot, a családokból hiányoztak a fronton elesettek, a hadifogolytáborokban sínylődő, vagy malenkíj robotra elhurcolt családtagok, a koncentrációs táborok áldozatai, a Dunába lőtt és a Palesztinába menekült zsidók, és szinte az egész vidéki zsidóság.
A háború szörnyű, máig ható károkat okozott, nemutolsósorban a lelkekben is.
Itt állt az ország két vesztes háborúval a háta mögött.
Miután évtizedeken keresztül másról sem halott a nép, csak hősiességéről, meg az árulásról, melynek addigi vereségeit köszönhette, meg az ármányos zsidóról, aki elszívja a nemzet életerejét, a sors csapásairól és a szerencse elpártolásáról – csupa-csupa olyan okról, melyre nem volt ráhatásunk - csoda-e, ha a lélek hárítani akar?
Ha nem akarja kimondani, hogy mindkét világháborút saját hibás önértékelése, hibás döntései alapján a vértehetségtelen magyar uralkodó osztály veszítette el nekünk?
A magyar dzsentri ugyanolyan élősködő volt a magyar nép nyakán, mint mai utódai, kiknek nagyrésze a Kádár-rendszerben felemelkedő prolik és parasztok, gyári munkások, cselédek, zsellérek leszármazottja, mely helyzettel ugyanúgy utálnak szembenézni, mint a történelemmel.
Ezért aztán azt hirdeti, hogy a felszabadulás nem is volt felszabadulás, hanem orosz megszállás volt, ami igaz is, merthogy egyszerre volt ez is meg az is, merthogy háború volt és Magyarország hadviselő fél volt – történetesen szokás szerint a rossz oldalon.
És igen, az oroszok megszállták az országot, de mentségükre szóljon, hogy mi hívtuk be őket – Voronyezsig vittük a meghívót.
De hogy a nyilasok elkergetését és a háborús bűnösök felelősségrevonását felszabadulásként élte meg az ország, az is igaz, hiszen elmebetegek kivételével senki sem szeret negyvenkét legyilkolt zsidó asszony tetemeinek sora mellett vödrökkel vízért menni Budapest belvárosában.
Nem szeret olyan plakátokat olvasni, melyekben embereket felkoncolással fenyegetnek, nem szeret gettókban élni, és azt sem szereti, ha elkergetik, mikor a gettó kerítésén élelmet akar beadni, mert még nem halt ki belőle teljesen az emberség.
És ma nem szeret hősként emlékezni azokra, akik ezt a helyzetet előidézték.
Az oroszok aztán másodszor is felszabadítottak bennünket, amikor Hruscsov szembesítette a Szovjetunió népeit Sztálin bűneivel, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy legjobb magyar tanítványát a pokolra zavarjuk.
Kádár rendszere megünnepeltette a felszabadulást, beleillett ez is a szép tavaszi ünnepeink sorába, de ő sem szembesítette a népet bűneivel, mert társadalmi békét akart, mindenki részvételével. De háború itt nem maradhat nyeretlenül, ha a harcmezőkön nem sikerül, majd megnyerjük a történelemkönyvekben, mint az amerikaiak a vietnami háborút Hollywood filmjeiben.
Aztán a rendszerváltáskor. mikor Gorbacsov harmadszor is felszabadított minket, a  visszalopakodó vesztesek nem akartak minden évben újra és újra találkozni bűneikkel, ezért kiirtották az ünnepet.
Kiirtanák az emlékművét is, ha tehetnék, de ezt nem tehetik, hát körberakják a saját emlékműveikkel, mint ahogy a kutya is lepisil minden sarkot, hadd lássa az erre tévedő, hogy ez itt az ő territóriuma!
A mindent megszépítő idő is megtette a magáét, mára már minden másként volt, hős honvédeink a Don-kanyarban védték a hazát, nagybátyám is nagyon helyesen és igen jó ügy érdekében halt meg Makónál huszonhárom évesen.
Sógornőm nagyanyja által az anyja kezéből kivett zsidó kisfiú, sógornőm későbbi nagybátyja is valószínűleg megérdemelten vesztette el teljes családját, Budapestet is teljesen ésszerűen döntötték romba a nyilasok, a hidakat is jó ügy érdekében robbantották fel a németek.
Mert az a világ volt az igazán jó világ, a cselédek és zsellérek világa, a kiszolgáltatott sokaság és a here kevesek világa, úr és szolga két külön világa, melyek között nem volt és ma már megint nincs átjárás.
Ma ismét fel kellene szabadulni, hiszen új megszállók ültek a nyakunkba, ezúttal a szervezett bűnözés, a maffia szállta meg az országot, és már mindent elvett, ami ezidáig a mienk volt.
Ha sokan akarjuk, az új felszabadulást április hatodikán ünnepelhetjük majd, amikor ismét pokolra küldhetünk egy diktátorocskát, de ezzel még nem lesz befejezve a mű.
Merthogy hátra van még az őszinte, reális szembenézés a múlttal, és meg kell még szabadulnunk gyermeteg legendáinktól és illúzióinktól.
Orbánt elhajtani sem lesz könnyű, de ez utóbbi lesz a nehezebb feladat…

:O)))