Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Mint hajdan október 23.-án a pártállam fegyveres testületeinél, Orbán összetartást rendelt el az arcukon narancsbőrű képviselőknek. Baj várható, senki sehová, a mamelukok álljanak rezzenéstelen képpel posztjukon, mint mesében a rendíthetetlen ólomkatona. Orbán fél, mert tudja, helyzete rendkívül ingatag, és miután hüvelyk és mutatóujja közé véve arca alsó részét megállapította, hogy „az állam én vagyok”, így az állam helyzete is rendkívül ingatag, mégha a naponta felzengő győzelmi harsonák mást is üzennek. Az ország népe viszont láthatólag nem fél, inkább csak csendes beletörődéssel szemléli a szakadékot, melybe éppen bele akarják lökni családostól – sehogy sem áll össze bennük koherens egésszé, hogy mi is történik velük. Részben fel sem fogják, hogy hová vezethetnek a Vezér döngő léptei, csak masíroznak utána lesütött szemekkel, részben bízva a csodában, melyet a mi suttyó Cipollánk festett fel eléjük, olyan optimizmussal várva azt, mint nyilasaink 45-ben Hitler csodafegyverét. Fene tudja, én a politikában inkább unatkozni szeretek, olyanokról írni jó kis posztokat, mint a turul által felcsinált kiskorú porosz iskolarendszer, mely körül már felemelt reverendával ott kőröznek a papok, a francnak van szüksége ennél nagyobb izgalmakra. Az is hülyén jönne ki, ha arra gyúrna a demokrácia kedvelője, hogy omoljon össze az ország, mert majd a romok maguk alá temetik ezeket a férgeket is. Hiszen azt azért még ez a sokat próbált nemzet sem bírja ki, hogy húsz-huszonöt évente szőnyegbombázás áldozata legyen a hazája, elveszítse javait és kenyerét, kilátástalan helyzetben lássa gyermekeit. Márpedig most éppen úgy néz ki, hogy nem a béke felé tartunk. Minden nemzedéknek megvan a maga háborúja, melyben otthagyhatja a fogát, a mi nemzedékünknek a rendszerváltás jutott, melyben szilánkokra verték az országot a tehetségtelek, a fiaink nemzedékének meg az orbánjárás jut, úgy látszik, melynek a végén már megint romok között fog botorkálni a nemzet. Tulajdonképpen azt még el lehetne viselni, hogy a kis pökhendi mert egy nagyot álmodni, azt nehéz elviselni, hogy amikor belelógott a keze a – mondjuk - hidegvízbe és felébredt, akkor is folytatta az álmait, hiába mondták neki akik felébresztgették, mikor álmában hadonászott és kiabált, hogy rossz vége lesz ennek – nem hallgat rájuk a mai napig sem. Szégyellem kicsit leírni, de erre a viselkedésre a magyarban az adekvát kifejezés a cigánykodás, és leszögezném, hogy ez etnikailag semleges kifejezés: a sunyi ravaszkodás, a mások becsapására épülő nyerészkedés, mások hülyének nézése fedi le a fogalmat, melyet egyébként Európa nemigen tolerál, inkább csak szánakozik rajta. Mint amikor a libatolvaj megmagyarázza, hogy ő csak a szegény libát akarta biztonságba helyezni a hideg ólból, a Vezér is hasonló színvonalú magyarázatokkal látja el az önkényuralmi törekvéseire fejüket felkapó nyugati demokratákat, de esze ágában sincs a viselkedésén változtatni. Legszebb példája ennek a Klubrádió ügye, melyet most ismét megkísérel ellehetetleníteni, és miközben azt utolsó magyar baloldalinak mondható rádióadót próbálja elhallgattatni, közben Európának buzgón magyarázza, hogy itt aztán a médiaszabadság helyzetével kapcsolatban nincs keresgélnivalójuk. Ebből is látszik, hogy mennyire csapnivaló és beteg személyiség, politikusnak pedig teljességgel alkalmatlan. A politika ugyanis a kompromisszumok művészete, ez az ember pedig kompromisszumképtelen. Ő az erőszak mindenhatóságának hitében szocializálódott, ezt verte bele apja súlyos pofonokkal, hihetetlen kárt téve személyiségében, ezt gyakorolta a futballpályán, aztán politikai karrierje kezdetén, de állítólag még a Méltóságos Asszonyt is baráti verekedés keretében hódította el vetélytársától. Pedig tudnia illenék, hogy bármennyire erős ember is valaki, mindig akad egy még erősebb, aki nagyobbat tud ütni, vadabbat tud rúgni, és nem mindig lehet a konfliktusokat gyenge ellenfeleket választva megoldani, eljön a nap, mikor egy nálánál termetesebb versenyző úgy felrúgja, mint erdőkerülő a kucsmagombát. Hiába választ maga mellé egyre gusztustalanabb figurákat a kulcspozíciókba, eljön a nap, mikor saját táskájával fogják majd fejbevágni, melyet ma még üdvözült pofával cipel az erre szakosodott nyalonc. Ugyan ma még az ő füttyére emelgetik kezüket az általa egyenként kiválasztott képviselők, de tanulhatna a történelemből, ahol a zsarnokokat a hozzájuk legközelebb állók gyilkolják meg, a népre már csak gyilkosainak eltakarításának kellemes feladata hárul. Ha abban a hitben ringatózik, hogy neki már nagyobb baja nem lehet, hiszen eleget lopott már magának és családjának tíz életidőre, hát ebben is téved. Neki is a nyomába fognak eredni, utol fogják érni és be fogják csukni. Minél erőszakosabb hatalmon, annál nagyobb lesz a büntetése. Rákosi nagy ember volt az ötvenes években, az életét mégis száműzetésben, Gorkijban végezte. Neki legalább volt hova mennie, de ki fogja majd őt befogadni? Nem könnyű azért a diktátorocskák sorsa sem…
:O)))