Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Vannak időnként felkapott dumák, egy darabig a csapból is ömlik - általában a hülyeség.
Ilyen volt a rendszerváltozás okaként az eladósodottságot feltüntetni, aztán egy időben roppant elégedettek voltunk az általunk kivívott szabadsággal, utána meg azt mantráztuk, hogy Putyin éppen olyan, mint Sztálin volt.
Mostanában a helyi sláger a Kádár-rendszer visszatérte, aminél veretesebb baromságot ritkán hall az ember.
Kívülnézetből egészen normálisnak tűnő emberek is képesek leírni ilyesmiket, legutóbb például a mai Népszavában Hargitai Miklós taglalta, hogy a történelem ismétli önmagát, "ma is birodalmak és ideológiák állnak szemben egymással, határokat tologatnak ide-oda - most éppen nem országokét, hanem befolyási övezetekét.
És bárhogy szépítjük vagy torzítjuk, egyik oldalon a szabadságban és a felelősségben hisznek, a másikban abban, hogy az embereket irányítani és kontrollálni kell; az egyik oldal megtanulta az érdekek egyeztetését, és a kompromisszumkeresést, a másik a nyers erőben bízik; az egyik oldalon a tudás, a verseny, az innováció a hajtóerő, a másikon a nyersanyag, az energiahordozó, és az élőerő..." és így tovább, - a világ, ahogy azt Móricka elképzeli.


Nem szeretnék itt hosszan elmélkedni arról, hogy a neves szerző elfeledkezett a arról, hogy menet közben megszűnt a Szovjetunió, és vele együtt megszűnt, de legalábbis háttérbe szorult a marxi ideológia, meg a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapuló társadalom is, a hajdani Szovjetunióban éppúgy, mint csatlósállamai tekintetében.
A kelet-nyugat ellentét ezért hát nem ideológiai vetélkedés, hanem a kapitalista nagyhatalmak harca a világ újrafelosztásáért, a nyersanyagforrásokért és a piacért.
Bizony-bizony, Oroszország is kapitalista nagyhatalommá lett az idők folyamán, és beszállt az osztozkodásba, kéri az őt katonai és gazdasági ereje jogán megillető részt a világból.
És akkor Kínáról még szó sem esett, India meg mintha nem is létezne.
Volt már ez ügyben két világháború, halottak millióival, és csak remélni lehet, hogy az emberiség behúzza a féket, mielőtt elpusztítaná önmagát - és ez nem költői túlzás, hanem a borzasztó valóság maga.
Arról sem esik nálunk gyakran szó, hogy hat éve orosz űrhajókkal közelítik meg az amerikaiak a Nemzetközi Űrállomást, ezek híján mehetnének háromkerekű biciklivel.
Arról sem esik sok szó, hogy Kína megcélozta ember küldését a Holdra, két űrállomása kering a Föld körül, hadserege komoly erőt képvisel, és arról sem, hogy Amerika fülig el van adósodva nála.
Hogy az oroszok az Azovi-tengerről indított rakétáik tűpontos találataival is operáltak Szíriában, ez már csak hab a tortán, az a tény pedig, hogy Oroszországban a periódusos rendszer minden eleme fellelhető, csak aláhúzza gazdaságának jelentőségét.
Hogy társadalmi berendezkedése, államszervezete nem kimondottan angolszász típusú?
Miért is lenne az?
Hiszen még a nyugati államok, melyek évszázadok óta egymást csiszolgatják simára, sem egyformák - aki nem hiszi, hasonlítsa össze az angol, a francia meg az amerikai államszervezetet.
Rá fog jönni, az amerikai elnök sem kisebb despota, mint az orosz elnök, legfeljebb olyan, mint a mókus, mely köztudottan olyan patkány, melynek jó a sajtója...

És hogy nálunk újjáéledne Kádár rendszere?
Lószart Mama, mondaná a klasszikus, ha még emlékezne arra, hogy mit hirdetett anno, de persze ezen nem kell csodálkozni, hiszen mint tudjuk, az ülésrend meghatározza az álláspontot.
Azt a rendszert összehasonlítani a maival - hozzávetőleg olyan, mintha összevetnénk egy hiéna-falka mentalitását az Angolkisasszonyok Boldogságos Szűz Mária Intézetével.
Talán nem követek el nagy bűnt, ha egyetértek a marxizmus klasszikusaival abban, hogy egy társadalom megítélésénél az az alapvető, hogy kinek a kezében vannak a termelőeszközök, és ezen nem a kalapácsot vagy a műköröm-építő szettet kell érteni, hanem azokat a gyárakat, üzemeket, bányákat és erőműveket, melyeket a rendszerváltás alkalmából elherdáltunk.
A munkás persze akkor el sem hitte, hogy felmérhetetlen értékek résztulajdonosa, ma meg már végképp nem fogja megérteni, hiszen azok a csúcsértelmiségiek sem értik, akik a közelmúltról tudós cikkeket írnak.
Ők leginkább szabadságról papolnak, meg demokráciáról, miközben a nép véleményét csak akkor kérik ki, amikor már szemmel láthatólag olyan ostobává manipulálták, hogy csorog a nyál a szája szélén.
Annak idején ugyan nem voltak a milliárdosok, de én úgy nőttem fel, hogy koldust sem láttam, a falusi rokonaimnak nyugdíja volt, az egészségügyi ellátás pedig állampolgári jogon járt.
Nem volt az orvosnál várólista, viszont volt orvos.
Egyetlen gyerek se éhezett, és a legszegényebb ember gyereke is tanulhatott, ha volt hozzá esze és ambíciója,Ha megkívánta, minden család ehetett akár sült libát is, ha akarta, degeszre is zabálhatta magát belőle.
Kedves barátom egy Pest-megyei kisváros pártbizottságának első titkára volt, mikor eladta a lakását és házépítésbe kezdett, háromszor kellett bevonulnia Cservenkánéhoz, a megyei pártbizottságra a számlákkal, merthogy a korrupciót a rendszer nem tűrte, még, ha kiirtani nem is tudta.


Természetesen nem lehet ugyanabba a folyóba kétszer belelépni, de az azért már idegesítő, hogy egy szartengerben fuldoklunk, és magukat komolynak tartó emberek képesek azt bizonygatni, hogy amiben fürdünk, az maga a szőke Tisza.
Nem kell azt a kort visszakívánni, értelmetlen lenne, de a tárgyilagosságunkat azért nem kellene elveszíteni.


És áldani kellene a Sorsot, hogy adott ennek az országnak egy emberöltőnyi időre valakit, aki nem a saját gyarapodását, hanem a nép boldogulását tartotta szem előtt.


Kádár Jánosnak hívták.
Ha feltámadna, sírvafakadna ha látná, mi lett ebből a hajdan virágzó országból.


:O)))