Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Kedves ismerősöm fia kint él Angliában.
Nem Londonban, mert az egy drága város, hanem a vidéki Angliában.
Két barátjával indultak útnak, szakmunkások mindhárman.
Nem voltak könnyűek az első lépések, de egymást támogatva túljutottak a kezdeti megpróbáltatásokon, és ma már nem jönnének haza, de a következő tizenötéves tervükben sincs benne ez az opció.
A srác húga még itthon van, de csak azért, mert az udvarlója észnél van és ragaszkodik az iskola befejezéséhez - szakmája lesz, eladható a világ bármely részén.
Apjuk-anyjuk nyakig ül a bajban, devizahitelesek, akiknek elárverezték a házát nyolc és fél millióért, aki megvette, az már tovább is adta tizenháromért, valószínűleg el fogják még azt adni húszmillióért is nemsokára.
Nekik még így is maradt majd harmincmillió adósság, és reményük sincs arra, hogy még egyszer építkezzenek, vagy lakást vegyenek valahol.
Egyelőre még bérletet se találnak, tele vannak gonddal, hova menjenek?
És ha valahova mennek is, ott mihez fognak kezdeni, hiszen a munkahelyük itt van, és nem kell minden faluban minősített hegesztő, meg adminisztrátor sem.
Ha kimenne Németországba, remekül élhetne, sajnos az a típus, aki hozzánőtt az anyaföldhöz, és ha máshova kellene menni lakni, talán bele is halna - van ilyen...


Ez csak egy példa, de tudok olyat is, ahol nincs semmiféle kényszer, mégis ki akar menni a fiatal már egyetemre is külföldre, és előre lehet borítékolni, hogy onnan már nemigen fog hazajönni, hiszen a pályát tökéletes nyelvtudással és a hazaihoz képest kiemelkedő fizetéssel fogja kezdeni.
Egy másik jó ismerős gyereke egy svájci kutatóintézetben kapott állást, ő itthon végzett, de ő sem akar hazajönni, hiszen a munkakörülmények, a pénz mind-mind marasztalják.
Másik ismerősöm eljárt Dániába gyümölcsöt szedni, ő ugyan hazajött, de a gyereke kintfelejtette magát, tőle aztán a magyar alma úgy jön le a fáról, ahogy akar, mióta Newton fejére esett egy, azóta tudjuk, egy se marad fenn a fán...
Cipruson nyaraltam néhány éve, sétáltunk a városban és láttuk a cégtáblátt: Körtőskalács.
Bementünk, beszélgettünk, kiderült, tőlünk két utcával odébb lakó ismerőseink gyerekei árulják a nem túl bonyolult specialitást, megélnek belőle.
A szüleik is kint vannak, ők a szakmájukban kaptak munkát, és mindahányan megélnek.
Bár télikabátjuk és fülessapkájuk nincs, de nem is nagyon hiányzik nekik.
Exvejem a német-svájci határon dolgozik, feleségével és nevelt lányával, ők haza-hazalátogatnak, ki tudja meddig?


Tulajdonképpen nem az a baj, hogy nem itt vállalnak munkát, a baj az, hogy elveszítjük őket - döntő többségüket örökre.
Tulajdonképpen senki nem tudja pontosan, hogy hányan és kik mentek világgá, milyen képzettséggel, és senki nem akar szembenézni azzal, hogy milyen űrt hagytak maguk után.
Olyan, mintha az ország lemondott volna róluk, a hivatalos politika pedig napi érdekei mentén még el is idegeníti őket a mai Magyarországtól, hiszen jelentősen megnehezíti a közéletben való részvételük lehetőségét.
Közben lassan már nem lehet találni egy valamirevaló szakembert sem, a megbízható szerelő Alexandriában dolgozik minden hónapból két hetet, akit meg itthon hagyott tartani a frontot, az gyakorlatilag menekül a munka, vagy a felelősség elől.
Az Iparkamara elnöke a szakképzést favorizálja a gimnáziumok helyett, de már nincs orvos a kórházakban, szakrendelőkben, a családorvosok zöme öreg, utánpótlásuk nincs, ki fog a helyükre állni?
Orvos, pedagógus, jogász nem úgy lesz az emberből, hogy elvégzi a iskolát és kész szakember - évek kellenek, mire megszerzi a kellő gyakorlatot és rutint, hogy önállóan is képes legyen elvégezni a feladatát.
A jelenlegi rendszer mindenféle hókuszpókuszokkal - életpályamodellel meg kazalnyi adminisztrációval - próbálja elfedni a problémákat, természetesen sikertelenül.

Akinek megsütötte édesanyja a hamubasült pogácsát és hozzácsomagolta a libacombhoz - már ha futotta rá, arra keserves évek várnak, de az alagút végén ott pislákol a fény.
Aki itthon marad, annak az út végén legfeljebb a következő alagút sejlik fel.
Ez a mai Magyarország nem mondható a szerencse gyermekének, azok pedig, akik az ajándékba adott euromilliókat ellopták, elherdálták, azok elárulták ezt az országot, ezt a társadalmat.
Akik viacolorba meg szökőkútba fektették azokat az összegeket, melyekből korszerű munkahelyeket, magas színvonalú oktatást, az egész országot lefedő internetes hálózatot kellett volna létrehozni, azok talán el sem hiszik, hogy ez bűn volt, és hogy ezért egyszer majd felelniük kell.
Aki pénzt adott az alföldi falu vicc-kategóriába eső kilátóira, az azonnal használhatatlanná váló kerékpárutakra, a dunaparti műugró-toronyra, mely milliárdokért épült és melynek milliárdokba került a lebontása, miközben a felhasznált - hulladékáron is százmilliókba kerülő - anyaga a kivitelező tulajdonában maradt, mind-mind felelni fog, és hálás lehet, ha ennek a nagy dínom-dánomnak nem népítélet lesz a vége.


Az ország lakóinak száma pedig folyamatosan csökken, a magukat országgyarapítónak képzelő szerencsétlenek éppen ellenkező irányba tartanak - megy össze az ország, mint gatya a mosásban.
Az ország ugyanis a földön, vízen, természeti adottságokon túl elsősorban a lakóit jelenti, akiket összefűz a közös nyelv, a közös múlt, az egymással és egymásért vállalt közösség.


Ugyan, mi maradt ezekből mára meg?



:O)))