Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Mikor fiatalok voltunk, még volt televízió. Persze, akkor még a fű is zöldebb volt, meg az ég is kékebb, azok pedig, akik megjelentek a képernyőn, csodaemberek, mintha egy más bolygóról keveredtek volna közénk. Régen volt. Arról jutott ez eszembe, hogy olvasom: a XIII. kerületben díszpolgári címet kapott három nagyon érdemes ember, Angyal Ádám, minden fiatal gazdasági vezető hajdani példaképe – ma egyetemi tanár, már ha még megvan az egyeteme, - Portisch Lajos, „a” sakkozó, aki a másik volt, akit sakkozásáért csodáltunk, és akinek a neve a sakkozás szóról úgy ugrott be mindenkinek, mint libáról a comb. És Vitray. [Image] Nem, nem Vitray Tamás, hanem „a” Vitray, az intézmény, aki személyében együtt volt tanárunk, szórakoztatónk, műveltség terén példaképünk, a két lábon járó szabálykönyv, a kvízmester, a szelíd humorú, segítőkész ember. Ez persze azt is jelenti, hogy lehettek akár hibái is, hiszen hibátlan ember tán egy, ha született ebben az országban, de most ne rontsuk el vele a hangulatunkat. Vitray a hibáit nemigen osztotta meg velünk, nézőkkel, mi belőle csak a jót kaptuk. A televízióval kapcsolatban ritka szerencsém volt, mert hajdan, a kísérleti adások idején a velünk szemben levő lakásban lakott a születendő új technikai csoda főmérnöke, aki az első készülékét – egy német készüléket - nekünk adta el, mikor egy modernebb típusra cserélték neki. Szép gép volt, amikor Kuki haverom először meglátta, vidáman felrikkantott: mekkora varázsszem van ezen a rádión! És ez a varázsszem valóban varázslatos volt, merthogy ugyan addig is hallgattuk a rádiót – egészen másként, mint most tesszük, hiszen akkor a rádiójátékoknak és a szórakoztató műsoroknak komoly közönsége volt, akik körbeülve a készüléket hallgatták az adást – de ez valami egészen más volt, még ha csak fekete-fehérben is, kicsi kis képernyőn is, de láthattuk is a történéseket. Káprázatos élmény volt, ha a ma fiataljai meg szeretnék érezni a differenciát, akkor egy olyan készüléket kell elképzelniük, mely köréjük varázsolja – nem képernyőn - a tájat, a cselekményeket három dimenzióban, résztvevővé avatva az eddigi nézőt. Vagy a fene tudja mit, de hogy nem lesz képernyője, az biztos és hogy távkapcsolója sem, az is tuti. Jelzem, az első televízióknak nem is volt távkapcsolójuk, potmétereket tekergettünk, mint a rádión és minden családban akadt valaki, aki állandóan állítgatott a képen, hogy élesebbek legyenek a kontúrok. Merthogy akkortájt a televíziónézés közösségi élmény is volt, jöttek a szomszédok a székekkel, sámlikkal az adásnapon, merthogy az adás nem volt mindennapos dolog, és még a fejlődés következő fázisában is volt egy nap, melyet meghagytak a magánéletre, merthogy aznap nem volt adás. Vitray innen kezdve kísért bennünket végig életünkön, rengeteg szép emléket hagyva maga után, olyan műsorokat, melyekhez mérhető ma igen kevés van, ha van egyáltalán. Sportriporterként kezdte, még a hősi időkben, olyan bravúrokkal, mint a műkorcsolya és jégtánc világversenyek színes közvetítésével a fekete-fehér képernyőn. Divattervezőket megszégyenítő módon tájékoztatta a nézőket a versenyzők ruháiról, megjelölve a színárnyalatokat, rámutatva a ruha szabásának különlegességeire, emellett még arra is volt ideje, hogy megtanítsa nekünk a sportág szabálykönyvét – soha nem volt annyi híve a sportágnak Magyarországon, mint amikor ő közvetítette - még az antiszemiták vágyálmai között is a dupla leszúrt Rittberger szerepelt… Aztán megújította a labdarúgás közvetítését is, amikor a meccseken nem volt hajlandó felspannoltan ordítva hadarni, mint Szepesi a rádióban, - aki ahhoz szokott, bánatos is volt, hogy amikor a nagy rádiósztár felajzottan ordított, hörgött valahol az infarktus határmezsgyéjén, hogy „Jönnek a cseszlovákok, jönnek a cseszlovákok!” akkor azt Vitray egy unott „Nicsak!” eldünnyögésével elintézte. Aztán azt sem volt hajlandó kimondani, hogy egy-null, nála az egy-null az egy-nulla volt és az ádáz harcot ennek elismertetéséért végül is ő nyerte, Hozzászoktunk, megszerettük és egy idő után rohadtul idegesített már mindenkit, ha a közvetítések alatt a riporter szószátyárkodott, nem hagyta a nézőre az események értékelését meg az emocionális rohamokat. Aztán azok a szórakoztató műsorok! Aki látta, soha nem felejti őt Gina Lollobrigidával, Antal Imrével. Jókedélyű, de soha nem ripacskodó műsorvezető volt, beszélgetős műsoraiban sem ő volt a sztár, hanem beszélgetőpartnereit emelte azzá, tulajdonképpen ő honosította meg a talk-show műfaját és mindjárt egy elvárható szintet is rögzített benne – hej, de sokan nem ugorják meg mostanság. A kvízműsorok királya is ő volt, sokat tanultunk tőle, izgulva, szórakozva, többet tett az ismertetterjesztés ügyéért, mint a TITT – a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság. Rengeteg fiatalt nevelt, neves televíziós személyiségek bújtak ki a köpönyege alól, - még akkor is rengetegen maradnak, ha a kétharmadnyi hálátlant egy legyintéssel elengedjük a számolásnál. Rengetegen szerettek volna úgy nevet szerezni, hogy őt támadták, de lepergett róla a rosszindulat, - legfeljebb leírta az illetőt egy életre, de ebből mi soha nem tudtunk meg semmit, mert ő a televízióban szerepelt, nem a magánéletben. Humanista és széles látókörű ember, pedig már korán megpróbálta az élet, hiszen még gyermek volt, miikor már meg kellett tapasztalnia az emberekben lakó állatot, ez sok embert egy életre nyomorított volna meg lelkileg. Belőle humanistát és embert nevelt. Próbálták politikailag támadni, de ez sem jött össze, próbálták mellőzni, ezzel legfeljebb saját magukról állítottak ki szegénységi bizonyítványt az elkövetők. Olyan ez, mint amikor a család ifjai megpróbálják a nagymamát a kamrában tárolni, mert ha ránéznek, mindig eszükbe jut saját alkalmatlanságuk, kisszerűségük. Vitray nemzeti kincs, úgy is illene bánni vele, nagy kár, hogy ettől a kurzustól ez nemigen várható el. Ellenben Angyalföld képviselőtestülete tisztességes emberekből áll, akiket köszönet illet. Mikor a múltról beszélünk, akkor könnyű Dugovics Tituszról zengeni ódákat, de tudni kellene valamit kezdeni a velünk élő történelemmel is, a Vitraykkal, Portisch Lajosokkal, Angyal Ádámokkal. Nem kerül ez túl sokba, de az erkölcsi haszon óriási, mert láthatják a fiatalok a követendő viselkedésmintát, ami igencsak rájuk fér ebben a mai elembertelenedett világban. Hát sok boldogságot Angyalföld díszpolgárainak, meg azoknak is, akik odafigyeltek rájuk. Talán még nem halt ki teljesen a tisztesség ebben az országban…
:O)))