Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Úgy kellett ez a Trump, mint egy falat kenyér.
Már teljesen el lehettünk keseredve, hogy nem megy előre a világ, és akkor - mint derült égből a Németh Szilárd - belevágott a nagy, klimaváltozásos nyugalomba, megosztva mindenkit mindenkivel, beleértve saját magát is - saját magával.
Persze büszkék lehetünk azért, hiszen mire a világnak lett egy elmebetege, addigra nekünk már régen megvolt a saját, szellemi kihívásokkal küzdő betegünk, aki nem csak szociopata, paranoiás, de kleptomániás is.
A szakirodalom valószínűleg Orbán-szindróma néven fogja emlegetni a tünetcsoportot, névadóját meg remélhetőleg spirituszban tartósítva fogja őrizni a Kriminologiai Múzeum.
Ezzel együtt, ők ketten úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy Tyrannosaurus Rex csontváza egy pannongyík (Ablepharus kitaibelii fitzingeri) csontvázához, és nem a mi Vezérünk a Rex, habár élete nagy vágya lehet annak tudni magát.

Mindenesetre a világ régen sem volt biztonságos hely, most meg aztán végképpen nem az, lévén, hogy Trump felettébb szívesen mutogatja Amerika egyre satnyábbnak tűnő izmait.
Az amerikai elnök olyan, mint egy kocsmai krakéler a tizedik korsó után: kissé támolyogva bár de beleköt mindegyik vendégbe, akik szívesen elkerülnék a konfliktust, de ő nem engedi nekik.
Beleiszik a sörükbe vagy beleköp a poharukba és szidja az anyjukat.
A világ a második világháború után úgy volt berendezve, hogy a konfliktusokat a nagyhatalmak békésen oldották meg, legfeljebb mint a középkori hölgyek a lovagi tornán vitézeikkel képviseltették magukat, akik ha ott is maradtak holtan a csatamezőn, a nagyobb bajt  - a nagyhatalmak közvetlen összecsapását - elhárították.


Trump ezt az eljárásrendet kérdőjelezi meg akkor, mikor durván beleszáll Kínába, szankciókat hoz Oroszország ellen, nem véve figyelembe még azt sem, hogy saját szövetségesei érdekeit tiporja lábbal.
Bizonyára az okozhatja ezt, hogy túl sok amerikai filmet nézett, melyekben a világ leghatalmasabb állama legyőzi a komcsi Vietnamot, kiszabadítja az iráni amerikai túszokat és legyőzi a tömegpusztító fegyvereket rejtegető muszlim diktátorokat, és eddig még senki nem magyarázta el neki a film és a való élet eltérő tulajdonságait.
Most éppen az oroszokkal szórakozott egy sort, mire azok besokalltak és kiutasítottak párszáz amerikai követségi alkalmazottat a 008-astól a 712-es ügynökig, akiknek zöme persze kertészeti és takarítónői tevékenységet folytatott.
Erről persze a fogadó ország is tudott, de mosolyogva játsszák az ősi játékot.


Aztán addig-addig szórakozgattak az orosz határok mentén, míg most Putyin ad nekik gondolkodnivalót a párszáz-párezer fős katonai hepciáskodásokra válaszul - őszre hadgyakorlatot tart százezer katona és a hozzájuk tartozó technika részvételével, ami szép nagy cirkusz lesz, és akkor még nem szóltunk a kínaiakkal közös akciókról sem.
Merthogy Trump a kínaiakkal is konfrontálódik, ami azért nem arra vall, hogy túl jó stratéga lenne, talán meg kellene neki mutatni egy Hitler sorsáról szóló filmet, hogy tudja - hiba két frontot nyitni egyszerre...


Mi meg boldogan hallgatjuk, hogy Orbán Putyin trójai falova, meg a többi ilyen veretes baromságot, mert képtelenek vagyunk a saját helyzetünket reálisan értékelni, és tudomásul venni, hogy akkorák vagyunk, mint valamelyik orosz kormányzóság egy kisebb megyéje, melynek jelentősége igencsak elhanyagolható.
Európában is ez a bajunk, hiszen Orbán azt sulykolja, hogy tényezők vagyunk, miközben látnivaló, hogy még Anglia sem képes erőlködés nélkül lenyelni a Brexit békáját, és egyáltalán nem biztos az sem, hogy ha végül le is nyeli, nem pusztul-e bele.
Sajnos éretlenek vagyunk a beilleszkedésre a fejlett államok közé, úgy viselkedünk, mint a beszívott kamasz a lagziban, próbálunk legénykedni, és nem értjük, hogy miért néznek ránk még a csúnya lányok is lesajnáló pillantásokkal.


Ha valaha is a győztesek oldalán szeretnénk találni magunkat, hát az ehhez vezető út első lépése önértékelésünk rendbetétele kellene legyen.
Erre mostanság nem sok esélyünk van, szeretett miniszterelnökünk állandóan emberkedik, míg csak egyszer végre pofán nem törli valamelyik félnehézsúlyú, a többiek vidám röhögése közepette.
Pedig tanulhatna, hiszen álomvilága a visegrádiak örök és megbonthatatlan barátságáról a vége felé közeledik, ma a szlovákok hagyták cserben, holnap megeshet ez a csehekkel kapcsolatban is, és Lengyelország is csak annak köszönheti, hogy kesztyűs kézzel bánnak vele, hogy ott fekszik a hadak útján, Oroszország és Németország között.
Orbánt előszeretettel hasonlítják Kádárhoz, miközben persze annyi köze van hozzá. mint Ciccolinának Szűz Máriához.
Kádár nemzetközi elfogadottságát az alapozta meg, hogy soha nem kérdőjelezte meg az ország kapcsolatát ahhoz a szövetségi rendszerhez, melyhez tartoztunk.
Orbánt nyugaton Putyinhoz kapcsolják, Putyin meg jókat röhigcsélhet rajta, időnként ad neki egy puszit és vígan nézi az ezen hüledező Európát.
Trump meg nem foglalkozik vele, merthogy nincs hatvanmillió magyar, nem létezik magyar piac, nincs értékelhető katonai erőnk, a társadalmi berendezkedésünk túlzottan fasisztoid az amerikai ízlésnek, Orbán meg vazallusnak megbízhatatlan - de legfőképpen: Amerikának nincs szüksége Magyarország barátságára.
Viszont nem is érdekeljük - annyira sem, mint Kínát Észak-Korea, hiszen atomfegyverünk sincs.


Persze lehet, a Fidesz tudósai már tanulmányozzák Öveges professzor művét: Hogyan csináljunk barackmagból atommagot?
Ha a kísérletek sikerrel járnak, talán megváltozik súlyunk Európában, addig talán jó lenne inkább a pofánkat súlyba tenni...
Hogy hova jutott ez az ország - elképesztő...


:O)))