Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] A gyerekeim korosztálya, a társadalom derékhada, akik nélkül megállna az ország.
És akikkel együtt is megállhat, a kérdés csak az, hogy mikor.
A lélegeztetőgép csapját Brüsszelben kezelik.
Hivatalosan van még kis időnk, egyelőre még puszira utalják a támogatásokat, melyeket Orbán és csatlósai oly ádáz szorgalommal szórnak a szélbe, hogy ha ennyi buzgalommal és energiával utat építenének, már Vlagyivosztoknál tartana az M3...
Amikor a mai negyvenesek megszülettek, még zúgtak a gépek a gyárakban, műszak végén áradtak ki a gyárkapun a munkásosztály öntudatos tagjai, akiknek ha nem tetszett valami, hát felmentek az irodába és ököllel verték az asztalt.
Hét végén beültek a trabiba vagy a vartyogóba, aztán irány a birtok, ahol lehetett kicsit kertészkedni, nagyokat sörözni, bográcsban főzni a birkát, mely akkoriban még egyáltalán nem hasonlított ránk.
Volt üzemi négyszög, törvény az ifjúságról, KISZ lakásépítési akció, vállalati üdülő, állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, munkásszálló, a fizikai munkások felsőfokú oktatásban való részvételének támogatása.
Ma már ez olyan, mintha Jonathan Swift írt volna egy könyvet, Gulliver az álmok birodalmában címmel.
Falun is hasonló volt a helyzet - egyszer majd valaki megírja annak a negyven évnek a történetét, melyben a paraszt nyugdíjjogosult volt, egészséges házat és bele fürdőszobát épített. Igaz, még ritkán használta rendeltetésszerűen, hiszen a vécére sem ült rá a házban, kiszaladgált a budira, a mosóteknőt meg a mosógép tetején tartotta, de a gyerekei aztán már boldogan vették birtokba a fincsit.
A nagyüzem pedig integrálta az ő kis gazdaságát, a nyugdíjas Mari néninek ősszel odaállt a billencs a portájára és leborította a földjéért járó terményt, nem számolgatva a kukoricaszemeket.
A magyar falu tele lett kockaházakkal - 10X10 méter kultúra, benne folyóvíz, fürdőszoba, televízió - a földek népe először tán a magyar történelemben felemelhette a fejét.
Gyermeke tanulhatott, lett az országban agrárértelmiség, mezőgazdasági szakmunkás, gépkezelő, állattenyésztő.
Gyarapodott a falu és gyarapodott a paraszt is, 
Tanulhatott, aki akart, évszázados társadalmi hátrányokat dolgozhatott le, ha volt hozzá akarata, kitartása meg elszántsága, merthogy ingyenleves azért akkor sem volt.


A kispolgárság is megtalálta a számára megfelelő életmódot, élhetett a kulturális élet adta lehetőségekkel, színházba, hangversenyre járhatott, a könnyűzene is virágzott, a ma öreg ellenállói úgy téphették a húrt, ahogy csak akarták, a hatalom legfeljebb nem támogatta őket.
De hát mindennek ára van, akkor is volt, és ha valakinek kilógott a füle az aktuális kultúrpolitikából, akkor azt kicsit megnyesték, mint ahogy azt se nagyon kedvelték, ha a zenekar élő csirkéket darált a színpadon.
A könyv, a színházjegy, a mozijegy megfizethető volt, a művészetet az állami mecenatúra ha nem is parádésan, de életben tartotta, készültek komoly művészi értéket képviselő szobrok és viszonylag kevés pamut-gomolyaggal játszó cica készült bronzból.
Ma, ha szobrot akarsz látni, ki kell menned a szoborparkba, ott még akad egy-kettő, mely művészi értéket képvisel.
Az alkalmazotti réteg is megtalálta a helyét, a termelés felszívta a női munkaerőt is, könyvelők, nyilvántartók, titkárnők ezrei találtak maguknak ha nem is mesés, de a család költségvetésében nem elhanyagolható jövedelmet, ezzel együtt öntudatot és önérzetet.
A társadalom legelesettebbjeinek is akadt munka, a munka mellé munkásszálló, persze ennek is ára volt, hiszen a mai szisztémával számolva ezek az emberek a termelés hatékonyságát rontották, de össztársadalmi szinten ez a megoldás olcsóbb volt, mint a mai lenne, ha életben akarnánk tartani az elesetteket.
Utóbbiban valamiért nem vagyok biztos...
Emellett erkölcsileg sem volt mindegy, hogy a szülő a munkából ment haza, hiszen a munkaviszony tartást adott, az ilyen módon foglalkoztatott ember pedig példát a gyerekének - megélni munkából kell és lehet.


Aztán jött a rendszerváltás, és jött a kapitalizmus.
Eleinte mosolygósan, például megnyitotta az utat a Mariahilfer felé.
Felvirágoztattuk az osztrák kiskereskedelmet, elköltöttük az összes pénzünket, melyet összespórolgattunk, majd csupasz seggel rámosolyogtunk a kapitalizmusra, mely visszamosolygott, de a mosolyról hamar kiderült, hogy csak a foga fehérjét mutatta ki.
Bezártak a gyárak.
A melósok eleinte még örültek is a munkanélküli segélynek, gondolták, ha lejár, hát majd keresnek másik állást - nagyrészük még ma is keresné, ha élne.
A Csepel Művek elől elszállítmányozták Lenin szobrát, vitte magával a zsíroskenyeret is, melyet tréfás kedvű melósok a kezébe adtak, mikor kevesellték a pénzt, pedig Iljics éppen nagy vigyorogva meg akarta mutatni nekik, hogy ő legalább zsíroskenyeret adott nekik.
Mire kettőt körülnéztünk, nem volt ipar, nem volt mezőgazdaság, nem voltak bányák - nem volt semmi, csak a nagy löttyös indulatok, mellyel a dolgozó nép bátran szidta a komcsikat, bár, ha rákérdeztél, nemigen tudta megfogalmazni, hogy miért.
Durva idők voltak, sokan belehaltak abba, hogy hiába törték a fejüket, egyszerűen nem értették, hogy mi is történt velük, olyanok voltak, mint a liba, akit beleejtettek egy vödör szurokba és elcsodálkozott, hogy nem tud benne úszni...
Eltartott darabideig, míg feléltek maguk körül mindent, de eljött az a perc is, amikor nem volt már több segély, munkaalkalom se, a gyerekek meg nőttek, az asszonnyal marták egymást, mintha ők tehetnének arról, hogy a nagyhatalmak és helyi kiszolgálóik eladták fejük felől az országot.


Voltak sokan, akik úgy gondolták, hogy ha lehetett emberarcú szocializmust csinálni, akkor lehet majd emberarcú kapitalizmust is, de tévedtek.
Nem számoltak az emberi természettel, nem számoltak azzal, hogy a kapitalizmus  a Szovjetunió felbomlásával elvesztette az egyetlen külső kontrollt, melytől tarthatott, a saját újgazdagjainknak pedig kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy segítsenek a veszteseken.
Ha az orruk előtt esik össze valaki, hát átlépik inkább, minthogy segítsenek.
Az ember csak mosolyog ezen a sok úrifiún, akik elfelejtették, hogy honnan jöttek, akikben a társadalmi szolidaritásnak egy morzsája sincs meg.
Elfelejtette ezt az is, aki a faluszéli, kétszobás kis házból érkezett, melyben az egyik szobát konyhának hívták, ahol lavórban mosakodott, de nem vitte túlzásba...
Ha nincs az a rendszer, saját véleménye szerint is legfeljebb traktorosságig vihette volna, merthogy ő szeretett mindig nagyot álmodni...
Ma meg rabszolgamunkát végeztet és annyit ad érte, amennyi megdögleni sok, életben maradni kevés.


Közben a négymillió koldus országa azért kapott még egy lehetőséget, óriási pénzeket adott az Unió arra a célra, hogy fel tudjunk zárkózni a fejlettebb államokhoz.
Lett belőle urizálás, viacolor meg szökőkút a főtérre, lesz belőle erkély a Várban, gigakórház Budán - te meg nézhetsz bután...
A szervezett nagyipari munkásságnak vége, lettek helyette a multik üzemeiben alkalmazottak, ahol éppen azt csinálnak velük, amit akarnak.
Lettek belőlük kis kócerájok dolgozói, ahol a büdöstalpú tulajdonosok úgy bánnak velük, ahogy Ganz Ábrahán soha nem tette volna a munkásaival.
Ha valahova beköszön a szakszervezet, akkor a dolgozók szóbaállni sem mernek a küldöttel, mert félnek.
Hogy valaki verje az asztalt a jogaiért?
Nevetséges.
Lapul a magyar, mint tehénszar a legelőn, retteg, mert ha kirugják, nincs hova menjen.
Ez a helyzet vidéken egészen brutális, ott ugyanis néhány helyen, ahol egyedül a polgármester a foglalkoztató, ott valóban élet-halál ura,.
Szó szerint éhen tud veszejteni embereket, akik esetleg felemelik a hangjukat a visszásságok ellen.
Manifeszt elmebetegek uralkodnak értelmes embereken, mintha a bolondbálból szabadultak volna, de a főnökeik se különbek.


Azok az emberek, akik fiatalok és látják, mi folyik az országban, mennek világgá, szerencsét próbálni, a szülőanyjuk meg minden este véresre sírja a szemét a gyermekei, unokái utáni vágyakozás miatt.
A helyzet mostanában nem lesz jobb, sőt.
A munkaképes korú munkavállalók száma csökken, a lakosság elöregszik, az öregek egy istennek se akarnak elpatkolni, a nyugdíj, mint olyan bevonul a mesék birodalmába, és ez nem száz év múlva fog bekövetkezni, hanem egy-két évtizeden belül.
Hogy mi lesz a vége ennek, nem tudom, de jó vége semmiképpen sem lesz.


Még ha ezeket egyszer a felháborodott nép bele is hajigálja erkélyeikről a Dunába, akkor sem lesz egyszerű, hiszen ez a nép diktatúrára szocializálódott, a demokráciáról azt se tudja, eszik, avagy isszák, soha nem néz szembe viselt dolgaival, hanem mindig másra mutogat.
Az Unión kívül, vagy a periférián pedig hűvös lesz a világ, süvít majd a szél és először akkor is a legszegényebbek fognak megfagyni.
Nehéz lesz megmaradni egyénnek is, a nemzetnek is - és akkor még a külső körülményekről nem is beszéltünk
De azért legyünk optimisták, szidjuk lelkesen a rohatt komcsikat, a Gyurcsánytot, és verjük büszkén két féltéglával a mellünket, hiszen mi magyarok vagyunk, éhesen is, nyomorban is,  kicsit büdösen is, hisz némelyikünk már olyan sovány, hogy átérzik rajta a szar szaga.
És még véletlenül se fogjunk össze, hanem keressünk mindig ellenséget, míg csak az utolsó magyar is éhen nem döglik.
Előtte azért csukja le a villanyt...

És reménykedjünk, hogy a holnapi téma szebb jövővel kecsegtet...

:O)))