Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

Eljött megint a nap, melyet bátran nevezhetünk a Hazugság Napjának.


Képviselőink benyújtották vagyonnyilatkozataikat, hosszú hetek megfeszített szellemi munkájának eredményét, elfoglaltságot adva és jókedvet hozva az ország dolgozó népének.
Boldog, Boldogné és unokatestvére, az ősz Boldogtalan hihetetlen szorgalommal böngészik a bulvár és a mára elbulvárosodott mértékadó sajtó híradásait, közben fejüket csóválják, szemüket vérben forgatják, időnként szemrehányó pillantásokat vetnek az égre, hümmögnek és hüppögnek, némelyikük időnként földhöz vágja az éppen tanulmányozott sajtóorgánumot, majd megtaposva azt ugrál néhányat rajta az egészséges életmód jegyében.
[Image]Magyarország legnépszerűbb vetélkedőjének tárgya: ki tudja ügyesebben letagadni az APEH és az Ügyészség feneketlen jóindulatának gyümölcsét, a szorgos közéleti évek alatt feltornyozott vagyonocskát.Kidolgozott technikák állnak rendelkezésre e területen, és nyoma sincs megfontolatlan kapkodásnak, a szabályok kőbevésettek és szilárdak, legyen bárki is hatalmon vagy ellenzékben.
Amilyen vehemenciával követelik egyesek a családi adózás bevezetését, olyan mélyen hallgatnak arról, hogy ezzel párhuzamosan a képviselők családi vagyonbevallását is nyilvánossá lehetne tenni, talán más lenne a gyerek fekvése, ahogy ezt népiesen mondani szokták.
Merthogy az egyik jól bevált módszer a vagyon szétporlasztása a család tagjai között.
Nevezzük ezt a könnyebbség kedvéért vezércselnek.
Már a vagyon megszerzésének idején gondolni kell arra, hogy ha az a vagyon a képviselő nevén szerepel, akkor izgága újságírók annak eredetét esetleg firtatni kezdik, ekkor válik tulajdonossá a pártunktól lopott állami pénzből papa és a tesó néhány bányában, ebben-abban.
Innentől már csak annyi dolog van vele, hogy alkalomadtán ki kell tömni állami megrendelésekkel, és bár a politikai szférában mindenki tudja, hogy miről van szó, mindenki mélyen hallgat.
Aztán lehet a zasszonyra is íratni ezt-azt, - néhány faluszéli telket például, de mértéktartással, számuk lehetőleg ne haladja meg az ötvenet.
Néhányat saját névre is lehet venni, aztán - mivel a művelés költséges, viszont a telek értékes, meghatározott időre kölcsön kell adni valamilyen népszerű célra, - mondjuk a labdarugóknak, - ötven év nem túl hosszú idő, az érték csak nőni fog, jó lesz majd az unokáknak, hadd foglalják imáikba ők is a nagypapi áldott nevét.
Lehet aztán családtagok nevén gazdasági társaságokban üzletrészeket is tulajdonolni, - ha baj van, legfeljebb névértéken eladjuk, a valós érték meg majd megjelenik máshol, más nevén, más gazdasági társaságban.
Persze ezeket a gazdasági társaságokat is lehet támogatni, - egyre kell vigyázni, - ne mi nyerjük a legtöbbet, ugye...
Aztán lehet okosan privatizálni, mondjuk állami gazdaságokat, dolgozói privatizációnak álcázva, - aztán valamilyen csoda folytán a dolgozói tulajdonrész éppen a törvényi minimum - 10% - lesz, a többin meg lehet osztozkodni a Mr. Strómannal, aki a befektetéshez úri nevét adja és felveszi az állam bankja által " különösen kedvező kondíciókkal" - értsd: ingyen - nyújtott hitelt.
Meg lehet ezt játszani jó ismerősökkel is, megfelelő háttérszerződésekkel biztosítva a tisztességes üzleti viselkedést, de sok esetben még ez sem kell hozzá.
Az érdekeltek tudják, hogy nem Nyúl Bélával kötöttek alkut.
Minél több a rokon, annál szebb a világ, hiszen nagy gond ám a vagyont kezelni, csak olyan személyre lehet azt bízni, aki akár még külföldön is garantálja a szakszerű működtetést, legyen szó kikötőről, jacht-flottáról vagy üdülőkről, - kincs ilyen esetben egy unokatestvér...
De - a fene egye meg - még mindig itt van a maradék, amit sajnos nem lehet eldugni a világ szeme elől, pedig próbálkozik a politikus szorgalmasan.
Olyan helyen vesz ingatlant, melyet halandó médiamunkás meg sem tud közelíteni, legfeljebb helikopterről nézegetheti, ha adrenalin-turistaként kockáztatni akarja hogy a hol magán, hol állami testőrség levadássza az égről.
Ennek dacára csak kiszivárognak információk az épület méreteiről, de teszünk ellene, - így lesz a XII. kerületi kétszáz négyzetméteres villából szolid társasházi lakás.
Persze ha a család összes legális jövedelmét összeadjuk húsz évre visszamenően, akkor se jönne ki a villa ára, de ne aggódjunk, - van megoldás!
Kiadatjuk beszédíróink remekműveit a saját nevünk alatt pártbeli első vazallusunk testvérével, majd elszámolunk honoráriumként pártíz milliót, így legalizálgatva a villa költségeit, - aztán nyomda és a kiadó mehet a levesbe, - Kaya Ibrahim kapcsán szerzett rutinunk győzelemre visz...
Ehhez képest azt, aki bevallja legális vállalkozásaiból kivett osztalékát, bátran leoligarcházható, merthogy míg a mi Vezérünk (Éljen!) kódis-szegény, annak a bőre alatt is pénz van.
Olyan ez az egész vagyonbevallósdi, mint a magyar politika általában: álságos, hazug és velejéig rohadt.
Amiről fentebb írtam, az a fej, melytől bűzlik a láb, merthogy ennek utána papolhat itt bárki adózási fegyelemről, öntudatos polgárokról, őszinteségről vagy becsületről, a kisember vidáman beint neki: ha neked lehet nagyban, akkor nekem is lehet kicsiben, oszt jónapot!
Ami azt illeti, tulajdonképpen igaza is van.
Persze ez nem akadályoz meg egy politikust sem abban, hogy ne tűzzön a csóringerek fejére vérdíjat, ne másszon fel a piedesztálra és ne szórakoztassa a tömegeket kenetes dumákkal.
A csoda az, hogy miközben folyik az össznépi hazudozás és tolvajlás, mindösszesen egyetlen ember van az országban, aki a közmegegyezés értelmében hazudott: ez az az ember, aki politikusként nem vesz részt a fent vázolt sportban, aki azt merte mondani, hogy ez nem mehet így tovább.
Meg is kapta a magáét, - ha nem vigyáz, még megtapogathatja a tégláját az újranyitott Gyorskocsi utcában is.
Úgy kell neki, - így járnak az utópista szocialisták...


:O)))