Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Isten se tudja, hogy tulajdonképpen hogyan születik a zsarnok. Annyi dolog szerencsétlen egybeesése kell hozzá, hogy statisztikailag szinte nulla a valószínűsége, és lám, mégis… Amikor Győző bácsi, a pártalapszervezet titkára hazavitette „C” menetlevéllel a dolomittömböt, melyből két beosztottja aztán az udvaron baráti szívességből kifaragta a bölcsőt, melyben Viktorkát ringatták, száz fogorvosból százegy teli szájjal röhögött volna, ha azt mondja valaki nekik, hogy a kis dakotából az ország miniszterelnöke lesz majd egyszer, a nem is távoli jövőben. Párttitkár fiának lenni egy faluszéli kőbányában nem volt akkortájt nagy dolog, akkoriban, ha eldobtál egy követ, biztosan párttitkárt találsz vele. Depersze nem dobtál el, mert maga a gondolat is elborzasztott, hogy mi lesz a következménye, még akár az is megeshet, hogy hiába tartod a kezed magad elé április negyedikén, legfeljebb megrázza Orbán elvtárs: Köszönjük, Magyar elvtárs! De arra igen jó volt, hogy a kis Viktorka legfogékonyabb gyermekkorában megismerkedhetett a magyar nép immanens tulajdonságát képező szervilizmussal, elnézegethette, ahogy dolgos jómunkásemberek percenként százhúszas nyelvcsapásokkal fejezték ki édesapja és az eszme, nomeg a jutalom iránti elkötelezettségüket. De párttitkár fiaként megismerkedhetett a korabeli mozgalmi tevékenység mibenlétével is, ami azért kissé eltért a lenini, és alapvetően a kádári ideáltól. Elvetette a merev formaságokat és a döntéseket egészen közel vitte az élethez, így kapott egyszer apám is kiváló dolgozó jelvényt, meg a szégyen mellé kis pénzt is. Egyszer, munka után a kocsmában legurítottak egy kori sört, és a háta mögött a párttitkár meg a szakszervezeti titkár éppen az aktuális pedál-medálokat osztották, jó magyar szokás szerint többségét egymás között: kap egyet a Jóska, kapsz egyet te… - erre apám hátrafordult és odaszólt: meg kapok egyet én is. Kapott. Szóval meg lehetett ebben a környezetben tanulni az életet, majd a sok nyavalygó értelmiségi között remekül lehetett hasznosítani a tanultakat. Ha nincs Kádár-rendszer, akkor persze Győző papa soha nem lesz párttitkár, hanem töri buzgón a dolomitot és eszébe sem jut a fiát gimnáziumba küldeni, ellenben gazsulál a bányavezetőnek, hogy hadd jöjjön a Viktorka követ talicskázni tizennégy éves korában. Így viszont Viktorka kisdobos, majd úttörő lett, maga is bekapcsolódott a munkásmozgalomba, így a gimnáziumban már természetes volt, hogy a KISZ oszlopos tagja lesz, és mivel apukája azzal a két dolgos kőtörő tenyerével beleverte a fejébe, hogy az élet permanens harc, hát egyenruhát is öltött. Ifjúgárdista lett, meg állítólag még KISZ titkár is – egyik sem jött rosszul az egyetemi felvételinél, de ha például a közösségi elkötelezettséget a helyi plébánián manifesztálja karingben meg füstölő ridiküllel, már nem lett volna ilyen egyértelmű a dolog. A nagyvárosi lét nem viselte meg Viktorkát, aki meglehetősen ügyesen kacsázott elegáns karikalábain a focipályán, s habár kissé farnehéz volt, de azért elfogadható teljesítményt nyújtott. Ha – mondjuk – elért volna egy elsőosztályú szintet, ma a fejünk se fájna, akkor ma ő lenne a Viktor bá’, a Felcsút ificsapatának edzője, aki meccsek után a helyi vezérszurkolókkal együtt sörözgetett volna a kocsmában. De a focihoz nem elég a ravaszság meg az erőszakosság, kell az isteni szikra is, így aztán ez sem mentett meg bennünket tőle, pedig az lett volna az ő igazi helye a világban, a szurkolók tisztelték volna és a játékosok is csak a háta mögött mertek volna röhögni rajta, mikor bemutatja a helyes labdavezetést, de a hasától nem látja a labdát. Felvették az egyetemre, ami nem is csoda, hiszen a család törekvő volt, a pedigré az akkori követelményeknek maximálisan megfelelt, - ma már például nem biztos, hogy örülnének a felvételin, ha kiderülne, hogy ő Ülő Bölény törzséből származik, meg aztán mikor tudná egy kőtörő megfizetni a tandíjat a jogi karon? Ha nem veszik fel, mert – mondjuk - berúg a felvételi napján, megint csak szerencsénk lehetett volna, a magyar közgazdász-társadalom például éppen így menekült meg tőlem, pedig lehetnék akár most a Vörös Matolcsy is, habár úgy érzem, jobb ez így mindenkinek… Előfelvételisként ismét folytathatta kedvenc katonásdiját, csak az volt a baj, hogy kiderült, nem ő a tábornok az alakulatnál, ez persze fegyelmezetlenségekre késztette, de – hálistennek – miután egyszer-kétszer elbeszélgetett a vallás és a sorkatonák viszonyáról a Magyar Néphadseregben az alakulat elhárító-tisztjével, nagyobb baja nem esett. Ha az elhárító-tiszt előrelátóbb, akkor talán hősünket áthelyezik kis időre ahhoz az alakulathoz, melyben előírás szerint minden helyváltoztatásnak futólépésben kellett megtörténnie, ez újabb fegyelemsértésekre sarkallja és esetleg hosszabb időre is elteszik, mint a befőttet és akkor ugyancsak megmenekül az ország. De megint nem volt szerencsénk, és egy darabig hősünk is ezt a feelinget mondhatta magáénak, mert bár strapabíró volt, de a fővárosi környezet megviselte. Kilógott belőle, mint prímás farka a gatyából a viccben (Hé! Kilóg a farka! Nem ismerem, de dúdolja csak!) legfőképpen önmaga miatt, merthogy a pestiek szokás szerint szartak a fejére, ő meg ezt személyes sérelemként élte meg, meg talán az is kifárasztotta, hogy amikor végigment a Rákóczi úton, akkor mindenkinek köszönt és nem köszöntek vissza neki. Arról nem szólva, hogy hiába költözött Pestre, nem hívták meg a Fradi nagycsapatába, de még a kicsibe sem, úgy érezhette, elkallódott. Aztán összetalálkozott a kollégiumban a többi suttyóval és végre hazai vizeken érezhette magát, a megszokott fészekmelegben, a fingóversenyek és a nagy rókázások honában, ahol még a nőkért is lehetett verekedni – mecsoda megkönnyebbülés lehetett! Ehhez jöttek még olyan plusz jótétemények is, mint egy Kéri vagy egy Stumpf, meg a Stumpf apósa, a kommunista belügyminiszter, akinek az árnyékában vígan lehetett forradalmárkodni. Ha Stumpf apósa – mondjuk - klasszika-filológiát tanít valahol, akkor meglehet, hogy az első hőbörgésük után irgalmatlanul seggberugják őket, de hát Stumpf apósa belügyminiszter volt, így aztán annyit idétlenkedhettek, amennyit csak akartak, még mindig tét nélkül, mi meg így jártunk. A pénz persze bonyolította a viszonyokat, mikor kiderült, hogy a bohóckodásban rengeteg pénz van, akkor elkezdett odafigyelni. Persze, ha Andropov jobban bírta volna a gyűrődést, akkor nem jön Gorbacsov és meglehet, a mi Vezérünk ma vállalati párttitkár a Szaru és Pata Műveknél, de Andropov – eléggé el nem ítélhető módon meghalt, Gorbacsov meg demokrata volt – a mai magyar viszonyok ismeretében ez tökéletesen megmagyarázza a Szovjetunió összeomlását. Így aztán hősünk megkezdhette a hosszú menetelést a hatalom felé, először magáévá tette Anikó asszonyt, majd a Fideszt, és fegyelmet tartott, aki nem viselkedett előírásszerűen, az vagy keresztülesett a vak komondoron, vagy mehetett világgá a pártból, mely akkor még azért kismértékben különbözött a mi Csodacsatárunktól. Ha lett volna valaki, aki elküldi az anyja csipájába, mikor nem számolt el a székház-pénzzel, talán még meg lehetett  volna állítani, de azóta ennek a kis szociopatának senki nem mer ellentmondani, mert már ismerik  a gátlástalanságát, az erőszakosságát, azt a drága jó bosszúálló természetét. Hát őt dobta nekünk a gép. Ma ötven éves, és bár rendszeres elemcserére szorul, de hajtja a hatalom és pénzvágy, mindenképpen le akarja nyomni IV. Bélát, ő akar lenni a harmadik honalapító. Kevés szabadidejében ül az íróasztalánál és a történelemkönyvben minden nevet kifest korrektorral, Kerényi pedig már készíti a Színes Nagy Magyar Nemzeti Történelmi Arcképcsarnok című albumot, melynek minden lapján Orbán Viktor portréja lesz látható, alatta hőstetteinek felsorolása fog szerepelni. Például Orbán Viktor ledöfi Barrosot, Orbán Viktor körbekiabálja a gaz Gyurcsányt és így tovább. Mondom én, szerencsétlen egy ország ez, nekünk Oszvaldból is csak egy Marika jutott… Születésnapjára hadd ne kívánjak semmit, mindketten jobban járunk…
:O)))