Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Incitatus Caligula lova volt, sok versenyt nyert a kissé zakkant római császárnak, aki nevét a katonáktól kapta még gyermekkorában – a kis vitéz ugyanis – akkor még normálisan - katonai öltözetben játszott közöttük: a caligula csizmácskát jelent. A ló arról híresült el, hogy kortársai feltételezték, hogy buggyant császáruk még akár konzuli méltóságra is emelheti a derék patást. A mi hat pár rendőrcsizmácskánkról ez nem csak feltételezhető, hanem immár történelmi tény, hogy magas beosztásba emelte kedvenc udvaroncát, közepes képességű lónál semmivel sem magasabb szellemi minőségű szóvivőjét, Magyarország nagyobb dicsőségére. Szijjártó Pétert külügyi és külgazdasági államtitkárrá nevezte ki, gyakorlatilag Martonyi nyakába ültetve ezt a bohócot – bohócot csinálva imígyen Martonyiból is. Utóbbinak egyetlen mentsége lehetne, hogy eltűri ezt a megaláztatást, ha azt állítaná, hogy ezt Magyarország érdekében tette, mivelhogy neki az Úr azt a feladatot rendelé, hogy minimalizálja a Vezér és tehetségtelen bandája külpolitikai ámokfutásából adódó konfliktusok, problémák következményeit. Kérdés, hogy hihető lesz-e ez a magyarázat… Merthogy azért Magyarország külügyminiszterét még mindig Martonyi Jánosnak hívják, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy az ország külpolitikájának napi gyakorlatát a mi polihisztorunk irányítja személyesen. Márpedig, ha ő a külügyminiszter, akkor övé a felelősség, és van miért felelősnek lennie, sajnos – már ha csak le nem mond. Valaha a külpolitika az ország sikerágazata volt, a Kádár-rendszerre visszamenőleg, megszakítás nélkül, egészen Orbánig. A rendszerváltás után hamar kialakult valamiféle konszenzus a mindenkori kormánypárt és ellenzéke között, melynek értelmében a belpolitikai csatákat nem próbálták meg külpolitikai síkra terelni, mára viszont ez a konszenzus megszűnt. Akárhogy törjük a fejünket, nem tudunk egyetlen égtájat sem mondani, ahol az ország külpolitikai sikereket érne el. Hálistennek a magyar házilúd nem tud repülni, mert ha tudna, bármerre is akarna költözni, végestelen végig velünk szemben ellenérzéseket tápláló országok felett kellene repülnie, ami bizony még egy sugárhajtóműves libára nézvést is veszélyeket rejthet magában – minden országnak megvannak a maga Semjénjei. Az összes szomszédunkkal sikerült rossz viszonyt kialakítani. Ennek oka jellemzően a magyar állam képviselőinek ostoba handabandázása volt, melynek aztán Kövér legutóbbi diplomáciai mélyszántása volt a non plus ultrája. Adjon az ég annyi higgadtságot a román politikusoknak, hogy ne a magyar nemzetiségen verjék le a megvadult házelnök és tepsiszájú barátja, az expüspök és világpolitikai tényező ostoba agresszivitásával szemben érzett jogos ellenszenvüket. Merthogy az úgy szokott lenni, hogy a nagyember békésen tovább polírozhatja íróasztalát valamelyik istenfélő barátnőjével, de az erdélyi falvakban élő szegényembert - ha a román állam nem - akkor az Isten se védi meg a nacionalista idiótáktól, akik rajta kérik majd számon a két nagy hazaffy ostoba nyilatkozatait. Magyarországot a múlt század hetvenes éveitől kezdve tisztelte a világ gazdasági és kulturális teljesítményéért, kiszámítható és következetes külpolitikájáért és mértéktartó szomszédsági politikájáért. Két év se kellett, hogy ez a rezsim gyakorlatilag kirekessze magát a nemzetek közösségéből, pedig az ember azt várta volna, hogy a Vezér tanult előző kormányzásának kudarcaiból, mert azt azért nehéz nagy sikerként elkönyvelni, hogy az első orbánjárás vége felé már az égvilágon senki nem állt szóba vele. Na, ezt az állapotot most másfél év alatt sikeresen elérte, pedig milyen kiváló lehetőségek között indultunk, ha csak az uniós elnökség adta kihasználatlan lehetőségekre gondolunk is, könnyezhetünk bátran. Nincs velünk egyetértő szövetségesünk, nincs barátunk, az ország külpolitikailag a semmiben lebeg, mint Mohamed koporsója, közben pedig égető szükségünk van támogatásukra, hiszen egy olyan ország, mely nemzeti jövedelmének többségét a külgazdaságban realizálja, az olyan kiszolgáltatott, mint meztelenül kidobott rosszlány a török kamionparkolóban. Erre most a Viktátor feltette a koronát külpolitikai tehetetlenkedésére: kiküldte Amerikába tárgyalni Szijjártó Pétert. Gondolom, az angol királynőhöz majd Wittner Máriát, Putyinhoz meg majd Kövért küldi, a színvonal ugyanaz. Nem is értem, hogy miként gondolja ezt, sem kül, sem belpolitikailag. Lehet Martonyit nem szeretni, de tény: ő rutinos diplomata, személyében is elismert politikus a partnerországokban, vele lehet tárgyalni. Egy ilyen senkit, aki mögött semmiféle teljesítmény nincs, - már ha csak a Vezér fenekének fényesre nyalását, vagy a gátlástalan és szemrebbenés nélküli hazudozást nem tekintjük annak – sehol a világon nem vesznek komolyan. Bár a protokoll kötelezi őket arra, hogy meghallgassák, de semmi több. Ellenben a jelenlegi első számú világhatalomhoz elküldeni egy ilyen embert tárgyalni – a miről is?  – felér egy arculcsapással. Már előre a frász kerülget, ha eszembe jut, hogy esetleg Egyeskének kell majd megegyeznie Putyinnal a gázárakról, ha esetleg – mondjuk - a franciáknak támad kedve adni a reaktorépítést Pakson. Még az úri középosztály is kezdheti gyűjteni a Dunából az uszadékfát, ha télen nem akar megfagyni… Hát, majd meglátjuk, hogy mi is lesz a Magyar Nagycirkusz következő produkciója, de az biztos, hogy a mi kedvenc bohócunk, már annyi tányért pörget fenséges kezeivel, hogy csoda lesz, ha le nem esik valamelyik, aztán utána szépen sorra a többi, míg össze nem dől az egész produkció, melyet a nézőközönség már így is un, de nagyon…
:O)))