Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] „Az euróövezeti adósságszolgálati válság negatív hatással van az olyan, euróövezethez nem tartozó országokra is, mint Magyarország, ez azonban nem csökkenti az euró bevezetésének szükségességét” - nyilatkozta Simor András, az MNB elnöke Tokióban. Az euróövezeti adósságszolgálati válság mellesleg negatív hatással van az euróövezet országaira is, természetesen nem egyforma mértékben és nem egyforma hatással. Mindenesetre ma a jobboldal már nem hivatkozik unos-untalan az olyan bezzegországokra, mint Írország meg Spanyolország, valamiért nem hasonlítgatja Magyarországot nyakra-főre a visegrádi országokhoz, nem kéri számon naponta saját gazdaságpolitikáján (?) a GDP-arányos növekedést, inkább  a pocakos tábornok vezénylete alatt átment szabadságharcosba, felfestve hívei elé egy leigázott, megalázott ország képét, melynek élén éppen korunk II. Rákóczi Ference vívja élethalálharcát a labanc ellen. Mit mondjak, a küzdelem vége is hasonlítani fog a hajdani szabadságharc végkifejletére, csak nekünk nem lesz annyi szerencsénk, hogy a törökök befogadják a Nagyságos Fejedelem 2.0 forradalmárkodásban megfáradt és agyilag kissé punnyadt személyiségét egy öröklakás lakójának Rodostóba - környezetvédelem is van a világon. Szabadságharcolni kényelmes dolog, mert nem kell hozzá számolgatni, tervezgetni meg elemezgetni, elég, ha lelkesültek és elszántak vagyunk, abban pedig itt nincs hiány. Így aztán a pávatáncnak (pavane, de ez olasz eredetű tánc - mióta Berlusconi világgá ment, ezzel sem dicsekszünk…) egyik gyakori figurája a magyar táncművészetben az a lépéssorozat, melynek első lépéseként eldobjuk az eurót, majd néhány lépés látványos totyorgás után lehajolunk érte. Remek figura, az ország első táncosa kiválóan ismeri, ha ránézünk, a mentalitása és a mozgása már teljesen pávaszerű, esze sincs több, pedig a pávához képest a liba egyetemi tanár - csak még talán az lenne célszerű, ha a fenekébe is tűzne néhány pávatollat. Mert ha harcolni kell, hát mi harcolunk, egészen addig, mígcsak a forint helyett be nem kell vezetnünk a fabatkát, - váltópénze a fapityke – mindannyiunk legnagyobb örömére. Mi ugyanis úgy harcolunk az államadósság ellen, hogy időnként el-elhajtjuk az IMF-EU duót a fenébe, ezért aztán olyan hitelekhez jutunk csak, melyek kamatköltségeit a magyar gazdaság soha nem lesz képes kitermelni, viszont, ha ezt az árat megfizetjük egyre növekvő államadósság formájában, akkor handabandázhatunk boldogan - Európa tojik a fejünkre, nagyobbat, mint az átvonuló vadludak a magyar rónán cserkelő Semjén fejére. Aki hülye, haljon meg. Ellenben itt arról van szó, hogy mi dögöljünk majd éhen, merthogy a Vezér már nemigen fog, az biztos, - csak a teljesen feleslegesen felépített kolontári gát hasznából száz életidőt végig tudna zabálni, pedig az csak aprópénz volt, kedveskedés a tesónak, aki a Család bányászati vállalkozásait igazgatja… A mi életünk minősége viszont attól függ, hogy milyen a kapcsolatunk Európával. Merthogy - ha hasonlatot keresnénk - akkor jó közelítéssel olyanok vagyunk, mint egy balatoni horgászcsónak az Enterprise repülőgéphordozó után kötve, a Vezér meg olyan, mint aki ebben hátrafelé vadul evezve megpróbálja megfordítani a hajót – mit mondjak, a repülőfedélzetről nézve igen szórakoztató látvány lehet a kis hepciás erőlködése. Évszázadokon keresztül az volt a bánatunk, hogy nem tartoztunk Európához, voltak, akik igen engedékenyen kompországnak aposztrofáltak bennünket, voltak, akik azt hitték, ha sokszor elmondjuk, hogy mi Európához tartozunk, akkor attól már európaivá is váltunk, de mindahányan tévedtek. Mi éppen annyira tartoztunk Európához, mint például a Komi Köztársaság, mi voltunk a periféria, az ütközőállam - már amikor egyáltalán állam voltunk, nem csak valamelyik nagyhatalom hátsóudvara. De – mint ahogy az ember életében is legalább egyszer – az államok történetében is eljön egyszer egy lehetőség, mikor változtatni tudna sorsán. Így történt ez velünk is, Európa befogadott bennünket, segítséget adott és ad, hogy gazdasági hátrányunkat ledolgozzuk, ernyőt tart fölénk, ha nagyon szakadna az eső, mindezért cserébe csak annyit kér, hogy viselkedjünk európaiak módjára és ne nehezítsük a helyzetét, ha már az ő lélegeztetőgépére vagyunk kapcsolva. Erre húsz év barátságos együttműködés után megjelenik egy elmebeteg és elkezd szabadságharcolni. Azok ellen, akiknek nem lehetünk elég hálásak, hogy segítenek nekünk demokráciát és működő kapitalizmust csinálni, mert azt azért lássuk be, hogy nyomortanyákhoz elég lenne Orbán tehetsége egyszemélyben is, na, esetleg Matolcsyval megerősítve. Európához tartozni számunkra történelmi szükségszerűség, mert másfelé egyszerűen nincs út, még ha Szeretett Vezérünk mást is próbál sugallni. Európa, vagy a mai szemmel elképzelhetetlen nyomor - azoknak is, akik majd nemsokára a Buggyantat támogató békamenet résztvevői lesznek, - bocsáss meg nekik Uram, hisz nem tudják, hogy mit csinálnak. Európába az út az euró bevezetésén keresztül vezet, mert az Unió számára sincs más út, csak az együttműködés szorosabbra fűzése a tagállamok között – bizony-bizony, a szuverenitásuk rovására. Aki az euró bevezetésének szükségességét kétségbe vonja, az vagy idióta vagy hazaáruló. Ha azért vonja kétségbe ezt, hogy hatalmát semmi ne korlátozza, akkor mocskos, tróger hazaáruló. Az lenne jó, ha mindenki pontosan értené: Magyarország jövője itt dől el és most. Vagy kiállunk az Unió mellett, vagy elvesztünk, elvesztek a gyerekeink és unokáink is. Mikor Orbán azt mondja, ha pártja megnyeri a 2014-es választást, hat év múlva Magyarország olyan hely lesz, ahová a külföldre vándorolt összes magyar fiatal haza akar majd térni, akkor ezt tekintsük betegsége aktuális tünetének. Aki innen kimegy egy valódi demokráciába, valódi fizetésért dolgozni, az hideglelést kap, ha arra gondol, hogy hazajöjjön egy diktatúrába fabatkáért igát húzni. Lehet, hogy a mai fiatal hazafi, de nem hülye. Itthon meg majd szép lassan kialakul a kettős valutarendszer, a magyar fizetőeszköz lesz az aprópénz, komolyabb dolgok (ingatlan, műszaki cikkek, libamáj, stb…) árát meg majd euróban fejezzük ki, abban tartjuk megtakarításainkat, míg csak világgá nem küldjük ezt az országrontót. Lehetne esetleg már akár holnap is…
:O)))