Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Már megint nem bír magával ez az izgága Gyurcsány – hát már megint nem magáraharagított jobbról-balról mindenkit?
Hát nem tanul ez (kis „e”-vel) semmiből?
Pedighát gyakorlatilag ebbe bukott bele, merthogy ez a tény, lássuk be!
Kit is érdekelt volna anno, ha a magyar Szocialista Pártot a Mormon Egyház egy kihelyezett tagozatává alakítja, az sem zavart volna senkit, ha a taggyűléseken kötelezővé teszi, hogy a tagok a vudu vallás szabályai szerint áldozzanak kakast Damballa istenanyának, kit érdekelt volna?
Legalább addig sem foglalkoztak volna a párt pénzügyeivel, meg a pártpénztárnok informális hatalmának túltengésével, ami viszont a mai kor magas erkölcsiségű politikájában a bűn maga, a Sátán fertelmes megidézése, melyet éjnek évadján ad elő a halálraszánt magyar politikus, mikor a fekete liba tizenkettőt gágog, tizenkétszer mormolva maga elé a kegyetlen szót: pártfinanszírozás!
Ezt a bűnt követte el Gyurcsány is, mikor a hegyével lefelé a Lenin-sarok asztalába szúrt ötágú sárga csillag előtt elmennydörögte a félelmetes szavakat, melyeknek azonnal meg is lett a következménye.
Másnaptól vihetett be magának tisztasági csomagot a pártközpontba, benne szappan, vécépapír, Krasznaja Mockba kölni, ha írni akart, akkor ceruzát és géppapírt is vihetett.
A fűtést gazdaságosra – tizenöt fokra csökkentették, a világítást kikapcsolták, telefonját lecserélték egy R-1 típusú készülékre (ereggy fiam, Józsi, oszt mondd meg a Szekeres úrnak, hogy talán nem célszerű mégsem poszthumusz előlökni generalisszimusznak vitéz Jány Gusztávot...
Hirtelen kiderült, hogy semmire sincsen pénz, kivéve a távoli végeken, ahol a pártpénztárnokhoz közel álló pártvezetőkhöz azért csurgott némi pénzmag, és voltak a párt központi apparátusában is olyanok, akik egy jóllakott napközis elégedett ábrázatával sopánkodtak a pénztelenségen, de annak akkor és ott nem volt jelentősége.
Nem tűnt fel semmi, Gyurcsány addig is gebe volt, nem segített rajta az isten madárteje sem, hogy kicsit megemberesedjen, pedig a szocialista korifeus olyan, mint az utálatos tábornok – pocakja van.
Aztán később, mikor a kormányfői posztról való lemondása után a megyei elnökök megpuccsolták, kiderült, hogy mégis van a dolognak jelentősége.
Szóval pártfinanszírozás.
Tulajdonképpen ez az, ami nálunk a nagyüzemi korrupció melegágya, mondhatnám ez korrupcióban a Krupp Művek, ez a szó jelzi a magyar pártpolitikának és közéletnek nevezett eb sírhantját.
Merthogy történelmileg nálunk úgy alakult, hogy az első szabad választások idején, míg a nép életrevalóbb része a közvagyon magánvagyonná konvertálásával volt elfoglalva, addig az égőtekintetű alkoholista őrültek és a könyvtárak mélyéről zavaros ideológiát tartalmazó, csak általuk olvasott és részben plagizált könyvek kihelyezésével előcsalogatott ideológusok államot gründoltak.
Ennek hogyanjába és mikéntjébe most ne is menjünk bele, legyen elég annyi, hogy megszervezték az ingyenességre, aszkétizmusra és önkorbácsolásra alapozott „Krisztus koporsójának Őrei” egyesületet, melynek tagjai a megalakuló hatszáztizenkét párt pénztárnokai voltak, akik összejöveteleiken rituálisan leköptek egy-egy pénzérmét, - azt már senki sem hallotta, hogy közben elmormolták az „apád-anyád idejöjjön!” varázsigét is…
Ezzel párhuzamosan, hogy a bölcs nép igényeinek megfeleljenek, megállapították a pártok finanszírozásának keretösszegét, mely szerint minden párt a rá szavazó minden választó után kapott egy zacskó Zizit, választási évben ezt még megtoldották egy kis bögre pattogatott kukoricával – ez a szabályozás van érvényben ma is.
Magánszemélyek a pártnak adhatnak támogatásként legálisan két Fruttit, a magáncégek meg egy kakasos nyalókát.
Az elv az volt, hogy a pártok finanszírozása nem kerülhet többe az országnak, mint a hajdani MSZMP működtetése, de hát a szép terv mindjárt ott megbicsaklott, hogy kiesett a nyolcszázezer párttag tagdíja, merthogy akkor még ez a fogalom is létezett.
Nem volt ez sem kevés pénz, de azt tudjuk, ha egy gyerek van, azt még csak megetetjük valahogy, de ha száz, hát annak mindnek már nem jut olyan vastagon a vaj a kalácskájára.
Természetesen hamar kiderült, hogy a demokratikus politizálás költséges dolog, az állami finanszírozás arra sem elég, hogy a MÉH-telepekről kibányászott selejt stencil-gépeket üzemeltessék, nem szólva az apparátusok működtetéséről, a haverok tanácsadói megbízásairól, a pártközpontok Audijairól, a legfrissebb telefonokról, a pártpénzből vásárolt BOSS öltönyökről, apuka kőbányájáról, a tesó nyomdájának árbevételéről, erről-arról, okosságokról.
Így aztán a pártok elkezdtek gondoskodni saját bevételeikről, feltűntek a pártközeli vállalkozók, akik arra vállalkoztak, hogyha kapnak állami megrendelést, akkor abból méltányos összeggel, de a kettős könyvelés gondos kikerülésével támogatják azt a pártot, mely őket támogatta.
Az ilyen módon feketepénzzé átlényegült bankjegyeket pedig erre felkészült bizalmi apparátus kezelte, ez az apparátus a pártpénztárnokból meg a feleségéből állt, aki részben otthon a dunyhába varrta, részben a Kajmán-szigeteken nyitott számlákon helyezte el azt a pénzt, melynek töredékéből, kedves olvasó, unokáid, déd és ükunokáid, köbükunokáid is vígan élhetnének, míg csak világ a világ, plusz három nap.
De hát a pénz az olyan dolog, amiből soha nem elég, és a pártpénztárnok egymaga képtelen lefedni szorgos tevékenységével az egész országot, így aztán mindenfelé megbízottjai dolgoztak, hozták az üzletet, melyből természetesen elszámolták alkotmányos költségeiket, melynek összegét – szintúgy mindenféle belégek, bizonylatok és egyéb felesleges bürokrácia nélkül zsebretették.
A befolyt pénzekből meg a pártpénztárnok annyit nyúlt le magánhasználatra, amennyit nem szégyellt, hiszen nyilvántartás vagy elszámoltatás az ügyletek természetévből kifolyólag nem lehetséges.
A maradék lett a párté.
Működött is szépen a rendszer, olyannyira, hogy a pártok között állítólag megállapodás is született, hogy amelyik párt hatalmon van, azé az állami megrendelések kétharmada, míg egyharmadával a mindenkori ellenzék gazdálkodik.
A szerencsés vállalkozó meg az árbevételéből „visszacsurgatott” tizenöt és negyven százalék közötti összeget, attól függően, hogy az őt felkaroló pártember akart-e a tárgyévben kocsit cserélni, vagy nem.
Aztán persze a szisztéma finomodott, a szocialisták a kisipart támogatták, sok kicsi sokra megy alapon, míg a Fidesz áttért a nagyüzemi módszerre, melyben a kisvállalkozók már tudják a dolgukat, csak a zsebet kell megmutatni, melybe a boríték pottyanhat, de a lényeg náluk a nagyvállalkozók pumpolása.
A legutóbbi hét szűk esztendő idején Demján, Csányi, Nyerges és őket közelítő kaliberű társaik tartották lélegeztetőgépen Orbán pártját, melynél a pénz nem mozoghatott Simicska és a vele szimbiózisban élő pártvezér tudta és haszna nélkül.
Nem tízmilliós tételekről van szó.
Most el lehetne poénkodni azon, hogy mekkora marha is a magyar média, mikor két szirszar gellérthegyi lakást tényfeltár, mikor itt száz és százmilliárdokról van szó, mint ahogy arról se nagyon olvashatsz, hogy a kormányváltás utáni adósságtörlesztésbe te is beszálltál, kedves olvasó - de nem éredemes.
Mikor például a forintot bedöntötte a Fidesz, vagy amikor a visszanemtérítendő támogatásokat osztogatták te is fizetted és fizeted az árát az állam által felvett kölcsönök kamataiban,Európa legmagasabb ÁFA- kulcsában, az elmenekülő fiatalok alacsony jövedelemszintjében, az orvosi ellátásod színvonalának csökkenésében - csak nem veszed észre, mert az egészet leborítják neked egy szép, nagy, nemzetiszínű lepedővel.
De nem volt véletlen az sem, hogy Sukorón nem lehetett konkurenciát támasztani Demján Pozsony mellé tervezett kaszinójának sem, hogy csak a legismertebbekről essen szó.
Mindenesetre mikor valamelyik politikus nagyon felháborodik, és a hazát kezdi el emlegetni, kezdj el gyanakodni és a felháborodás mögött keresd a pénzt.
Gyurcsány ebben a szisztémában rendszeridegen elem és állandó veszélyforrás.
Neki van pénze, és ami van, az elég neki, megadja az anyagi – és a politikai - függetlenséget.
Emellett idealista, hisz a becsületben és a tisztességben, ezzel olyan a politikusok között, mint liba a tyúkólban.
Kormányzása idején megpróbálta a pártfinanszírozást legális és átlátható keretek közé szorítani, a Fidesz meg tárgyalgatott róla, állítólag meg is állapodtak, aztán egyszerre csak kijelentették, hogy meggondolták magukat – gondolom, a nemzet üdvére való hivatkozással.
Megpróbálta Puch pártpénztárnok hatalmát is korlátozni, de ehhez nem volt meg a belső támogatottsága, mert akiknek ebben a kérdésben szava volt, azok többsége ellenérdekeltté vált a dologban, így aztán nem is változott semmi.
Őszintén szólva – amekkora pénzek itt a háttérben mozognak – az a csoda, hogy még életben van, és egyáltalán nem csodálkoznék, ha az ágyára nem egy lófejet tennének, de egy egész lovat ejtenének, mikor alszik – muraközit, mondjuk.
A pártfinanszírozás azért jó ürügy, mert elfedi a lopást, felmentést ad a résztvevőknek, hiszen nemes cél érdekében korrumpálódnak, amit meg elvesznek a befolyó pénzekből, arra remek érv az általuk viselt kockázat honorálása.
Most megint belepiszkált Gyurcsány a darázsfészekbe - nincs veszélyesebb ember a becsületes embernél.
A Demokratikus Koalíció törvényjavaslatot nyújtott be a pártfinanszírozás szabályait megsértők büntethetőségéről.
Olyan ez, mintha egy cérnaszálon kardot lógatnának az érdekeltek feje fölé, nem is nagyon várom, hogy elfogadják.
A népet meg nem érdekli a dolog, mert legtöbben nem ismerik a rendszert, ezért el sem hiszik talán, hogy a jobboldali szentek, vagy a baloldali remek elvtársak ilyen dolgokat művelhetnek.
Pedig dehogynem.
Úgyhogy, kedves olvasó, ha arról olvasol valahol, hogy a pártfinanszírozást milyen remekül szabályozta a Fidesz, mindenki elégedett vele, akkor sürgősen és pártfüggetlenül tapogasd meg a pénztárcádat.
Garantálom, laposabb lesz, mint gondoltad…
:O)))