Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Az a vicc, hogy tulajdonképpen nem mi döntünk a helyzetünkről. Ha a sors könyvében azt írták meg, hogy a jövő útja a nemzetállamok csendes elhalása és az államok integrációja, akkor feszenghetünk mi, meg szónokolhatunk különféle nagyságú hordókra mászva nemzeti önrendelkezésről, ezzel csak saját magunknak ártunk. Merthogy a gazdaság kegyetlen, a világ nem engedi meg az öncélú okoskodást, nekünk is bele kell simulnunk a világ haladásának sodrába, különben önmagunkat büntetjük meg, mert menthetetlenül kimaradunk a fejlett világból és lemaradunk környezetünktől. A rendszerváltás után óriási lehetőséget kaptunk a történelemtől Anélkül, hogy a legcsekélyebb erőfeszítést tettük volna érte, ölünkbe pottyant a polgári demokrácia, az Unióba való felvételünkkel pedig a gazdasági – politikai integráció megvalósításának lehetősége. Egyikkel sem tudtunk élni, mindkettőből kihoztuk a lehető legrosszabbat, amit csak lehetett. A polgári demokráciából mára sikerült egy félfeudális jellegű diktatúrácskát kreálni, mely szavaiban ugyan türtőzteti magát, de gyakorlati tetteiben egy kopott kiskakas saját szemétdombon való kukorékolási vágyát testesíti meg. Sajnos, számunkra igen előnytelen körülmények között, mert ez a korszerűnek éppen nem mondható  törekvés egybeesik az Unió belső problémáinak kiéleződésével. Az újonnan felvett országok egy része nem képes, más országok pedig nem akarnak a jelenleginél erősebb együttműködést. Nagy-Britannia történelmi okokból kényesen őrzi függetlenségét, lehetőleg távol tartja magát mindenféle integrációtól. Ha csak arra gondolunk, hogy még ma is mindenki szembe jön velünk az angol autópályákon, mindjárt pontosan érzékelhető a brit hozzáállás. Vannak országok, melyek elvi okokból nem kívánják feladni szuverenitásukat, mert nem tarják célszerűnek, hogy a saját nyakukba felügyeletet ültessenek, hiszen sokkal jobb Burundiban királynak vagy miniszterelnöknek lenni, mint Alaszkában kormányzónak. A hazai tőke is jobban szereti, ha a megszokott viszonyok között kell érdekeit érvényre juttatni, ott már megvannak a jól bejáratott érdekérvényesítési csatornák, nem kell új utakat törni, új ellenfelekkel hadakozva esetleg vesztes háborúkat vívni. Különösen igaz ez a gyenge demokráciákra - mint amilyenek mi is vagyunk, sajnos, - ahol a korrupció nem csak kenőpénzek átadásával valósulhat meg, hanem akár törvényhozási szinten is megjelenhet. Olyan dolgokra gondoljunk itt, mint egy földbérleti törvény, vagy a médiatörvény, vagy a törvények végrehajtási rendeleteiben elbujtatott üzleti lehetőségek, személyekre szabott jogszabályok, stb. Ha egy hazánkhoz hasonló maffia-állam haszonélvezői – és közöttük ott vannak pártok és egyházak vezetői is – meghallják, hogy egy integrációs folyamat eredményeképpen manipulációs lehetőségeik csökkennek, azonnal feltámad bennük az ország függetlenségéért és sorsáért aggódó hazafi, és kézzel - lábbal harcolni kezdenek minden változás ellen. Van az országoknak egy csoportja viszont, mely az integráció fokozásában lehetőséget lát, ők ugyanis tudják, hogy ha nem akarnak a világgazdaság perifériájára kerülni, akkor Európának egyesülnie kell. Méghozzá gazdasági tekintetben éppúgy, mint politikailag, katonailag – minden területen. Ezt a folyamatot – ha versenyképes Európát akarunk, nem lehet halogatni, mert a világ elszáguld mellettünk. Európa egyébként is ezer problémával küzd. Társadalma elöregszik, a bevándorlások kulturális és etnikai problémákkal terhelik, a különféle országok gazdasága nem áll azonos színvonalon, a törvények és szabályozások kuszasága lassítja a gazdasági életet, az egyes országok gazdaságpolitikának nevezett rögtönzései, sok esetben felelőtlenségük bármikor veszélybe sodorhatják a közös valutát. Külpolitikailag sem túl egészséges az összehangolatlan fellépés, elég, ha csak Orbán külpolitikai idétlenkedéseire gondolunk. Miután Európának nem Bangladeshel, hanem Amerikával, Kínával és Japánnal kellene felvennie a versenyt, ehhez mért gazdasági, politikai, esetleg katonai erőt illene felmutatnia. Ezt a helyzetet ismerték fel az Unió azon politikusai, akik a realitásokat az illúziók elé helyezték és elkezdtek kétsebességes Európáról beszélni. A mi esélyünk az lett volna, ha minden erőnkkel arra törekszünk, hogy felzárkózzunk, de ezt a lehetőséget – attól tartok – elszalasztottuk. Itt a politikusok többsége nem törődött semmivel, csak a hatalom megragadása érdekében dolgozott, az integráció adta lehetőségeket elherdálta, a jó kezdeményezéseket kiherélte vagy legyilkolta, az országot pedig alkalmatlanná tette egy magasabb szintű együttműködésre. Itt az utolsó húsz év egyetlen nagyléptékű és a jövőbe mutató fejlesztése a gyorsforgalmi közúti hálózat kiépítése volt, azt sem becsüli semmire a lakosság, ellenben arra igen jónak bizonyult, hogy az útdíjrendszert a szokásos magyar mutyi keretében valósítsa meg maffia-kormányunk. Emlékszik még valaki arra, hogy a koalíciós kormányzat anno létre akarta hozni az információs sztrádát, eljuttatva minden településre a nagysebességű internetet? Vagy törődik itt bárki is azzal, hogy éppen most folyik az európai értékeket képviselő bolognai oktatási rendszer szétverése? Jön a száz évvel ezelőtti porosz iskolamodell, az uniós pénzekből libaúsztatók épültek, a honvédség meg lassan első világháborús lábszártekercsben veri a díszlépést, miközben nincs harci helikopterünk már egy darab sem. Ha Európa kettéválik, akkor azok, akik a perifériára szorulnak, jobban teszik, ha mindenféle illúzióikkal leszámolnak - úgy kétszáz évre. Márpedig a jelenlegi folyamatok errefelé mutatnak, Európa elengedi a kezünket. Olyanok leszünk, mint a Galaktikus Birodalom perifériája, ha olvasta valaki az Alapítvány trilógiát. Csak nekünk Öszvér helyett egy ökör jutott.
:O)))