Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

Maléter emlékművét koszorúzták ma.
Tele van a történelmünk ilyen megrázó egyéni tragédiákkal.1956-ban is nem egy ilyen tragikus sorssal találkoztunk.[Image]Persze, ha kicsit közelebbről megnézzük ezeknek az embereknek az életútját – Nagy Imre, Maléter, Angyal István, Szabó bácsi a Széna térről – akkor egyetlen dolog közös bennük – az életútjuk kacskaringós, bonyolult, politikai nézeteik sokszor zavarosak és következetlenek, a nézeteiket pedig váltogatják, mint más a fehérneműt.Ha nincs a kiélezett politikai helyzet, akkor – meglehet - ugyanúgy eltűnnek a közéletből, mint eltűnt Torgyán vagy eltűnt Für Lajos.A ma némi túlzással forradalomnak és szabadságharcnak nevezett népfelkelés 13 napig tartott, ez alatt az idő alatt a későbbi mártírok nemigen tűntek ki lángoló tehetségükkel vagy rátermettségükkel, leginkább engedték magukat az események által sodortatni.
Ha kivégzésük által nem magasztosulnak mártírrá, egy lábjegyzetet sem igen érdemeltek volna a XX. század Magyarországának történelmében.
Így viszont mártírjaink lettek, holott ők tulajdonképpen nem az oroszok, nem magyar ellenfeleik, hanem a saját szűklátókörűségük áldozatai.
Mindahányan kommunisták voltak, de legalábbis megfordultak a kommunista pártban, szinte mindegyikük cselekedeteiben fel lehet fedezni valamiféle sértettséget, karriervágyat – ha Szabó bácsit a hajdani MDP jobban megbecsüli, akkor nem ötvenhat november elején csókolgatja a géppisztolyát a Széna téren, hanem ötvenhét május elsején, a Hősök terén.
Maléter 1944 májusában fogságba esett, júniusban jelentkezett a németek elleni harcra, - 45 májusában már a debreceni Országgyűlés őrségének parancsnoka volt.
Aztán elszolgált Ludovikás létére 56 novemberéig, de karriert nem futott be, a lapátos katonák parancsnoka lett, - ez meglehetősen alacsony presztízsű beosztás egy olyan ember számára, aki a katonai pályán szeretne érvényesülni.
1956 elhozta neki a kiugrás lehetőségét, de súlyos szerepzavarba került, - azt képzelte, hogy a szovjet-magyar relációban ő valaki.
Több volt, mint bűn,- hiba volt.
Ugyanebbe a hibába estek a többiek is, - ez mondjuk az egyébként is labilis idegrendszerű Szabó bácsinak vagy Angyal Istvánnak nem is nagyon róható fel, de hát Nagy Imre azért mégiscsak veterán politikus volt, aki komoly ismeretekkel rendelkezett a moszkvai mentalitásról.
Ő, a kommunista, aki – állítólag – részt vett a cári család kivégzésében is, és aki túlélte a sztálini tisztogatásokat, ő aztán pontosan tudhatta, hogy mire számíthat az, aki szembefordul a birodalommal, - mégis belevitte az országot egy teljesen reménytelen és kilátástalan helyzetbe.
Akkor egyébként, amikor Mindszenty – a másik oldalról - beszédében már úgy ígérgette neki is a felelősségre vonást, mintha csak ma hallgatnánk Budai Gyulát Gyurcsánnyal kapcsolatban.
És akkor, amikor Budapesten kommunistákat – baloldaliakat öltek, akiket mellesleg a nagy politikai iparkodásban – helyezkedésben magukra hagyott, kiszolgáltatva őket gyilkosaiknak.
Maléter, aki honvédelmi miniszter volt és kommunista, szintúgy hagyta magát az eseményekkel sodortatni, egy katonailag nevetségesen kicsi, szedett-vedett banda ellen nem tudott fellépni, mert ő is a friss lampaszokat nézte inkább a nadrágján, mint az ország érdekét.
De aztán kivégezték őket, és ez sok mindent feledtet, jóllehet nem lenne szabad felednünk a tényeket sem, merthogy az érzelmek könnyen elmossák a racionális gondolkodást.
Magyarországon az a divat, hogy a nép kiválasztja az adott időpontban számára leginkább kártékony politikust, majd annak halála után piedesztálra emeli és orrvérzésig ünnepli.
Így lett hős a saját dinasztikus elképzeléseiért küzdő Rákóczi, így lett nemzetünk fárosza a vértehetségtelen politikus Kossuth, és így hallgathatták el a reálpolitikus Deák Ferenc, vagy éppen a Magyarországot a feudalizmusból kiemelő Kádár történelmi érdemeit.
Mit lehet arra az emberre mondani, akire rá lett bízva az ország, és aki ismerve a nemzetközi helyzetet bejelenti, hogy az ország kilép a Varsói Szerződésből?
Mit lehetett attól a katonától várni, aki képtelen egy egyszerű erő-eszköz számvetést csinálni, és arra alapozva tenni javaslatot a politikai vezetésnek?
Mit lehetett azoktól az emberektől várni, akik felelőtlenül nekihajtották a suhancokat a harckocsiknak?
Mit lehetett azoktól várni, akik cserbenhagyva tegnapi elvtársaikat engedték, hogy a magát forradalmárnak képzelő csőcselék vérben tocsogjon a ma már mai vezetőink által is szégyellni rendelt Köztársaság tér fái alatt?
Miért kell ma letagadni, hogy a jogos követelések mellett ott ágált a feltámadott múlt, a nagybirtokos, a főpap, a nyilas, a Horthy-rendszer restaurációjára vágyó dzsentri?
Ma mi is ott állunk az emlékműveknél, és joggal, hiszen – jobb híján – valamennyien halálukig kommunistáknak vallották magukat, habár egyikük sem volt kommunista – mindahányan a sztálinizmus által kitermelt figurák voltak, haláluk pedig a kor viszonyai között elkerülhetetlen volt.
És koszorúzunk, meg elhangzanak az emlékműveknél az obligát öblögetős szónoklatok - és senkinek nem hiányzik az, hogy valaki tegyen egy szál virágot a Köztársaság téren felkoncolt, vagy a Rádiónál agyonlőtt sorkatonák és csapattisztek sírjára, mert ugye, mi roppant finnyásak vagyunk - inkább a Köztemetőbe járunk koszorúzni Szálasi sírját, még ha joggal mondhatjuk is, hogy nem tudtunk róla:
De Francia Kiss Mihályról azért lehetett volna tudni, hogy kicsoda is volt...
Sokan felróják a kivégzéseket Kádárnak, és valószínűleg neki is megvolt ebben a döntésben a maga szerepe, de ez a szerep messze nem döntő szerep volt, - a döntéseket akkoriban még nem itt hozták.
Ahhoz el kellett telni egy évtizednek, és meg kellett kissé változni a nemzetközi környezetnek is, hogy engedjen a szorítás és Kádár óvatosan, kis lépésekkel és kompromisszumokkal meg tudja valósítani azt, amit – nem a magukat forradalmároknak nevezők, - amit a magyar nép elérni szeretett volna.
Forradalmi időket élünk ma is, - megint támad a múlt.
Most a bolsevik múlt támad, jó lenne elkerülni, hogy győzedelmeskedjen.
De ehhez az is kell, hogy tárgyilagosan nézzünk szembe történelmünkkel, és vállaljuk a saját múltunkat is.
Mindenestől.
Nem könnyű, mert ehhez vállalnunk kell Nagy Imre mellett Kádár Jánost, a Köztársaság téren legyilkolt sorkatonákat, a Körút fáira felakasztott tiszteket, - a kitépett szívű Asztalos Jánost, a kivégzett Angyal Istvánt és Gímes Miklóst, Malétert és Sziklai Sándort is, - a XX. Század nem volt kegyes a baloldalhoz…
És akkor még csak a baloldalt tettük rendbe, de ahhoz, hogy a jobboldal épelméjű részével is rendezni tudjuk viszonyunkat, először tán a saját sorainkban kellene rendet tenni, - ez talán a nehezebb feladat - jó lenne felnőni hozzá…

:O)))


Ez a bejegyzés a kapcsolat.hu portálon  is olvasható.