Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

Mármint május elsejét, a munkásság és a dolgozó parasztság nagy nemzetközi seregszemléjét! Köszöntjük – jük-jük a Csepel Autógyár –ár-ár felvonuló –ló-ló dolgozóit -it-it! Hangulata volt a dolognak, az kétségtelen! Apámmal már kora hajnalban elindultunk, hogy a Gyárkémény és Kemenceépítő, Hő és Savszigetelő Vállalat dolgozói ne szenvedjenek hiányt a héliummal töltött színes léggömbökben, nagy vaskarikákra kötöztük a felfújt léggömböket, aztán a gyülekező időpontjára átvitték mindet a felnőttek a gyülekezési helyre, ahol már bömbölt a hangszórókból a zene, remek tavaszi hangulatú indulók, az ismerősök nagy nevetések közepette ugratták egymást, a gyerekeiket kézenfogták, vagy a nyakukban cipelték. Kaptunk kis papírzászlókat, nemzetiszínűt meg vöröset is, aztán – miután apám nem volt egy felvonulós típus, meg hát hajnal kettő óta talpon volt, hát hazafelé vettük az irányt. Ha egyedül ment – többnyire pedig egyedül ment, mert nekünk azért a korahajnali indulás strapás lett volna – akkor mire felébredtünk, ő már otthon volt, hozott léggömböket, azok meg vígan táncoltak a plafonon. Felemelt bennünket, lehalásztuk a madzagokat és boldogan cipeltük a zsákmányt, azzal rohangáltunk a lakásban fel-alá, meg a gangon, hadd lássák a haverok ezt a mérhetetlen gazdagságot! Aztán néztük a televíziót, hallgattuk Kádár elvtárs ünnepi nyilatkozatát, az Öreg mindig vidáman - és ami a fő, röviden - beszélt, többnyire arra bíztatott minket, hogy óvjuk, őrizzük és becsüljük meg eredményeinket, „vívmányainkat”, mert azokat mi hoztuk létre, az mind a mi munkánk eredménye, legyünk rájuk büszkék! Persze erre mindahányan legyintettünk, duma, mondta a melós, és még ma sem érti, hogy mi az, amit elveszített, pedighát mára olyan, mint a vándor, aki útközben valamennyi csomagját elveszítette, de ettől cseppet sem lettek könnyebbek a léptei. Hol van már a Csepel Autó, hol van a többi környékbeli nagyüzem, hova lett a Csepel Vas és Fémmű? És hova lett a munkásosztály, hova lettel a vasmunkások, a bányászok, a tsz-parasztok, hova lett a bátorságuk és az öntudatuk, hova lett a tartásuk és a gerincük? Hol van már az az idő, amikor a kétkezi melós, ha sérelem érte felballagott a Pártbizottságra, ököllel verte az asztalt, hogy hogyan bánnak a melóssal, aztán ha csak csepp igazság is volt a panaszában, akkor általában az ő javára dőlt el a dolog. Mikor egy kongresszuson valaki egyszerű munkásokat említett, akkor hozzászólt egy asszonyka, aki azt mondta, hogy nem jó a kifejezés, mi nem egyszerű munkások, mi nagyszerű munkások vagyunk, nézzen csak széjjel az országban, aki nem hiszi. És igaza volt, de mára körülbelül ez is maradt meg neki, meg a Miranda –formula első mondata: Joga van hallgatni… Amikor a rendszerváltozás hajnalán a koporsó mellett felolvasták 56 halottainak nevét, vagy kétszáz embert soroltak fel, köztük rengeteg nettó bűnözőt, gyilkost, szadista kurvát, - ha most eltemetnénk a rendszerváltozást, akkor kora hajnalban el kellene kezdeni a olvasni a rendszerváltás következményeibe belehalt tisztességes munkások és parasztok, tanárok és  egyéb értelmiségiek hosszú-hosszú névsorát, mellettük  külön koporsóba kellene temetni az önbecsülésünket, a jogainkat, a kiszámítható jövőnket, az álmainkat. Felnőtt koromban meg tíz évig nem jártam felvonulni, mert katona voltam, a katonaság egy ideig április negyedikén vonult fel, aztán úgy a hetvenes évek elejétől akkor sem, jól elvoltunk erőfitogtatás meg kardlengetés nélkül is… Aztán néha-néha a feleségem elhurcolt magával, a helyi ünnepségre, később meg a munkahelyeimen nem szerveztünk önálló megjelenést, aki akart elment a falusi majálisokra, ott iszogatott főnök és beosztott, párttitkár és tanácselnök testvéri egyetértésben, de legalábbis annak látszatában.. A gyerekek játszottak, a kajajegyekre virsli és sör járt, a melósnak meg a szája járt – remek alkalom volt ez kifejteni nézeteit a cég, meg a világ dolgairól, a sör növeli a hasat és a bátorságot. Este a televízióban a Felvonulók kérték című kívánságműsor ment tradicionálisan, és miután a felvonulók rengetegen voltak, a kérések száma is rengeteg volt, így aztán a szerkesztők elég jó kis műsorokat tudtak összeválogatni. Persze a beszaribbja kötelezőnek tekintette a felvonuláson való részvételt, - úgy kezelte, mint ma a Békemenetet az állami csöcsön lógó kisegzisztenciák - mert attól tartott, ha májusban nem vet, novemberben nem arathat, ami aztán vagy igaz volt vagy nem. Vagy azért nem kapott jutalmat november hetedikén, mert egy különlegesen jó memóriájú ám rosszindulatú vállalati párttitkárra tett szert, vagy egyszerűen csak pocsék munkaerő volt. Mindenesetre autentikus forrásból (tőlem) származó információ szerint ilyen központi elvárás nem volt, az ingyenvirsli meg a sör viszont vonzó volt, még azoknak, vagy azok szüleinek is, akik ma a sör-virsli kombón szoktak poénkodni… Az már csak hab a tortán, hogy általában a bánatos budai kispolgárok csattogtatták akkortájt is legbuzgóbban bokáikat a főnöknek meg a párttitkárnak, a tisztességes melós mindig meg merte mondani a véleményét. Ha nem akart felvonulni, akkor Dutrával sem tudták volna odavonszolni. Szóval, szép tavaszi ünnep volt, mára legfeljebb a sör és a virsli maradt belőle, - az se ingyen - meg a gyerekekkel a majális, a kirándulás a tavaszba. Ez se rossz, de ennek már semmi köze nincs a munkásosztályhoz, a parasztsághoz, képviselőikkel együtt eltűntek ezek a fogalmak is. Ma munkavállalók vannak, meg mezőgazdasági idénymunkások, ők meg éppen el vannak foglalva a megélhetésükért folytatott kilátástalan és szervezetlen egyéni küzdelemmel. Lenin, ha látná, rohanna az Aurórára. Hogy ez aztán a fejlődés útja, vagy csak egy vargabetű a történelemben – ki tudja? Mindenesetre, amíg ez ki nem derül, addig jó szórakozást a majálisokon, örüljünk a gyerekek, unokák piros kis pofijának, és reménykedjünk valami nagyon szép, nagyon kellemes, nagyon nyugodt jövőben…
:O)))