Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

[Image] Talán, mint egy libának, madzagot kellene kötni a lábukra, és nem túl hosszúra engedve hozzákötözni őket egy Turul-szoborhoz, akkor talán maradnának. Egyébként még ez sem biztos, mert a fiatal polgár mozgékony, emellett nagyrészt hiányzik belőlük az a drága jó birkatermészet is, mely apáik generációját oly markánsan jellemzi - ők aztán nemigen törődnek a süket dumával, árpádsávok lengetésével, idióta formaruhákkal, ők egyszerűen csak élni akarják ezt az egyetlen életüket, ha lehet, akkor jól. Bizonyos szempontból megvásárolhatatlanok is, merthogy számukra nem a jelenlegi fizetésük vagy segélyük az összehasonlítási alap, hanem az a jövedelem, melyre korosztályuk tagjai a mienknél szerencsésebb országokban szert tehetnek, méghozzá általában a hazainál jobb munkakörülmények között. Őket aztán nem riasztja vissza a nyelvtudás hiánya, ha van pénzük, akkor nekilátnak tanulni, ha nincs, akkor megtanulnak száz szót és elindulnak felfedezni a világot. Mire másfél év múlva látogatóba hazajönnek, már remekül elboldogulnak választott lakóhelyük nyelvén. Mondjuk az angolt nem oxfordi dialektusban beszélik, de a pidgin-englisht gond nélkül, aztán a többi már csak a delikvens szorgalmán és nyelvérzékén múlik. Persze hiányos nyelvtudással még a jó szakmai felkészültséget sem lehet értékén eladni, de a fiatal türelmetlensége mögött azért ott van a határtalan meggyőződés is – biztos benne, hogy ha a haverja meg tudta tanulni, akkor neki is sikerülni fog, és ha sikerült, akkor kinyílik előtte a világ. A helyzet az, hogy az illúziók hajszolói kivételével igazuk is lesz, egy idő után pedig már úgy mozognak Európában – de akár más földrészeken is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy targoncaszerelő a Csepel - szigetről egy osztrák, német vagy svájci cégnél buherálja a targonyát, a fogtechnikus Németországban a svájci határon gyártja a hidakat, a szakács meg Angliában készíti a crumble* nevű rettenetet. És akkor még nem beszéltünk a magasan kvalifikált egyetemi oktatóról, a kutatóról, aki a nyelvet olyan természetesen használja, mint Julcsa néni a kukoricamorzsolót, libuskái legnagyobb megelégedettségére.   Nem a legostobábbak, a legképzetlenebbek kerekednek fel, inkább az élet más területein is életrevaló népek, a rugalmas, vállalkozó szellemű fiatalok és középkorúak, akik a következő húsz-harminc évben fel kellene, hogy virágoztassák ezt az országot. Aki marad, annak egy része irigykedve pislog a bátrakra, más része pedig vicces jelmezekben menetel fel-alá poros alföldi falvak koszos utcáin, és azokat riogatja, akiket még saját magánál is szerencsétlenebbnek vél. Aztán néha elcsodálkozik, mikor üldözöttje felkerekedik és itthagyja őt üldöznivaló nélkül.
Olyankor rémtörténeteket mesél akkordban arról, hogy miket művelnek külföldön „a cigányok”, de azokról nem mesél, akik közülük remekül beilleszkednek a kinti életbe, merthogy kapnak munkát és meg tudják etetni a gyerekeiket a fizetésükből is. És még véletlenül sem beszélnek azokról a magyarokról, akik nem cigányok, habár a fogadó ország polgárai annak tartják őket, és akik mindent meg is tesznek azért, hogy elmélyítsék köreikben is a cigányokkal szembeni előítéleteket – lásd: Magyar! Ne lopj! Természetesen azért egy komplett ország hétfőről-keddre nem kerekedhet fel, de a beteg sem mindig úgy vérzik el, hogy a combartériából dől a vér, remekül bele lehet halni egy csendes kis gyomorvérzésbe is, ha eléggé hosszú ideig tart és sem a beteg, sem az orvosa nem figyel oda a tünetekre, vagy elbagatellizálja azokat. 1956 telén majd kétszázezer ember ment világgá az országból. Aki azt gondolja, hogy ezek az emberek azért rohantak világgá, mert fegyverrel harcoltak a pesti utcákon, az mélységesen téved, erre csak később került sor, a különféle disszidens-szervezetekben, ahol a hőstettek és a hőstettekről beszámoló hősök által kilőtt ruszki harckocsik száma úgy növekedett, hogy Rákosi bátran beállíthatta volna az adatokat bármelyik csillogó statisztikájába. Amúgy a kétszázezer emberből száznyolcvanezer gazdasági menekült volt, tízezer körül lehetett a dicsőséges szabadságharcosoktól rettegő és /vagy Rákosi által üldözött zsidó, ötezer körüli arisztokrata, dzsentri, kulák, horthysta katonatiszt és más deklasszált elem, néhányezer börtönből szabadult bűnöző meg gyilkos. Kétszázezer magyar, aki jobb lett volna tán az országnak, ha itthon marad. Korunk gazdasági menekültjei is sokan vannak. A Statisztikai Hivatal kutatása szerint a 18-49 évesek közötti korosztályból jelenleg 335 ezren élnek tartósan külföldön, ez majdnem duplája az 56-os gazdasági menekültek számának. Pedig a politikai menekülés korunk Rákosija és bandája (inkluzíve a Jobbik nyilasait is)elől istenigazából még meg sem kezdődött - kivéve talán a zsidókat, akikben az évszázadok történelmi tapasztalata magas szintre fejlesztette a veszélyérzetet, meg a cigányokat, akik egyszerűen csak rettegnek, amit ha a magyar bíróságok munkájára gondolunk, nem is nagyon lehet csodálni. Na igen, - de hova meneküljenek innen a magyarok? És felmerülhet a kérdés úgy is – miért éppen a zsidóknak, cigányoknak és magyaroknak kellene menekülniük korunk hunjai elől, akik egyébként nélkülük három éven belül éhendöglenének, hacsak menet közben ki nem irtanák egymást is? Közben a Hibbant győzelmi jelentéseket harsog, meg még ma is az egymillió új munkahellyel hülyíti csorgó nyálú híveit. Ők meg csodálkozva tapasztalják, hogy már megint nem kerültek be a trafikbárók előkelő csapatába, már megint a fax előnytelenebbik végén vesznek részt a szopatásban, igaz, közben, amit szopnak, azt gyönyörű árpádsávosra festi csak nekik és csak most a hatalom, nem is szólva a turulról, mely az ő fejükre kétszer akkorákat szarik, mint egy baloldali fejére, hiszen utóbbi legalább tisztában volt vele, hogy mire számíthat. Az unokám egyetemista, a másik főiskolára jár, ha kérdeznek, csak a külföldi munkavállalást tudom javasolni nekik. Ettől ők még remek magyarok maradhatnak, legfeljebb nem fognak éhendögleni, és nem kell egy utolsó szögig átpolitizált, múltbaforduló, önmagát állandóan becsapó országban élniük. Kádárt szokták kárhoztatni, hogy depolitizálta az országot. Marhaság. Ő csak felismerte, hogy mi a jó a magyarnak és iparkodott az átlag magyar igényeit kielégíteni. Az ember ugyanis – ritka kivételektől eltekintve - hétköznapjaiban nem politizálni akar, hanem élni.
Békésen, nyugodtan élni,  munka után abban a biztos tudatban hazamenni, hogy a családnak van mit enni, a gyereknek van hova iskolába járni, neki ott az üveg sör az asztalon a focimeccshez, a televízió előtt. Az asszony el tud járni fodrászhoz és a reális tervek között ott szerepelhet a nyári pecázgatás után a bogrács beüzemelése a „birtokon”, ahol a haverokkal, szomszédokkal körbeülve az asztalt jókat lehet röhögni, mert ha eszébe jut, hogy hol él, akkor sem keseredik meg a nyál a szájában. Itthon. Magyarországon. A hazánkban.
:O)))
Ps:
[Image]* CRUMBLE
( nem is olyan rossz ám, habár a krémeshez képest…)
Hozzávalók:
15 dkg liszt 10 dkg cukor 10 dkg[Image][Image] vaj, vagy Rama 8 dkg darált dió vagy mogyoró 2 db közepes méretű alma Mazsola, fahéj, vaníliapuding, vaníliás cukor – és nem csak almából finom, bármilyen gyümölccsel elkészíthető!

Elkészítés: Összemorzsoljuk a lisztet, a cukrot, a vajat és a darált diót vagy mogyorót. Kivajazott tortaformába vagy kisebb tepsibe felkockázzuk az almát, megszórjuk mazsolával, majd rámorzsoljuk a tésztát. 30 percig előmelegített sütőben alufóliával lefedve sütjük, majd fólia nélkül pirítjuk tovább 5 percig.
Megjegyzés:
Alma helyett bármilyen gyümölccsel elkészíthető, vaníliapudinggal nyakon lehet önteni, tetejére jöhet a tejszínhab - cukor helyett lehet juharszirupot vagy más cukros szirupot alkalmazni, szárnyaljon a fantázia, mint a liba!