Megjegyzés helye: PuPu BLOGJA

KISVÁROSI RÉGISÉGBOLT
NETREGÉNY - FOLYTATÁSOKBAN


[Image]


 2012. DECEMBER 01.
Ctrl+End es a lap aljára kerülsz!





A LEVÉL
Sírva cipelte a táskát. Súlyos volt, mintha a tankönyvek mellé a gondját is beletette volna, lehúzta a karját. Egyedül ment hazafelé, nem a szokott úton a szomszéd gyerekekkel - az iskolakapuban várta meg, míg azok nagy nevetések és ricsaj közepette útnak indulnak, ő meg csak álldogált, míg el nem tűntek az útkanyarulatban. Aztán szipogva, hüppögve elindult ő is, le a csatorna partjára, aztán végig az ösvényen, ahol nyáron oly jókat szokott játszani a többi gyerekkel, tapicskolva a sárban, vízben, míg csak olyanok nem lettek, mint az agyagbányászok. Most magányosan, bánatosan bandukolt, meg-megállt időnként, pedig tudta, ha hazaér, ki fog kapni azért is, hogy késett. Azért a libáknál megállt, mert szerette ezeket a nagy, méltóságteljesen úszkáló madarakat, szerette, hogy hangos gágogással jelzik egymásnak, hogy bár veszélytelennek tűnik a közeledő, de ők azért éberek. Szeretett volna egyet közülük megsimogatni, de tudta, a vadludak nem simogatásra termettek, így aztán csak gyönyörködött bennük – addig sem gondolt a bajra. Aztán bánatosan továbbindult. A csatornaparton gondját cipelő emberkében rá sem lehetett volna ismerni arra a barnahajú, vézna, mindig nevető, cserfes, élénk mozgású kislányra, akit éppen állandó vidámsága miatt szeretett a szomszédság, és aki roppant élvezte az így kiérdemelt figyelmet, habár általában úgy csinált, mint aki nem veszi észre a népszerűséget – szerénység is van a világon! De most nincs vidámság, nincs mosoly, pityergés és hüppögés van, meg nyomasztó gondok és óriási nagy baj. Merthogy beírást kapott, méghozzá jogosan, mert óra alatt levelet írt, és még a levelet is elvette Márta néni, és a beírásban behívta a Mamát, hogy megbeszéljék a teendőket. Márpedig teendők itt lesznek, ez nem is lehet kétséges, mert ez a levél nem is akármilyen levél volt, ez egy szerelmeslevél! De hát nem azért tanítják az ember lányát írni, hogy hasznos dolgokra használja fel a tudományát? És mi lehetne hasznosabb, mint megírni annak, aki miatt egyszerre olyan zavaros lett az eddig nagyon egyszerűnek tűnő élet, hogy ne a csapattal együtt menjenek, hanem csak ketten, külön menjenek haza, hiszen a szomszéd utcában lakik úgyis, és ha vele megy, akkor talán elfelejti, hogy azt a borzasfejű piszkafát kísérgesse, aki mindegyre csak vihorászik, és nem tud semmiről sem beszélgetni! Bezzeg ő, ő mindenről tudna, mert olvassa a Mama képes újságait és meg is beszéli az olvasottakat vele, meg a nagypapával, mert az mindenről tud tanulságosan beszélni. De ennek a szerelemnek alighanem befellegzett, mert nem elég az, hogy oda kell állni Mama elé, aki bár nevetni is tud, de ilyen esetekben roppant szigorú és be kell számolni az eseményekről, meg a részletekről, de ettől még lehetne szerelmesnek lenni, hanem itt árulás is fennforog! Merthogy a levél címzettjét kihirdette Márta néni az osztálynak, és a címzett gúnyosan húzta a száját – csak nem képzeli valaki, hogy ezzel a csipasz verébbel akarna ő sétálni? Természetesen a barátai, akikkel együtt szokott bandázni vele röhögtek, porba alázva a levélírót, az érzelmeket, a hiúságot, a szép reményt. Porba alázva az érzést, melyet nem is tudott tisztán megfogalmazni magának, csak azt tudta, hogy szeretett volna ezzel a fiúval együtt sétálni, elmesélni neki, hogy mik történtek vele, esetleg bátortalanul megfogni a kezét, rámosolyogni és elvörösödni, ha rámosolygott volna, de a szép terveknek már vége – nem az ismeretlen érzésektől vörösödött el, hanem a szégyentől és megaláztatástól. És nem lehet elbújni a világ elől, nem lehet nem bevallani a Mamának a fegyelemsértést, - kicsi a város, hamar utolérné a büntetés, szaporítva ezzel a már egyébként is terjedelmes bűnlistát. Nincs olyan ösvény, melynek egyszer végére ne érne a bűntudatos kis vándor, az ösvény végén ott az utca, az utcában a ház, a házban pedig a Mama, aki bizonyára soha nem csinált ilyesmit, szerelmes meg aztán végképp nem volt soha, nem is szólva arról, hogy szerelmeslevél írására soha nem vetemedett volna. Mikor a kapujukhoz ért, ismét eleredtek a könnyei és potyogtak megállíthatatlanul, pedig elhatározta, hogy megpróbálja hősiesen vállalni szörnyű tette következményeit, legyenek bármennyire is súlyosak. Lenyomta az ajtón a kilincset és belépett.
Szemét lesütötte és megállt a küszöbön, a kislány maga volt a kétlábon járó szégyen és bűntudat.
EDIT
- Hol csavarogtál  megint ennyi ideig? - kérdezte a Mama, és ő most sem értette: honnan tudja , hogy ki jött be, mikor hátra sem fordul, ül az ebédlőasztalnál, előtte papírok, biztos a pályázatát írja. Ezért vett ki szabadságot és annak  sikerülnie kell, mert különben világvége lesz, - mondta a Mama. Azt nem mondta, hogy hogyan lesz vége a világnak, de abból, ahogy mondta, tudni lehetett, hogy ez valami iszonyatosan komoly dolog, komolyabb, mint a szerelmeslevél... A levél... Újra eleredtek a könnyei, olyan jó lenne most odafutni a Mamához, hozzábújni és elmesélni mindent, ami ma történt, de nem lehet: a lába nem engedelmeskedik, torkában ott a gombóc, meg sem tud szólalni. Fülében az osztály harsány nevetése, a könnyein át Márta nénit látja, a gúnyos mosolyt a szája szélén.  Márta néni utálja őt. Érezte régóta és ez ma teljesen nyilvánvalóvá vált. Megszégyenítette mindenki előtt, megalázta a fiú előtt, akit szeretett, és akiről szépeket álmodott. Márta néni ma elvett tőle valamit, amit soha többet nem adhat már vissza senki. Hogy lehet ezt kibírni?
- Mi van, megnémultál? - kérdezte Edit és az ingerültség átcsapott ijedtségbe, mikor hátrafordulva meglátta az ajtóban reszkető gyereket. Odaszaladt hozzá, leguggolt mellé, de hiába faggatta, a kislány egyre kétségbeesettebben zokogott.
Beteg. Megerőszakolták. Megverték - cikáztak Edit agyában az ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok. Odahúzta a kanapéra a kislányt, átölelte, próbálta nyugtatgatni és lassan mindent kiszedett a gyerekből.
Én vagyok az oka - gondolta keserűen - mert engem arra tanítottak, hogy soha ne mondjam el a titkaimat senkinek. De a saját gyerekemnek sem? Ha elmesélem neki, megvédhettem volna, nem történt volna meg az ami tulajdonképpen nem egy világraszóló tragédia - de ismerte a gyerekét, tudta, olyan mint ő, és tudta, hogy ezt a napot soha nem fogja elfelejteni.
- Ne sírj már, majd kitalálunk valamit!  Majd helyreigazítjuk valahogy ezt a  dolgot, meglátod - vigasztalta a még mindig hüppögő kislányt, az pedig lassan megnyugodott: olyan jó volt odabújni a Mamához, nem is kiabált, pedig mostanában sokszor ingerült. Nem volt dühös, nem szidta meg, sőt, - azt mondta, segít, és ha Mama azt mondja, hogy elrendezzük, akkor biztosan olyat fog kitalálni, hogy utána minden jó lesz. - Na, siess, állj neki a leckédnek, mindjárt este lesz, és még nekem is be kell fejeznem egy anyagot - mondta Edit, és mikor a gyerek szemmel láthatóan megkönnyebbülten elvonult a másik szobába, visszaült a papírjaihoz.
Írni akart, de nem ment: Márta...
"Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban" - jutott eszébe, amit hajdan hittanórán tanult - csakhogy Márta nem Isten, milyen jogon büntet? És mi az én bűnöm? Péter.
Tudja, hogy Péter engem szeretett, soha nem őt, pedig ő volt a szép, az okos, én meg csak olyan kis vézna, nyápic, mint ez a pityergő kölyök ott a másik szobában. Péter... Amikor Mártát elvette, megfogadta: kitörli őt végleg az emlékezetéből, nem akarja többet látni, nem akar hallani róla és most napok óta itt van, sokszor olyan közel, hogy úgy érzi, ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné, mint ahogy először megérintette a karját azon a régi, júniusi délutánon...



MÁRTA
Pontosan olyan, mint az anyja, gondolta hazafelé menet. Nem tehet róla, de gyűlöli, pedig tudja, ilyet pedagógusnak nem illene tenni - és mégis. Talán szentnek kellene lennem, de én nem vagyok szent – gondolta, - csak egy hétköznapi nő, aki fölött eseménytelenül peregnek a napok, hetek, aki talán kicsit csinosabb az átlagnál, aki húzza az igát kötelességtudóan. És aki boldogtalan, mert nem lehet gyereke, akinek emiatt minden áldott nap és a nap minden percében küzdenie kell, hogy ennek dacára megtartsa azt a férfit, akit valaha szeretett a maga módján. Azt, aki ma már csak a támaszt, a biztonságot jelenti a hétköznapokban. Boldogság? Ugyan, létezik egyáltalán ilyen fogalom? Nem valószínű, talán csak regényírók fantáziájának terméke, ő ugyanis még soha nem találkozott vele. Tulajdonképpen mindent készen kapott. A jó anyagi körülmények adottak voltak, a papa, mint a város bíróságának elnöke szépen keresett mindig, az autó, az ízlésesen berendezett polgári lakás éppen olyan természetes tartozéka volt az életének, mint az egyetlen lánynak kijáró csinos ruhák, a cipők, - de szép cipők – de sokszor elnézegette a lábait a tükörben, mikor kamaszlányként a királyfiról ábrándozott. Amikor befejezték a középiskolát, azt hitte, soha nem lesz dolga többé Edittel, nem volt különösebben jóban vele. Kicsit taszította osztálytársa állandó jókedve, a mindenről mindig azonnal kialakított, határozott véleménye, még az a gátlástalan bátorsága is, mellyel kiállt az igaza mellett, lett légyen bármi is annak következménye. Őt visszafogottságra nevelték, véleménye magában tartására. Anyja azt mondta, hogy egy decens úrilány nem írja a homlokára az érzéseit – már ha vannak neki egyáltalán ilyenek. Tulajdonképpen túl sok dolog nem is nagyon érdekelte, nem alakított ki határozott véleményt az őt körülvevő világról, nem érdekelte a sport, a politika, olvasni sem nagyon szeretett, nem érdekelte a könnyűzene – egyszer volt rock-koncerten, akkor is tömegiszonya támadt és a zajtól megfájdult a feje. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy újból felbukkant az életében Edit. Nem sokkal azután került erre sor, mikor befejezte a főiskolát, ahova azért kellett beiratkoznia, mert mégis, mit szólt volna a világ, ha a tekintélyes és köztiszteletnek örvendő bíró egyszem lánya valamiféle alacsonyan kvalifikált munkát kellene, hogy végezzen. Tanulmányi eredményei nem voltak túl dicsőségesek, de a Főiskolához megfeleltek, neki meg tulajdonképpen mindegy volt mit tanul - elképzelése sem volt arról, hogy mit szeretne csinálni. Semmiféle ambíciója nem volt, viszont a család belénevelte a kötelességtudatot. Elvégezte hát a főiskolát, a gondos szülők béreltek neki lakást az iskola mellett, de az önálló élet sem hozott sok változást. Barátja, barátnője nemigen akadt, fiútársasága még annyira sem, hiszen a hallgatók zöme ezen a pályán lány, akik azt az egy-két fiút, aki véletlenül közéjül kóborol, hamar kisajátítják. A fiúk is féltek hozzá közeledni, komolysága és visszafogottsága elbátortalanította őket. Azért a szexet kipróbálta, nagy élményt nem adott, inkább csak kíváncsian tanulmányozta a fölötte lihegő fiút – aztán utána egy darabig bizonyos kellemetlen tünetek miatt orvoshoz kellett járnia, és ezzel részéről a szexért való lelkesedés le is zárult. Amikor megkapta a diplomáját, apja egy slusszkulcsot, anyja egy lakáskulcsot nyomott a kezébe, még a berendezésére sem volt gondja. Szeptembertől elkezdett tanítani. Eleinte idegesítették az örökké ricsajozó kölykök, de a kötelességtudat, meg a megszokás sokat segített. Mostanában már, ha nagyon megviselik, teljesen ki tudja kapcsolni őket az életéből, kapnak valami feladatot, amíg azt csinálják, addig neki nyugta van. Egyszer egyik délután meglátogatta a bíróságon apját, aki bemutatta neki a fiatal fogalmazót, Pétert. Tetszett. Vékony, magas, férfi volt, nagy, sötét szemekkel, vékony, finom metszésű arcéllel – kicsit olyan, ahogy a lányok a spanyol férfiakat elképzelik, olyan, amilyenek a sorozatok hősei. Attól kezdve be-bejárt apjához, aki a bajsza alatt somolyogva figyelte lánya átlátszó mesterkedéseit és időnként besegített neki. Tulajdonképpen örömmel támogatta ezt a kapcsolatot, hiszen a megfelelő társadalmi pozíció rengeteget jelentett számára. Márta úgy gondolta, hogy előbb-utóbb úgyis férjhez kell menni, ez egy remek parti lenne, miért is halogatná? Péternek tetszett, hiszen az alakja még ma, tíz év múltán is kifogástalan, a dereka karcsú és bár a mellei nem nagyok, de formásak. Dekoratív nőnek nevezik ezt a típust, akivel bárhol meg lehet jelenni, aki után megfordulnak a férfiak, és akit üdvözült mosollyal szolgálnak ki a pincérek. A férfi elkísérte néhányszor vásárolgatni, voltak pár alkalommal színházban együtt, aztán egy pesti operalátogatás után egy szállodában a lány átvette kissé tartózkodó partnerétől a kezdeményezést és maga fölé teperte. Innen már mentek a dolgok a maguk útján, azaz mentek volna, ha nem jön közbe a zavaró tényező: Edit. Ő is akkortájt jött vissza a városba, mint Márta, és azonnal nyitott a Főutcán egy régiségboltot, amelyikről csak ő gondolta, hogy menni fog, mindenki más kételkedett benne – hát kellett ebbe a városba ószeres? És mégis, a bolt működött, a városi értelmiség be-bejárt turkálni, támadtak gyűjtők is a semmiből – még apja is vett nála egy sétapálcát, ezüst bagolyfejjel, és ami mindennek a teteje, még használta is néha. Elképesztő...



PÉTER
Ült a nappaliban, ujjai közt a Katedrális lapjait pörgette, ez volt a legkedvesebb könyve, számtalanszor újraolvasta.
Észre sem vette, hogy már régen nem olvas, azt sem, hogy a  nappaliban már szürke félhomály ült.
Csak a konyhából beszűrődő monoton zajok jelezték, hogy este van, Márta a vacsorát készíti.
Nem volt éhes. A zajok olyanok voltak, mint Márta: precízek, kiszámítottak, pontosan tudta, mikor fog lesújtani a konyhabárd, mikor zörren a tányér, mikor jelenti be, hogy kész a vacsora. Nem szerette Márta ételeit, a főztje is olyan volt, mint ő: gyönyörűen mutatott a mindig kifogástalanul terített asztalon, de ízetlen.
Herendi tál - mondta egyszer Mártáról Edit - és mikor értetlenül nézett rá, meg is magyarázta: hát nem látod? Olyan, mint egy herendi tál.  Szép és üres.
Edit akkor még nem tudhatta, hogy Márta nemcsak egy volt iskolatárs, akit sohasem kedvelt, amikor meg már tudta, hallani sem akart Mártáról, - de róla sem...
Márta szép lány volt, a bíróság ódon, komor falai közt még élesebben rajzolódott ki szépsége, formás alakja. Ott látta meg először. Az apjához jött, az idősödő nagy tekintélyű bíróhoz, akitől mindenki félt, és akinek senkihez nem volt egy barátságos szava, de őt valami rejtélyes oknál fogva kedvelte.
Ő is kedvelte az öregurat, akinek úgy tűnt, egyáltalán nincs ellenére, hogy Márta egyre gyakrabban bukkant fel az épületben, mert olyankor cinkosan kacsintott és valami átlátszó ürüggyel magukra hagyta őket. Amikor otthon anyjának először mesélt Mártáról, a hatás nagyobb volt, mint a kozmetikai csodaszereké: húsz évet fiatalodott, mindent tudni akart, és mint mindig, most is kijelölte a pályát, amin tovább kell menni. Anyja már nemegyszer számbavette a város előkelőségeit, és kétségbeesett attól, hogy egynek sincs hasonló korú lánya, aki megfelelő parti lenne az ő egyszem fiának, a főorvos tehetséges gyerekének.
Sugárzott a boldogságtól: hát persze!
A bíróság elnökének a lánya, hogy ez eddig nem jutott eszébe! Anyjának kiváló érzéke volt nemcsak a kapcsolatok ápolásához, hanem azok kiépítéséhez is, nagyon gyorsan megtalálta a módját, hogy összebarátkozzon Márta anyjával, aki ugyanolyan erős akaratú asszony volt, mint ő, így tulajdonképpen már el is dőlt, hogy Márta és ő majd össze fognak házasodni.
Nem volt ellenére a dolog, túl volt már a viharos kamaszéveken, az egyetemen két kézzel válogathatott - és válogatott is - a lányok között.
Márta szép volt, nem túl érdekes vagy okos, de nem is kellemetlen, az ágyban is tűrhető, és ez még alakulhat is.
Befolyásos, nagytekintélyű család gyereke, az apja néhány év múlva nyugdíjba megy, megüresedik a helye, utána meg - a támogatásával - bármi megtörténhet.
Minden rendben lévőnek tűnt, addig a nyári délutánig.
Márta apja szeretett sétálni, ezekre a sétákra őt is gyakran magával hívta, olyankor mesélt bonyolult, kesze-kusza peres ügyekről, szívesen hallgatta ezeket a történeteket.
Azon a délutánon is elkísérte, átsétáltak a parkon és megálltak egy régiségbolt előtt.
Az öregurat mintha kicserélték volna: meglátott a kirakatban egy sétapálcát. Ez pontosan olyan, mint az apámé volt! - mondta, - vagy lehet, hogy az is?
A kicsi boltban az ajtónak támaszkodva figyelte, ahogy leendő apósa az eladóval társalog. 
Szegény lány, - gondolta, jobb munkahelyet ez sem talált magának… Utálatos lehet egész nap az ócskaságok között ülni, biztosan fogalma sincs arról, hogy mi micsoda. Meglepődött, mikor hallotta a lány precíz válaszait - az öregurat minden érdekelte, és Edit mintha csak egy könyvből olvasná, mindenről pontos magyarázatot adott. De furcsa ez a lány - gondolta, és anélkül, hogy készült volna rá, másnap megint elment a régiségboltba.
Anyámnak szeretnék valamit születésnapra - motyogta zavartan, Edit mutogatott, magyarázott, ő pedig mint akit elvarázsoltak, nézte ezt a nem túl szép, nem túl szabályos arcot. Onnantól kezdve minden délután elment hozzá.
Edit olyan volt, mint a mágnes.
Mártáék a balatoni villájukban nyaraltak, a bíróságon törvénykezési szünet volt, zavartalanul lehetett  csavarogni vele, soha olyan boldog nem volt, mint azon a nyáron.  Órákon át beszélgettek, bolondoztak, meséltek egymásnak,  soha senki nem értette őt úgy, mint Edit és soha senkinek a gondolataiban nem tudott úgy olvasni, mint Editében.
De mint minden álomnak, ennek is véget kellett érnie.
Visszajöttek Mártáék és egy koraőszi, szokásos vasárnap délutáni családi összejövetelen - mert akkor már rendszeresen összejártak - a szülők a közelgő esküvőt tervezték, és neki nem volt ereje, bátorsága felállni és elrohanni úgy, hogy soha többet ne kelljen visszajönni.
Megőrültél? - jutottak eszébe az anyjai szavai, amikor egyszer szóbahozta neki Editet - egy ócskás? Egy ószeres? Egy művezető és egy gépírónő lánya, egy senki?
Az a lány nem való közénk, mit kezdenél vele?
Pipacsot nem lehet cserépbe ültetni és a szalonba állítani, nem él ott meg, mint ahogy a fikuszt sem lehet kiültetni a mezőre! Mindennek és mindenkinek helye van.
Az ítélet kimondatott. Anya mindent tud, és mindig igaza van és ő sohasem lázadt: anya sohasem tévedett
Pesten, a  Bazilikában lesz az esküvő - hallotta Márta anyját. Megállt a kezében a kanál, ezt azért már ne!
A Bazilika Edité.
Rengeteget bolondoztak, esküvősdit játszottak félig viccből, de félig komolyan, mikor egyszer elvitte Pesten a Bazilikába - Editnek hullott a könnye a nevetéstől, mikor Péter a karjaiban vitte le a Bazilika lépcsőin, miközben ő hízással fenyegette őt. És most vigye oda Mártát, uszályos fehér ruhában? Hogy magyarázza meg majd ezt is Editnek?
Nem elég, hogy elhagyta, de még a Bazilikát is elvette tőle? Mert meg fogja tudni, kisváros ez.
Később, amikor már úgy érezte, van elég ereje felkeresni Editet, a régiségbolt ajtaján csak egy táblát talált: üzlethelyiség kiadó. -  A hívott számon előfizető nem kapcsolható - mondta telefon.
A lakásban a csengetésre Edit apja nyitott ajtót: elköltöztek a városból, nem mondhatja meg, hová, viszontlátásra, fiatalember – és becsukta az ajtót. Évekkel később hallott Editről, - férjhez ment és  gyereke van - mondta egy régi ismerős, de Márta is ott volt, így nem kérdezősködött.
Véletlenül futott össze néhány hete ugyanazzal az ismerőssel, tőle tudja: Edit visszajött, még a nyár elején, csak ő és a kislánya - valamilyen  hivatalban dolgozik. A férjével nem tudni, mi lett, bizonyára elváltak.
Edit itt van a városban. Azóta nem látta. Milyen lehet most Edit?
És milyen lehet az Edit gyereke?



PESTEN
Mikor egy közös ismerősüktől, szinte véletlenül megtudta, hogy Péter a valóságos esküvőjét tervezgeti, de nem vele, egy perc alatt omlott össze oly szépen működő és addig oly sok boldogságot adó kis világa. Csalódott és megvert volt, belebetegedett a megaláztatásba. Szerette Pétert. Okos, komoly, tisztességes embernek tartotta, és bár soha nem esett szó közöttük házasságról és néhány félve lopott érintésen túl semmi komolyabb nem esett közöttük, de azoknál az érintéseknél szikrázott közöttük a levegő, kiszáradt a szája és nem tudott beszélni, - igaz, nem is igen akart. Értették egymást félszavakból, gesztusokból, ha egyikük elkezdett egy mondatot, a másik be tudta fejezni, ha valakire ránéztek, tudták, mit gondol róla a másik. Olyanok voltak, mint amikor az almát kettétörik - a két fél tökéletesen illeszkedett egymáshoz. Tudták azt is – de nem beszéltek róla, - hogy csak egy megfelelő alkalom kell, hogy egymáséi legyenek, és azt is, hogy e tekintetben sem fognak csalódni egymásban, hiszen annyira nyilvánvalóan kívánták egymást. Áruló. Csak ez a szó jutott az eszébe. Eleinte nem is haragudott, próbált inkább magyarázatot keresni, meg felmentést a férfi számára, de aztán rájött, hogy bolondságot csinál, márpedig ez most nem a bolondozások ideje. Szembenézett azzal a roppant egyszerű ténnyel, hogy őt bizony itt beáldozták, mint egy figurát a sakkban, és mégcsak nem is királynőként, hanem mint egy értéktelen gyalogot. Akkor megtanulta, mi is az a megvetés és mi az undor. Döntött. Elmesélte apjának a történetét és azt is, hogy miként gondolja folytatni az életét. Apja mindig mindenben támogatta és bár nem értett vele egyet, mert – mint mondta – egy értéktelen férfi miatt nem kellene tönkretennie egy értékes nőt, de ez esetben is támaszkodhatott rá. Annyiban szerencséje volt, hogy egyik vevője azt mondogatta, hogy egyszer úgyis megveszi tőle azt a kis ékszerdobozt, melyet ő boltnak használ. Most módja lett rá és nem is hezitált, az üzlet bérleti jogát átadta, az árukészlettel együtt. Mikor felszállt a buszra, azt hitte, soha nem fog ide visszatérni, örökre búcsúzik a várostól, apja majd meg tudja látogatni új otthonában. Mikor a buszról leszállt, ott állt a nagyváros közepén egyedül, bőröndjében hurcolva teljes vagyonát és ruhatárát. Az első néhány napban távoli rokonoknál aludt, közben lakást keresett és talált is egy kertvárosi részen, berendezett szobát fürdőszoba és konyhahasználattal, nem messze egy villamosmegállótól. Bérbeadója egy kedves, csendes, nyugdíjas tanárnő volt, aki egész nap olvasott, este televíziót nézett, megfértek egymással. Munkája hamar akadt, habár nem éppen kedvére való, mert arra hamar rájött, hogy a nem túl nagyszámú régiségkereskedésekben alkalmazottnak lenni bizalmi állás, neki pedig ajánlója nem volt. Így aztán eleinte egy kábeltelevízió nézőinek befizetéseit könyvelgette – rettenetesen unalmas munka volt, de a célnak megfelelt: megkereste vele az albérlet árát, meg az ételrevalót. Talált néhány nagyon olcsó turkáló-boltot – hála jó ízlésének és a született kereskedő-szemének mindig csinosan tudott öltözni, kevés pénze dacára. Barátai eleinte nem voltak, munkatársaival viszont jó kapcsolatokat ápolt, és azok nagyon sajnálták, mikor egy év múlva munkahelyet váltott. Egy iskolában vállalt iskolatitkári állást, ahol az iskola adminisztrációs és anyagi ügyeit intézte, valamivel több pénzért. Lassan visszatért az életkedve és a jó kedélye is. Gyógyult…
Munka mellett elvégzett egy ékszer és műtárgy-becsüs tanfolyamot, elkezdett angol nyelvet tanulni. Igyekezett lekötni magát. Sokszor jutott eszébe hajdani kis boltja – nem szerette a nagyvárost. Eleinte izgalmas volt a nyüzsgés, a rohanás, de egy idő után fárasztotta a tömeg, a zaj, a korom, a kutyapiszok kerülgetése. Annyi pénze meg nem volt, hogy a főváros előnyeit, a színházakat, a mozit, a változatos programokat élvezni tudta volna. Meg aztán társ sem akadt, akivel együtt tudtak volna örülni a világnak, magányos volt. Néha eszébe jutott Péter, lassan elmúlt a gyűlölet is és tárgyilagosan tudta szemlélni a történteket: hát igen, be lett cserélve egy biztos egzisztenciára, fontos tud lenni az életben az is. Aztán állást kapott egy galériában, a tulajdonos egy idősebb férfi volt, aki von Haus aus hozta magával a műkincsek ismeretét és szeretetét, nem mellesleg az üzleti érzéket. Rengeteget tanult tőle, mestere pedig értékelte tanulnivágyását, természetes eszét, sajátos humorát, gyors felfogóképességét és szorgalmát - egyre több és több önálló dolgot bízott rá, jól kijöttek egymással. A vevőkkel úgy bánt, mint hajdan saját kis boltjában, figyelt rájuk. Kedves, soha nem tolakodó, de szolgálatkész udvariassága sok jó üzletet hozott a galériának. Angol tanulmányainak is egyre több hasznát vette, egyfajta nyelvgyakorlásnak tekintette, ha külföldi vevővel hozta össze a sors. Így botlottak egymásba Kevinnel, aki fél évre jött Budapestre egy angol cég megbízottjaként, műszerek beszabályozását kellett felügyelnie. Csinos, magas, kesehajú, kissé hosszú arcú férfi volt, skót származású, jó humorú és porcelángyűjtő. Miután eladott neki két szép Rosenthal csészét, a férfi egyre sűrűbben keresett új tárgyakat, ilyenkor hosszasan tárgyalt Edittel, addig-addig, míg egyszer csak kibökte, hogy meg szeretné hívni a lányt egy hétvégi kirándulásra, mondván: szeretné megnézni, hol is készül a herendi porcelán.



KEVIN
Editnek nem volt ellenszenves a skót fiatalember, bár különösebben nem tetszett neki. Péter jobban nézett ki, Kevin markáns férfiasságával összevetve szinte lányosan szép vonásai voltak. Bolondos ószeres - mondta  Péter amikor porcelánjelzésekről, mintákról magyarázott neki. Péter nevetett - Kevin komolyan, elismerően bólogatott. Péter értette azt, amiről Kevinnek beszélni sem lehetett, ő nem tudott olyan jól angolul hogy el tudott volna magyarázni neki gondolatokat, érzéseket, és Kevin talán akkor sem érthette volna azokat, ha kifogástalanul tud magyarul: más világból jött. Hogyan is mesélhetne neki arról, hogy amikor gyerekként rajongott az elérhetetlen csodáért, a telefonért, nagyapja egy cipőpasztás pléhdoboz alját és tetejét egy botra szögezve telefont gyártott neki? Péter - bár az ő gyerekkorához magától értetődően hozzátartozott a telefon - értette és a földön hemperegtek a  nevetéstől, amikor születésnapjára a jóég tudja honnan szerzett bokszosdobozokból telefont fabrikált és úgy adta át diszcsomagolásban, mint egy gyémánt nyakéket. Péter erre azt mondaná...  Péter ezen nevetne... Péter dühös lenne... - gondolta ha látott valamit, ha történt valami a Kevinnel való közös sétáik, beszélgetéseik során. Már nem fájt, de még mindig mindent Péterhez viszonyított.
Nem utasította vissza Kevin közeledését, mert  a férfi kedves volt, előzékeny, figyelmes, udvarias, ahogy azt skót őseitől öröklötten  a génjeiben hordozta.  Humora is volt, igaz másfajta, mint az övé, de mégiscsak humor. Kevinnel is lehetett nevetni, ha nem is olyan apró, mások számára jelentéktelen dolgokon, mint Péterrel. Amikor elmentek Herendre és körbejárták a porcelánmúzeumot, megbabonázva csodálták a porcelánfestőket, Kevin átölelte a vállát. Akkor érzett először valami rokonszenvnél sokkal erősebb vonzalmat a fiú iránt, és tudta, hogy az éjszakát Kevinnel fogja tölteni. Jobb volt, mint ahogy gondoltam - állapította meg másnap reggel tárgyilagosan, és ha jó volt, miért ne folytatódna? Kevin állandó vendég lett a galériában: délutánonként várta a bejáratnál, moziba mentek, presszók teraszán ücsörögtek, sétáltak a Várban, a Lánchídon, a Duna parton, néha étteremben vacsoráztak, vagy hamburgert ettek egy padon, és esténként Edit albérleti szobájában kötöttek ki. A tanárnő, akinél Edit lakott, kicsit nagyothallott, korán lefeküdt, bár az is lehet, hogy csak tapintatos volt, mindenestre egyszemélyben testesítette meg a három majmot: nem látott, nem hallott, nem beszélt.
Szereted? - kérdezte apja, amikor mesélt neki Kevinről. Nem tudom, talán. Azt hiszem -  felelte bizonytalanul. Apja csak csóválta a fejét, de ő magának sem tudott határozottan válaszolni erre az egyszerű kérdésre. Aztán megnyugtatta magát - ha nem szeretném, nem lennék vele, tehát szeretem. De mégsem úgy, ahogy Pétert, persze hogyan is lehetne ugyanúgy szeretni, amikor a két ember teljesen különbözik: Kevin nem Péter.
Meg a szerelem is biztosan más némi élettapasztalattal, mint kilépve a tinikorból, magyarázta meg magának és ezzel elintézettnek tekintette a dolgot a szerelem definícióját illetően.
Hogy ez mennyire nem volt pontos helyzetelemzés, és hogy ez mindkettejük számára csak egy magányoldó kapcsolat volt, akkor derült ki, mikor lejárt a hat hónap, letelt Kevin féléves megbízatása és visszautazott Angliába. Kikísérte a repülőtérre és némi csodálkozással észlelte, hogy a búcsú nem volt nehezebb, mint amikor egy jóbaráttól köszön el az ember. Sajnálta, hogy el kell válni, de nem fájt. Nem gondolt arra, hogy milyen lesz a másnap, amikor Kevint többezer kilométer választja el tőle. A fiú sem tűnt megrendültnek vagy meghatottnak: mosolyogva búcsúzott, kedvesen tört magyarsággal köszönte meg az együtt töltött napokat, ígérte, telefonálni fog. A helyzet-megkivánta könnyes búcsú helyett már-már illetlen vidámsággal intett vissza a tranzitból. Később, ahányszor eszébe jutott Kevin, mindig ezt látta maga előtt: nem a fölé hajoló arcát, nem azt amikor  várja a főbejáratnál, amikor átöleli, hanem Kevint a tranzitban, egyik kezében a kézipoggyász, másikkal integet a kis plüssállattal, amit kabalának vett neki.
Hazafelé egykedvűen bámult ki a villamoson, nem érzett tompa ürességet, másnap reggel sem, és az azt követő reggeleken sem. Érzett viszont valami furcsa émelygést, néha kis szédülést, és hetek teltek el, mire rájött: gyereket vár. Életében most először rémült meg igazán, hirtelen nem is tudta, mit csináljon. Megmondja Kevinnek? És akkor mi lesz? Kevin nem jöhet vissza Magyarországra, nem tudna itt beilleszkedni, ő nem akar Skóciába menni, nem tudna máshol élni, és egyáltalán: akarna Kevinnel élni? Jó volt vele, de nem tudja elképzelni az életét Kevin mellett. Elvetesse a gyereket? Hirtelen eszébe jutottak rémtörténetek, orvosi műhibák, az unokanővére, akinek egy szerencsétlen abortusz után soha többet nem lehetett gyereke.  Megtartom - határozta el, bár fogalma sem volt, hogyan tovább. A gyerek felelősség, anyagi felelősség is. A pénz, amit az árukészletért kapott, mikor kis boltját felszámolta, még megvolt, de az kevés lesz, egy kisbabával abból nem sokáig lehet megélni.
Gyesből albérletet fizetni, gyerekkel, az a biztos nyomor. Kevint nem fogja értesíteni, nem állíthatja egy olyan helyzet elé, ami soha nem volt bekalkulálva a kapcsolatukba, ő sem jelentette Kevinnek az életreszóló, igaz-szerelmet. Egy apasági keresetet akasztani a nyakába mindenféle nemzetközi szervezeteken keresztül  alávaló, becstelen dolog lenne. Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, hogyan reagálna Kevin. Nem akarja, hogy visszajöjjön, ő soha nem menne el hozzá, és már most reszketett a gondolatától is, mi lenne, ha Kevin ragaszkodna a gyerekéhez és el akarná vinni. Ezt egyedül kell végigcsinálnia. Maga sem tudta, hogyan, de azt igen, hogy ennek így kell lenni, és akárhogy is, de meg fog birkózni vele Elég régóta élt Pesten ahhoz, hogy tudja: itt nem kelt megbotránkozást, ha látható jelei lesznek ennek a félig-sem szerelem, de azért mégiscsak szép kapcsolatnak. Nem fognak összesúgni a háta mögött, nem kísérik  gúnyos, megvető, vagy szánakozó pillantások, de otthon? Hogy menjen majd haza, kisváros az övék, ott megszólják! És Apa is.. Mit fog szólni az apja? Apja művezető volt egy gyárban, de bölcsebb – bár kevésbé kövér - mint egy Buddha, aki anyja helyett az anyja is volt, akinek mindent el lehetett mondani, de ezt most hogyan mondja el neki?
Elengedte őt Pestre, mert okosnak tartotta, talpraesett lánynak, aki tud magára vigyázni és most álljon oda elé, mondja el neki, hogy sem nem okos, sem nem talpraesett, csak egy ostoba liba, aki szégyent hoz rá?
Pedig meg kell történnie, el kell mondani Apának és ezt senki másnak nem lehet elmondani, csak neki.
És minél előbb, annál jobb...


APA
Komoly, zárkózott, határozott ember, mindenért keményen meg kellett dolgoznia az életben. A középiskolát sem végezhette el akkor, mikor annak ideje lett volna, estin kellett vergődnie, ha nem akart egész életében udvart söprögetni. Szegény családban nőtt fel, ahol helye volt az utolsó fillérnek is, herdaságról, könnyelműségről szó sem lehetett. Ennek megfelelően az érzelgés sem divatozott a famíliában, mindenki tette a dolgát és ez természetes volt. Apja tán egyszer simogatta meg életében, amikor megmutatta neki az érettségi bizonyítványát, már legénynek sem volt mondható, évek óta maga kereste meg a kenyerét. Ő volt a családban az első, aki kiverekedte magának a lehetőséget, hogy ne kelljen egész életét más keze-lábaként leélnie. Élt is vele, megszerezte a szükséges képesítéseket és mára embereket irányít, akiknek - ha szükséges - meg is tudja mutatni, hogy mit vár el tőlük. Jó szakember, a gyár vezetői és a tulajdonos is tisztában vannak ezzel, tisztelik is érte és nemegyszer kikérik a tanácsát. Gyakorlatias ember, nem az elméletek megszállottja, ha problémával találkozik, akkor nem kezd jajgatni, de agyának fogaskerekei azonnal a megoldáson kezdenek dolgozni. Edit volt a mindene. Mióta a felesége elhagyta és ő ottmaradt a kislánnyal, nem vitt a házhoz új asszonyt, kislányát tisztességgel felnevelte. Bakfiskora óta Edit biztosította számára a meleg családi légkört, ő tartott rendet körülötte, az ő nevetése enyhítette magányát. Nem folytatott szerzetesi életet, de nem cserélgette a nőket, évek óta volt ugyanaz a barátnője, akivel csendesen elrendezték, hogy mindketten fenntartják a lakásukat és alkalomszerűen telepednek csak meg a másiknál, elkerülendő a konfliktusokat, merthogy az idősödő ember már rigolyás, megszokásait nehezen adja fel – hát kinek kellenének az ebből fakadó viták és veszekedések? A lakása is olyan volt, mint ő, mióta Edit Pestre költözött, azóta kicsit ridegebb lett, a bútorok katonásan álltak a mértani pontossággal elhelyezett szőnyegeken, a tisztaság és a rend kifogástalan volt – kissé talán túl kifogástalan is. A ház körüli kertet rendben tartotta, a ház előtt virágoskert, mögötte kis veteményes, ahogy illik, de semmi túlzás, kis zeller, petrezselyem, tavasszal újhagyma, mert azt szerette - már csak, hogy ne kelljen ezekért a boltba szaladgálni. Időnként elment a barátnőjével a közeli nagyvárosba, olyankor szobát vettek ki a hotelban, délelőtt sétáltak meg vásárolgattak, délután megnéztek egy filmet, este meg elvitte az asszonyt vacsorázni - egyszer még táncolni is voltak, de aztán a modern zeneszámok kissé megviselték, így aztán ebből nem lett rendszeres program. Takarékos volt, nem voltak káros szenvedélyei, néha megivott egy-két korsó sört a munkatársakkal, de mindig tudta, hol a határ. Amikor Edit telefonált, megriadt. Miért kell neki sürgősen felkeresni a lányt, akivel idáig kéthavonta találkoztak, vagy Pesten, vagy a szomszéd városban, merthogy a lány szégyenként élt meg egy mindennapos, banális esetet, egy kapcsolat felbomlását. Ha az elején kérdezte volna őt, akkor megmondja neki az első percben, hogy ne élje bele magát a dologba, szocializmus ide-szocializmus oda, az emberek ezeréves beidegződésein nem lehet változtatni, a suba a subához - guba a gubához ősi rendező elvét nem lehet pár évtized alatt kihajítani az ablakon. Ő egyébként nem tanúsított az esetnek túl nagy jelentőséget, a szív sebei fiatal korban viszonylag hamar gyógyulnak, de tiszteletben tartotta lánya döntését. Ami azt illeti egyre jobban örült is neki, hogy így alakult a dolog, hiszen a lányán meglátszott, hogy művelt társaságban forog, nyelvet is tanult, szakképzettséget is szerzett, és amikor egyszer meglátogatta a galériában azt is látta, hogy idős főnöke milyen szeretettel tanítgatja, mennyire ad a véleményére, kollégaszámba veszi. Mindenesetre pénteken felült a buszra és felutazott Pestre. Amíg a lányát várta, elbeszélgetett Stefi nénivel, a szállásadóval, akinek nagyon tetszett, hogy az egyébként jótartású férfi nem nénizte, hanem Stefikének szólította. Mikor Edit belépett az ajtón, azonnal tudta, hogy baj van, pedig lánya szemén kívül semmi nem beszélt a gondjairól. Elmentek egy kisvendéglőbe vacsorázni, és miközben várták a levest, Edit könnyek között elmondta, hogy babát vár és azt is, hogy meg akarja tartani. Apja meghökkent. Tulajdonképpen egy szülő sem örül, ha lánya apa nélkül szüli meg a gyermekét, de hamar átlátta a helyzetet és esze ágában sem volt azt tanácsolni, hogy vetesse el a kicsit. Még mosolygott is egyet, hogy lám, nagypapát csinál belőle ez a szemtelen lány. Persze a dolog erkölcsi részének rendezésével nem oldódtak meg a gondok, a neheze még hátra volt. Nem akart várandósként hazamenni, ismerte a kisvárost, hol azonnal szenzáció lett volna belőle, hogy terhesen kullog haza, elviccelődtek volna rajta, hogy torna közben lenyelte a medicinlabdát – nem lett volna könnyű dolga néhány hétig. Meg aztán hazamenni csak nyertesként szabad, mert a vereség vereséget szül és abban a közegben soha fel nem tápászkodhatott volna. Persze apja azonnal a megoldásra koncentrált – örök férfitulajdonság, hogy ha egy férfi szembetalálkozik egy gonddal, azonnal meg akarja oldani, de - mint egyébként is a nőknek általában - Editnek is kész elképzelése volt a megoldásra. Így amikor apja felkínálta, hogy eladja a házát és egy kisebbet vesz helyette, akkor ugyan nagyon hálás volt, de elhárította az ajánlatot, mondván, hogy már van elképzelése a megoldásról. Pesten szeretne maradni, fél évet otthon maradnia a kicsivel, utána vissza kellene menni, dolgozni. Azt meg tudja beszélni, hogy a galériában megmaradjon az állása, fél év hamar elszalad. Már jobban keresett, tudott volna már régóta lakást keresni, de a jelenlegi albérlete kellemes volt és nyugodt, adott valamiféle biztonságot Stefi néni közelsége. Mire apja visszautazott, a kismama és a születendő baba dolga el volt rendezve, már csak a szülés volt hátra, meg addig még hét hónap.


MEGINT OTTHON
A helyzet nem is volt olyan nehéz, mint amennyire először megriadt tőle. Főnöke - bár sajnálkozott, hogy néhány hónapig kénytelen lesz nélkülözni Editet - megígérte, amiben tud, segít. Szállásadónője hallani sem akart róla, hogy Edit elköltözzön, elkél egy pótnagymama a pici mellé és ő ráér, egész életét gyerekek között töltötte, dehogy zavarná egy kisbaba, sőt… Lassan megnyugodott,  a környezetében mindenki egy kicsit magáénak érezte a babát, aki annak rendje módja szerint pontosan és makkegészségesen érkezett és ordítva adta a nagyvilág tudtára: megjöttem!
Edit élete így, férj nélkül is kiegyensúlyozott volt. Büszke volt a kislányára, aki mindenkit elbűvölt, Edit pedig büszke volt magára, hogy  ha nem is könnyen, de vette az akadályokat, és megbirkózott velük. A munkahelyén rendben mentek a dolgai, otthon Stefi néni olyan volt, mint egy igazi nagymama, rengeteget segített neki. Kapcsolatra nem vágyott, lekötötte a gyerek, a munkája. Barátaival járt színházba, moziba olykor, de az életét kitöltötte a kisgyerek, aki eleven és vidám volt, tele kedvességgel.
Nem elemezgette magában, de ha valaki megkérdezte volna, boldog volt-e ezekben az években, minden bizonnyal igennel válaszol.
Egy valami hiányzott, az otthona. Aztán végül az élet döntött helyette, egy nap a tulajdonos helyett a fia érkezett reggel az üzlethez a hírrel, Edit mentora váratlanul szívrohamot kapott és meghalt előző este. Az üzlet nem is nyitott ki többé, Editet a régiségek és műkincsek iránt közömbös örökös korrektül kifizette és felmondott neki. Ahogy teltek az évek és Péter emléke halványodott, egyre jobban vágyott haza, a régi házba, hiányoztak a régi utcák. Apja ugyan soha nem erőltette, de minden találkozásuk alkalmával célozgatott rá, mennyire szeretné, ha Edit hazamenne. Rajongott az unokájáért. Nincs jogom megfosztani tőle, apának minden perc ajándék, amit Zsuzskával tölthet. Apa többet érdemel havi egy ajándéknál. Hazamegyek - döntötte el egy tavaszi napon Edit. A szinte nagymamai státuszban levő Stefi nénitől jobban, sokkal jobban fájt elköszönni, mint mikor Kevin elutazott. Akkor nem sírt, most potyogtak a könnyei,
De az a láthatatlan erő, ami mágnesként húzta vissza, az hang, ami hazahívta és  amit csak ő hallott,  az apja arcára kiülő öröm megkönnyítette a búcsút azoktól, akiket szeretett, a  nagyvárostól, amit ugyan soha nem érzett magáénak, de megszokta, és amely ha nem is igazi, de mégiscsak az otthona volt.
Évek óta nem járt a szülővárosában, most úgy lépkedett az ismerős utcákon, mint akit elvarázsoltak. Jó volt otthon, nagyon jó. Gyerekes örömmel foglalta el újra a régi szobáját, a vendégszobát rendezték be Zsuzskának és apját soha nem látta ennyire boldognak, mint amikor a kislánnyal a szobáját rendezgette. Tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy nem mentem férjhez - állapította meg - van otthonom, ami igazi otthon, itt van Zsuzska és Apa, ott élhetek, ahol mindig is szerettem élni, mi kell még? Valaki. Majd jön, ha eljön az ideje. A dolgok soha nem akkor történnek, és nem úgy alakulnak, ahogy várjuk, a szerelem nem megrendelésre vagy kívánságra érkezik, de tudom, hogy el fog jönni értem majd az, akit szeretni fogok. Addig sem tétlenkedünk ölbetett kézzel, munkahely kell és be kell íratni Zsuzskát az iskolába.
Nem volt könnyű munkahelyet találnia, sok kilincselés után a megyei napilap szerkesztőségénél kapott titkárnői állást. Új munkahelyén korántsem érezte olyan jól magát, mint Pesten. Sok volt a nő, a főnöke is az volt, hangulatfüggő, rapszodikus, egyik nap csupa mosoly, másnap kiszámíthatatlan hisztérika. Kolléganőivel nem volt rossz a viszonya, némelyiket szerette, volt, akit utált és igyekezett kimaradni a munkahelyi pletykákból, intrikákból. Nem volt bent jó a légkör, de ez nem különösebben zavarta. Még mindig a hazatérés mámorában élt, este bezárta az irodaajtót, otthon Zsuzska várta, és Apa, aki úgy hallgatta a szerkesztőségi pletykákat, mint a legizgalmasabb híradásokat. Minek vegyek én újságot, mikor sokkal jobb híreket hozol? - kérdezte nemegyszer, nevetve. Apát minden érdekelte, a napi mesedélutánok eredményeképpen mindenkit ismert név szerint - azokat is, akiket soha életében nem látott. Közeledett az évnyitó. Edit nagy gonddal készítette fel Zsuzskát, mesélt neki az iskoláról, ő is ide járt, még az is lehet, hogy ugyanaz lesz Zsuzska osztálya, mint az övé. A kislány jó tanuló volt Pesten és biztos itt is az lesz, lesznek barátnői, és remélhetőleg itt is jó osztályfőnöke lesz.
Az évnyitó után a szülők felkísérték a gyerekeket az osztályokba. Edit mióta visszatért, most érezte először úgy magát, mint akit gyomorszájon vágtak, most köszönt vissza először és adott váratlan fricskát a múlt. Márta állt előtte, Zsuzska új osztályfőnöke.


VETÉLYTÁRSAK
Márta szép volt, talán még szebb, mint hajdanán. A két nő egy gyors pillantással felmérte egymást, Edit megállapította, hogy Mártán nem fogott az idő, eleganciája kifogástalan, arckifejezése erőltetetten közömbös. Mártának a helyzet nem volt meglepetés, hiszen az osztálynévsorból már tudta, hogy kivel hozta össze ismét a sors. Arról is beszerezte az információkat, hogy Edit egyedül érkezett vissza a városba, se férj, sem kiemelkedő karrier. Ennek ellenére meglepte Edit, akit ő egy későn érő, gyermeteg teremtésnek tartott – az a régiségbolt is, micsoda ötlet – soha nem értette, hogy Péter mi vonzót találhatott benne, - talán a szexualitása? A meglepetést az Edit személyiségében beállott változás okozta. Aki elment innen, az Mártához képest egy romantikus gyerek volt, aki meg itt áll vele szemben, egy elegáns, hidegen, de azért barátságosan mosolygó, elegánsan öltöző, határozott nő, akiről messziről látszik, hogy megáll a maga lábán. Mégsem tudott mosolyogni, nem tudta elfelejteni, hogy annak idején majdnem elvette tőle Pétert. Isten a tudója, pedig lehet, jobban járt volna, ha el is veszi, akkor maga dönthetett volna a sorsáról, annak tudatában, hogy neki természetes úton soha nem lehet gyermeke. Így meg ezzel a nyomasztó teherrel és a mára már teljesen közömbös férjjel kell leélnie az életét. Ránézett az Edit kezét szorongató, megilletődötten várakozó kislányra – tiszta anyja, állapította meg, ez is olyan jókedvű mindenlébenkanál lesz, mint Edit volt, hogy esze mennyi van, az meg majd kiderül. A kislány érdeklődő várakozással nézett rá – mosolyodj már el tanítónéni, hiszen én annyira izgulok – aztán elkomolyodva nézett rá azokkal a szép szemeivel - hát akkor jó, akkor majd komoly leszek én is, mondták a szemek. Edit érezte a feszültséget, rámosolygott a kislányára és azt mondta: fogadj szót Márta néninek, ő sok érdekes dologra fog tanítani, majd meglátod. Aztán kis szünetet tartott, ránézett Mártára és elgondolkodó arckifejezéssel azt mondta: bánj vele korrekt módon, ő biztosan iparkodni fog, hogy megfeleljen neked! Ezzel elköszöntek és kimentek az osztályból. Mindketten tudták, hogy belőlük barátnők már nemigen lesznek, Edit abban reménykedett, hogy hamar kiderül majd, hogy Péterre nem tart igényt semmiféle formában, így egy távolságtartó, de korrekt viszonyt tud majd fenntartani egykori osztálytársával. Márta viszont tele lett hirtelen bizonytalansággal. Mi lesz akkor, ha Edit mégiscsak bosszút akar állni? Mi lesz akkor, ha Péter találkozik valahol vele és újrakezdődik közöttük az évekkel ezelőtt lezártnak tűnő történet? Editnek határozottan használtak az évek, kissé teltebb lett és a mellei, melyekre a férfiak oly fogékonyak határozottan nagyobbak lettek azóta, hogy utoljára látta. Azt is látni, hogy tudja, hogy mi áll jól neki, és ahogy viseli, az nem a vasárnapi ruhába öltözött falusi lány mozgása, hanem egy társasági nőé. És ahogy hozzá szólt, az sem a pedagógusra kötelező tisztelettel felnéző anyuka stílusa volt, hanem az egyenrangú nőé, akivel meg kell válogatni, hogy hogyan szól hozzá és mit engedhet meg magának. Semmit, gondolta, gyakorlatilag semmit, ez a nő kemény, mint a gyémánt és nemigen lehet megfélemlíteni, még ha a gyereke a túszom is, - aztán elhúzta a száját, eszébe jutott, hogy azért vannak eszközei - a pályán töltött évek során azt is megtanulta, hogy hogyan lehet egy gyereket úgy büntetni, ha szükséges, hogy senki ne köthessen bele. Olyan ellenszenvet érzett a mosolygó kislányra nézve, hogy oda kellett figyelnie, nehogy kiüljön az arcára. Nézett ki az ablakon az udvaron keresztül átvágó tornatanárra, aki évkezdésre érkezett az iskolába. Tárgyilagosan megállapította, hogy ugyan kissé görbék a lábai és a feje is kicsivel nagyobb az átlagosnál, de ezt remekül ellensúlyozzák a széles vállak a keskeny csípő, a kissé kacsázó járás pedig kimondottan jól áll neki. Lehet, vele kellene megcsalnia Pétert, aki már alig-alig közeledett hozzá, ami csak a hiúságát bántotta, mert vágyat utána nemigen érzett. Ha már úgysem lehet gyerekem, akkor legalább ki kellene használni a kockázatnélküli szex lehetőségét, gondolta és mosolyogva visszaintett a felintegető férfinak. A szeptemberi napfény optimistává tette, talán még neki is tartogat valamit az élet…
HAJSZÁLREPEDÉSEK
- Köszönöm, ma már nincs szükségem semmire, hazamehet – szólt vissza az ajtóban tanácstalanul álldogáló titkárnőnek és egykedvűen az órájára nézett. Öt óra. Nem volt kedve még hazamenni. Újabban szeretett elidőzni az irodájában, amikor már kiürült az épület. Csend volt, élvezte a nyugalmat, az egyedüllétet, otthon sem volt szórakoztatóbb, mint itt. Mindegy, hogy ötkor vagy hétkor kezdődik a színjáték, amikor érdeklődést színlelve kell megválaszolni és viszont feltenni a naponta megismétlődő „Mi újság, történt valami? „Mi legyen a vacsora?”  kérdéseket. A mindennapok egyforma szürkesége, az ugyanazokra a kérdésekre adott-kapott szinte mindig ugyanolyan válaszok, Márta örökké kutató, gyanakvó tekintete, a látszat-érdeklődés szülte beszélgetések, amik soha nem a gondolataikról szóltak, ingerültté tették.
Házasságuk első éveiben színesebben éltek, színházba jártak, kirándulni, rengeteg utaztak.
Mindkettőjüket lefoglalta a munkája, szabadidejükben esténként a katalógusokat bújták, nyaralást, programokat terveztek, baráti összejöveteleket szerveztek.
Mára elszürkült, megkopott minden: a nyaranta megismétlődő tengerparti üdülések, a téli sítúrák is ugyanolyan monoton programokká lettek, mint az otthoni mindennapjaik. A baráti összejövetelek ritkultak és egyre inkább protokoll-jellegűvé váltak - már régen elmúltak azok az idők, amikor Mártával egy-egy névnap, szilveszteri vacsora után kitárgyalták a többieket. Azon túl, hogy mindketten tehetségesek voltak a maguk pályáján, jó helyről is tolták a szekerüket, anyagi, munkahelyi gondjaik nem voltak. Kívülről nézve minden adott volt a gondtalan élethez, Péter egyre biztosabb léptekkel lépkedett egyre feljebb a ranglétrán, Márta szigorú, de jó pedagógusnak számított. Márta lakásából egy nem túl nagy, de elegáns villába költöztek, bejárónőt tartottak, mindenük megvolt - most már jöhet az unoka - mondogatták a szülők. Amikor rengeteg orvosi vizsgálat, beavatkozás, minden hónapban újraéledő majd elhaló remény után végérvényessé vált, hogy Mártának nem lehet gyereke, Péter jobban sajnálta a lelkileg összetört asszonyt, mint saját magát. Örökbefogadásról Márta hallani sem akart, a lombik-bébi programtól Péter irtózott. A barátok, ismerősök eleinte tréfásan biztatták őket, később, amikor már sejtették, hogy valami nincs rendben, tapintatosan hallgattak és egy idő után ők maguk is kínosan kerülték a témát. A kudarc, a csalódottság, az anyaságtól megfosztottság érzése Mártát még fagyosabbá tette, amúgy sem túl kedves természetéből újabb és újabb tüskék és jégcsapok kerültek felszínre. Péter eleinte nem vette rossznéven az ok nélküli szemrehányásokat, a minden alapot nélkülöző vádaskodásokat, hisztiket, tudta, hogy mit élhet át most az asszony, aki gyerekkorától kezdve mindent megkapott, amit akart és most először fordul elő életében, hogy a sors megtagad tőle valamit és nincs pénz, protekció, hatalom, ami segíthetne. Végérvényesen akkor szakadt el benne valami, amikor Márta egy este, a szokásosnál hisztérikusabb veszekedés közben szóbahozta Editet.
Az apámnak köszönheted, hogy lettél valaki – kiabálta – és ha nem akadályozom meg, ma ott ülhetnél te is az ószereslány boltjában, mert a szüleid kitagadtak volna, az biztos!
Micsoda? Te tudtál Editről? – döbbent meg Péter. Hogy tudtam-e? – nevetett az arcába gúnyosan Márta – hát mit gondolsz, mit nem tudok én? Azt hiszed, hogy ebben a porfészekben titokban maradt, hogy mikor mi a Balatonon nyaraltunk, te vele andalogtál? Azt hitted, hogy nem derült ki, hogy mindig együtt mászkáltatok, hogy olyan szerelmes voltál belé, mint egy ágyú? És ha nem lépek közbe, akkor te ma nem tanácsvezető bíró vagy, hanem ószeres! Közbeléptél?
Hogyan léptél közbe? – kérdezte rekedten.
Úgy, hogy beküldtem a boltba a barátnőmet, hogy közölje az ószereskisasszonnyal, hogy te és én nemsokára össze fogunk házasodni, fel is út, le is út - sziszegte Márta diadalittasan. Edit… Hát ezért tűnt el nyomtalanul a városból Ökölbe szorult a keze, olyat tett amit addig még soha: megütötte Mártát. Később már soha többet nem beszéltek erről, de attól kezdve Edit itt élt velük, mint egy szellem, láthatatlanul követte mozdulataikat és anélkül, hogy kimondták volna, mindketten tudtak a jelenlétéről.



ZSOLT
Mikor észrevette az ablakban álló nőt, elégedetten elmosolyodott és felintett neki. Alakul, gondolta, egy kicsit időigényesebb lesz a többinél, de megéri. Éppen az ilyen decens úrinőket kedvelte, tetszett neki, ahogy kivörösödve ledobálják magukról elegáns ruhadarabjaikat, ahogy lerúgják magukról a vagyont érő cipőket és felkínálkoznak neki. Egyébként is ráfér egy kis szórakozás, előző munkahelyéről, a szomszéd nagyváros egyik jónevű iskolájából távozása nem sikerült éppen dicsőségesre, leginkább kényszerűnek lehetne jellemezni a munkahelycserét. Sietségének oka az iskola igazgatónője volt, akit meglehetősen óvatlanul rávett arra, hogy vele gyakoroljon néhány speciális tornagyakorlatot, ami aztán kitudódott, és sorsa minden átmenet nélkül egy Rejtő-könyv címére kezdett hasonlítani: menni, vagy meghalni. Természetesen nem a szó fizikai értelmében, de az igazgatónő a vezető kormánypárt egyik befolyásos helyi politikusának felesége volt, aki megüzente neki, hogy nem akarja a városban látni, ha nem akarja, hogy még a megyében sem találjon állást. Így került ebbe az iskolába, ahonnan a testnevelő kolléga éppen nyugdíjba ment, szerződéssel. Nem nagyon izgatta a dolog, tudta, hogy meg tud élni a fizetéséből, legfeljebb majd itt is szervez önvédelmi tanfolyamokat a diákoknak, este meg szülőknek, mindig van jelentkező, trendi ilyen edzésekre járni, csak csurran-cseppen. Sportoló volt, mióta csak az eszét tudta, egy időben hivatásszerűen sportolt, első osztályú kézilabdázóként játszott végig néhány bajnoki szezont, de aztán kikopott a csapatból, jöttek a fiatalabbak, a tehetségesebbek. Annyira még futotta a múltjából, hogy elvégezze a Testnevelési Főiskolát, de a szorgalmából és tehetségéből annyira nem, hogy valamelyik nagycsapathoz meghívják a vezető edző mellé. Így aztán – miután valahonnan pénzre is szert kellett tenni – elment tanítani, de nem volt igazán pedagógus-alkat, a gyerekeket sem kedvelte túlzottan, de a tornatermeket fűtötték és az elnőiesedett pályán az egy-két sápkóros értelmiségi férfi között nagy sikerrel adhatta elő a helyiérdekű donjuan hálás szerepét. Nem voltak hosszútávú kapcsolatai, az iskolában étkezett, este edzéseket tartott, hétvégeken mérkőzésekre járt, mindig olyan helyeken lakott, ahol háziasszonya vállalta a mosást-vasalást – nem a házasságra született. A nőket szerette, már leginkább fizikailag, mert a sok felesleges nyavalygást nehezen tolerálta - ő a szép női testet kedvelte, a szép női lelkeket meg meghagyta a többi férfinak, váljék egészségükre. A nőkkel szigorúan bánt, ha valamelyik kiejtette a száján a szerelem szót, akkor annak a kapcsolatnak ott mindjárt vége is lett – nem akart és nem is tudott felelősséget vállalni senkiért. Nem szerette a kizárólagosságot sem, és ha valamelyik nő hangot adott a gyanújának, hogy vele párhuzamosan más kapcsolata is van, akkor a kérdést elviccelte, mondván, jut is, marad is, de ha valami gond van, hát nem kötelező vele járni. Maga is el szokta mondani, hogy őt nem az eszéért szeretik a nők, de valahogy ennek még soha nem érezte hátrányát. Mikor az első tantestületi értekezleten felmérte a helyi kínálatot, elkeseredve észlelte, hogy a nők többsége idős – már az ő elképzeléseihez képest, persze, a többiek pedig munkába beleszürkült rabszolgák, rosszul öltözött, nyúzott asszonyok. Márta úgy kivirított közülük, mint orchidea a kutyatejek közül. Kifogástalan alakja, visszafogott viselkedése, ápoltsága, divatos, de nem kirívó öltözködése felkeltette érdeklődését, a drága parfüm illata azt is elárulta, hogy nem a pedagógusi fizetés a nő egyetlen jövedelemforrása - felébredt benne a vadászösztön. Sportolói pályafutása során azt nevelték belé, hogy mindig győzni kell, nem lehet elégedett soha a már elért eredménnyel, ha dobott egy gólt, akkor már a következőre kell koncentrálni. És ő a nők körében is gólkirály akart lenni. Mikor óvatos érdeklődése eredményeképpen megtudta, hogy Márta férjnél van, megkönnyebbült. A férjek voltak az ő életbiztosítása, ők biztosították arról, hogy a nő nem fog fecsegni, nem fog követelőzni, nem fog férjhezmenetelről beszélni, sima ügyek, lehetőleg kölcsönös örömszerzés és passz. Azt is megtudta természetesen, hogy ki Márta férje, de ez csak újabb ízeket vitt kialakuló terveibe – kedvelte a kihívásokat, szerette a veszélyt, de tudta, hogy túl sokat azért nem veszíthet, hiszen melyik férj szereti lengetni a fejére szerkesztett szarvakat – legfeljebb egy várossal tovább áll. Így aztán mire vége lett a tantestületi értekezletnek, már eldöntötte – felpróbálom. Mutatós férfi volt, széles vállak, keskeny csípő, mosolygós arc, jó modor – minden, ami kellhet egy nőnek. Élő bizonyítéka annak, hogy jól csomagolva a semmi is eladható. De a nőkhöz kétségkívül értett, és amikor egymásra néztek Mártával, elégedetten nyugtázta, hogy ki van osztva a sorszáma, csak rajta múlik, hogy mikor váltja be.



SZABADNAP
Szerette a reggeleket. A szombat reggel volt igazán az övé, vége a heti rohanásnak és a hétfő még messze van. Zsuzska ilyenkor legalább tízig aludt, csakúgy, mint Apa, aki büszkén emlegette, hogy unokája minden jó tulajdonságát tőle örökölte.
Ezért a reggeli nyugalomért érdemes felkelni - gondolta Edit – miközben a kávéját iszogatta a konyhaablak előtt és nézte a kint táncoló hópelyheket. Nem akart most Mártára gondolni, akit a jövő héten fel kell keresnie a fogadóóráján.
Zsuzska egész héten kedvetlen volt a szerencsétlen levél-história miatt és neki alig volt ideje foglalkozni a kislánnyal, minden szabadidejét lekötötte a pályázat.
Amikor meglátta a lapnál a megjelenő hirdetések között a múzeum pályázati felhívását, azt hitte kiugrik a szíve a helyéről. Ezt neki találták ki, sikerülnie kell. 
Nem szerette a szerkesztőségi légkört, bár munkáját kifogástalanul ellátta, egyhangúnak és unalmasnak tartotta.
Nem fogok erőművész létemre tollpihéket emelgetni – idézett magának kedvenc könyvéből, és kereste, várta a lehetőséget, amikor búcsút inthet a szerkesztőségnek.
Úgy érezte, meg fogja kapni az állást, nagyon jó anyagot állított össze és ezen a területen jóval kisebb a tolongás, mint egy titkárnői állásra.
Kis kétségekkel és nagy várakozással borítékolta be az anyagot – innen már nem rajta múlik a dolog.
Ezzel megvolnánk, most a Zsuzska dolgát kell helyretenni – jelölte ki magának a következő elintézésre váró feladatot.
Elszorult a szíve, ahányszor a kislányra nézett.  Zsuzska napok óta olyan komor képpel járkált a lakásban, mint egy felnőtt, aki legalább harminc-negyven év terheit cipeli a vállain.
Ismerte a gyerekét, tudta mi zajlik benne, mennyire fáj neki a szégyen, a megaláztatás az osztály előtt, a fiú előtt, akinek szólt a levél, és mennyire fáj, hogy Márta nevetségessé tette.
Zsuzska persze nem érti miért, mert nem tudhatja, hogy a pofont helyette kapta, Péterért.
Főzött magának még egy kávét, és elhatározta, a mai nap Zsuzskáé lesz. 
Öltözz fel gyorsan, reggeli után átcsavarogjuk a napot!
Nehéz hetünk volt, ránk fér a kikapcsolódás – nevetett rá a kislányra, mikor az álmos-kócosan megjelent az ajtóban.
Megreggeliztek hármasban, a gyerek mintha megfeledkezett volna a kínos iskolai jelenetről, ragyogott az örömtől.
Nagyon szeretett anyjával mászkálni, olyankor nagyokat nevettek, beszélgettek is komoly dolgokról, mint két felnőtt és bár a Mama nem mondja meg hova mennek, de biztosan jó lesz, a Mama mindig olyan jókat tud kitalálni.
Először a múzeumba mentek.
Zsuzska ezt is imádta, járták a termeket és a Mama nagyon érdekes dolgokat mesélt, mindenről tudott valami izgalmasat, újat mondani. Utána kiflit vettek a sarki pékségben és elsétáltak a folyóhoz megetetni a vadlibákat.
Edit elvitte a kislányt a kis utcába, megmutatta neki, hol volt a régiségboltja, átsétáltak a parkon, ahol annak idején annyit csatangoltak Péterrel.
Gyakran eszébe jutott Péter:.
Már régóta nem fájt, csak túl sok volt a hely, ami rá emlékeztetett.
Most Zsuzskával lépkedtek ugyanazokon az utcákon, tereken, a parkban csúszkáltak kicsit, hógolyóztak egyet, és bár különösebb oka egyiküknek sem volt rá, fergeteges jókedvük volt, nagyokat nevettek.
Most pedig megyünk melegedni a cukrászdába – vezényelt Edit, és anya-lánya úgy súgtak össze az asztal felett és kuncogtak nagyokat, mint két éretlen kamaszlány. Gesztenyepürét meg krémest majszoltak, Edit elment még egy kávét rendelni.
Amikor visszaindult az asztalukhoz, ijedtében majdnem leejtette a kávéscsészét: Zsuzskával szemben, neki háttal egy férfi ült.
Péter – futott át az agyán – hogy kerül ez ide és mit akar Zsuzskától?
És Zsuzska mit magyaráz neki úgy, mintha régóta ismerné, mikor mindig arra tanította, hogy ismeretlenekkel nem állunk szóba.
Keze-lába remegett az idegességtől, mire odaért az asztalhoz.
Mama, engedd meg, hogy bemutassam… - kezdte felnőttesen Zsuzska, mire a férfi felállt és szembefordult vele.



TALÁLKOZÁSOK
Kezét csókolom, asszonyom, engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta a magas, feltűnően jóképű fiatal férfi - Szabó Zsolt vagyok, Zsuzska testnevelőtanára. Edit köszönt és leült, hellyel kínálta a férfit is, aki fesztelen lazasággal fogadta az invitálást. Könnyen ment a beszélgetés, mindketten rutinosan kommunikáltak a semmiről, majd Edit felállt és elnézést kért, de menniük kell, mondta – a vacsorakészítés nem tűri a lazaságot, és az édesapja hozzászokott, hogy pontos menetrend szerint étkezzen. Zsuzska jókedvűn búcsúzott, kezet adott a férfinak, aztán Edit is odanyújtotta a kezét – örülök, hogy megismerhettem – mondta és mosolyogva hátat fordított, maga előtt terelgetve a kislányt. Ahogy felnézett, Márta döbbent arcát látta maga előtt, aki akkor léphetett be a cukrászda ajtaján. Zsuzska vidáman köszönt neki, ő bólintott, majd némi késéssel viszonozta Edit köszönését is, aki értetlenül szemlélte a döbbenten lecövekelt nőt, de aztán úgy döntött, akármi is a baja, az nem az ő problémája, azzal vidáman odanyújtotta kezét kislányának és nevetgélve elindultak hazafelé. Nevetni mindenen tudtak, sokszor elég volt egymásra nézniük és máris kitört belőlük a nevetés. Így értek haza, nevetve, bolondozva, a Papa mosolyogva csóválta fejét kelekótya leszármazottai viháncolását figyelve – elégedett volt az élettel Még egy tisztességes férfi kellene melléjük és kerek lenne a boldogság – morfondírozott, - de hát nehéz ügy ez már ebben a korban, amelyik férfi a harmincas éveire nem kötelezi el magát, az vagy örök agglegény, vagy valami más baj lehet vele… Főzés közben a kislány a tornaórákról mesélt, elmondta, hogy mennyire szigorú a tanár bácsi, meg, hogy most indít egy kézilabda-csapatot a kicsiknek, és hogy de szeretne ő is kézilabdázni. Edit elspekulálgatott a dolgon – Zsuzska nem egy kézilabdás-alkat, a kislány vékonycsontú, nem túl magas, sovány alkatával bírná-e a kézilabdával járó ütközéseket, tudna-e eléggé erőszakos lenni a pályán, aztán elmosolyodott: az anyai szív, mely óvja, védi gyermekét nem mindig hasznos a gyereknek - hát persze, próbálja csak ki, ha van kedve hozzá! Mikor mondta a kislánynak, hogy jelentkezhet, Zsuzska úszott a boldogságban Amúgy is szeretett közösségben lenni, nem volt rá jellemző az egyetlen gyerekek visszahúzódása, örökölte anyja nyitott, jókedvű, optimista természetét. Osztálytársai szerették, sok barátja volt és szinte mindenkivel megtalálta a hangot a felnőttek közül is, akik kedvelték a talpraesett, cserfes kislányt, mert hát – ami igaz, az igaz – beszélni felettébb szeretett, és beszélt is rengeteget. Minden érdekelte és mindenről volt véleménye, kíváncsiságát nem lehetett kielégíteni, Editnek néha már úgy kellett leállítania, hogy hagyja békén nagyapját, az meg tiltakozott – imádta az unokáját. A nagy izgalom, mellyel pályázatának elbírálását várta, nagy csalódással ért véget. Rövid levélben köszönték meg pályázatát, melyben közölték, hogy mással kívánják betölteni az állást. Majdnem sírt a csalódottságtól, csak ült és nézett maga elé és még a kislány vidám iskolai beszámolója sem tudta megváltoztatni pocsék hangulatát, kilátástalannak érezte a helyzetét. Lassan azért összeszedte magát, nézegette az újságok álláshirdetés-rovatait, de olyan munka, amely érdekelte volna nemigen akadt. Viszont a szerkesztőségben valamelyest változott a helyzete, mivel egyszer beszélgettek a többiekkel és a porcelánok kerültek szóba, így aztán kiderült, hogy tulajdonképpen mi is a szakmája. A beszélgetés után a főszerkesztő-asszony behívta magához és megkérdezte, hogy volna-e kedve írni egy cikket – mondjuk, a herendi porcelánokról. Kapott az alkalmon – végre egy kézreálló feladat – és megírta a cikket, keresett hozzá illusztrációnak való anyagot is, hogy ne csak a képszerkesztő fantáziájára legyen bízva a dolog, Nagyon jól sikerült a bemutatkozása, kapott érdeklődő olvasói leveleket, sokan megdicsérték az érdekes téma szakszerű, mégis közérthető megfogalmazásai miatt. A siker hozott újabb megbízást is, sorozatot indíthatott, heti egy alkalommal jelentek meg a cikkei a világ híres porcelángyárairól, manufaktúráiról. Sok olvasója volt, sokakat ő kapatott rá a porcelángyűjtésre, ő hívta fel olvasói figyelmét a minőségi porcelánokra, néhányan megkeresték a szerkesztőségben és vittek be hozzá porcelánokat, tanácsot kérni, vagy megállapíttatni a márkáját, korát. Szinte divatot teremtett a városban írásaival, mellesleg közismertséget is hozott neki ez a munka. Az újságnál is elégedettek voltak vele és bár anyagilag nem volt jelentős a cikkekért kapott honorárium, de szinte lubickolt választott szakmájában. Havonta felutaztak Stefi nénihez, aki ilyenkor Zsuzskát kényeztette, Edit pedig kóborolt a városban, délelőtt felkereste régi kollégáit, körülnézett a galériákban, ebéd után pedig mindhárman elmentek cukrászdába nassolni, soha nem ugyanoda, vélhetőleg ők ismerték legjobban a város cukrászdáit. Egy ilyen látogatás utáni beszámoló során kérdezte meg apja, hogy miért nem nyitja meg újra a saját kis galériáját, lehetne esetleg összekötni restaurátori tevékenységgel is, bizonyára arra is van kereslet, esetleg lehetne hozni a fővárosból is munkát, bizonyára segítene valamelyik volt kolléga a rendelésfelvételben. Először mosolygott az ötleten, de apja ezzel azért bogarat tett a fülébe, egyre többször játszott el a gondolattal, számolgatott, és az újsághirdetésekben már nem csak az álláshirdetéseket nézegette, hanem a kiadó üzlethelyiségeket is. Egyik péntek délután felkereste őt a szerkesztőségben egy férfi, aki egy táskát cipelt. A táska tele volt porcelánokkal, jobbnál jobb darabok voltak - mint elmesélte, a tantitól örökölte, aki egész életében ezeket gyűjtögette, míg csak a háborúban egy a lakását ért belövés el nem vitte a gyűjtemény nagy részét – ez a maradék, mondta. Kellemes ember volt, ugyan vélhetőleg nem róla mintázta Michelangelo a Dávid-szobrot, de izmos, atletikus alkatú ember volt, amikor elmosolyodott, mintha kisütött volna a szobában a nap. Edit már egészen belemelegedett a magyarázatba, mikor a férfi elnézést kért, mert időre megbeszélt programja van, és kérte Editet: lehetne ezt a beszélgetést a következő héten valahol máshol folytatni? Meglepte a kérés, most először vette szemügyre jobban, mint férfit, mert az emberrel amúgy elégedett volt, hiszen a beszélgetés úgy folyt, mintha ezeréves ismerősök lettek volna. Igent mondott, egy vendéglőben beszélték meg a találkozót, ahol egy bokszban nem lesz akadálya a porcelánok szemrevételezésének, a vacsorát pedig tekintse Edit szakértői díjnak. Mikor elbúcsúztak, nagyon kellett nevetni, mert elfelejtette, hogy milyen nevet is mondott bemutatkozáskor a férfi, aki mosolyogva ránézett - most lehetett látni csak igazán, hogy az intelligenciáján kívül milyen szép, meleg barna szeme van. Ismét bemutatkozott, nevetve, a James Bond filmek stílusában: Bodócsi vagyok, Bodócsi Tamás.

FOGADÓÓRA

A szombat este ha vidámnak nem is, de a megszokottnál változatosabbnak ígérkezett.
Péter születésnapját ünnepelték, vacsoravendégeket vártak. Mindennel elkészült, megrendelte a hidegtálakat, már csak a cukrászdába kellett elugrania a tortáért. Meglepődött, amikor az ajtóban szinte beleszaladt Editbe és Zsuzskába, és mikor meglátta, hogy a kislány hátrafordulva még visszainteget az asztalhoz, ahol Zsolt ült, és az mosolyogva visszaint nekik, önkéntelenül ökölbe szorult a keze.
Egyértelmű volt, hogy Zsolt korábban nem egyedül ült az asztalnál.
 A vidáman nevetgélő Edit, a mellette viháncoló gyerek és a férfi derűs arca arra engedett következtetni, hogy egész kellemesen töltötték együtt a délutánt itt, hármasban.
 – Hát már soha nem lesz tőle nyugtom? – dühöngött magában, és nagyon kellett uralkodnia magán, amikor a pulthoz mellé lépett Zsolt, és mintha semmi jelentősége nem lenne az előbbieknek, meghívta egy kávéra. – Nagyon sajnálom, rohannom kell, legközelebb örömmel, de már így is késésben vagyok – hebegte Márta zavartan és igazat mondott: valóban sajnálta, hogy nem ülhet le egy kávéra Zsolttal, egyrészt mert tetszett neki a férfi, másrészt elszalasztja a lehetőséget, hogy valami módon megtudja tőle, hogy került ide Edit, honnan ismeri. Hétfőn mégsem kérdezhet rá a tanáriban. Pokolba kívánta Editet, a születésnapot, a vendégeket. Kifizette a tortáját, elköszönt Zsolttól és elrohant.
Olyan, mint egy átok – morfondírozott hazafelé a kocsiban – Péter mellől eltakarítottam, és most, mikor megint felbukkant egy férfi az életemben, újra az utamban áll. És megint el fogom takarítani az utamból, nem keresztezheti egy ilyen kis senki – az elhatározástól valamennyire megnyugodott, de vidámabb nem lett tőle. El volt rontva a szombat estéje.
Hétfőn a szokásosnál is nagyobb gonddal öltözött és sminkelte az arcát, igazodva a munkahely és a napszak megkívánta íratlan szabályokhoz, kifogástalan ízlése és stílusérzéke most sem hagyta cserben. – Én vagyok a megtestesült szolid elegancia – állapította meg elégedetten a tükör előtt: ma különösen jól akart kinézni. Nemcsak Zsolt miatt, akiről már eldöntötte, hogy bármi áron, de megszerzi magának, Edit miatt is: ma délelőttre kérette be a fogadóórájára.
Foglalj helyet – mutatott a szemben lévő székre és sem a hangja, sem az arcán ülő, szülőknek kijáró udvarias mosoly nem árulta el azt a belső indulatot, amit érzett. Már megbánta, hogy behívatta, hogy közzétette azt az átkozott levelet. Akkor valamiféle elégtételt érzett, amiért üthet egyet az Edit gyerekén, ezen keresztül Editen, amúgy meg ki a fenét érdekli, hogy miket firkálnak egymásnak a kölykök, semmi értelme nem volt. De már megtörtént, most már végig kell játszani, és Edit itt ül vele szemben, határozott, magabiztos, az ő hangjában sincs indulat, felháborodás: - Hagyd békén a gyereket, nekem nem kell Péter – mondja, és egy csapásra kizökkenti abból a tanár-szülő fölérendelt pozícióból, amiből ezt a beszélgetést le akarta folytatni. Sőt, mintha megcserélődtek volna a szerepek, mintha Edité lenne az irányítás: beszél hozzá olyan szelíd, de határozott hangon, mint egy tanár, ő pedig hallgatja, mint egy engedelmes kisdiák. Tudja, hogy Editnek igaza van, nem szabad egy gyereket megszégyeníteni, nem illik senki levelét elolvasni, még akkor sem, ha azt egy gyerek írta, a levéltitok gyerekekre is érvényes. És tulajdonképpen semmi terhelőt nem tud felhozni a gyerek ellen. Nincs baj sem a szorgalmával, sem a magatartásával, most még dühösebb magára, amiért belenavigálta magát ebbe a hülye helyzetbe, ahol el kell ismernie, hogy hibázott, de sokkal büszkébb annál, hogy elnézést kérjen Edittől, mikor mennyire utálja.
Lehetséges, hogy nem gondoltam át kellőképpen – válaszolta szárazon – a gyerekek gyorsan túlteszik magukat a kellemetlen dolgokon, de ha szükséges, beszélni fogok az osztállyal – állt fel, jelezve, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést. – Rendben van, bólintott Edit, és ahogy Márta nem mondta, hogy „elnézést”, úgy Edit sem mondta, hogy „Köszönöm”. Felállt ő is, kezet nyújtottak egymásnak. Állt egymással szemben a két nő, arcukon semmit el nem áruló, udvarias mosoly, szemükben az érzelem: Editében a kudarcok ellenére is győztesként a fölényes megvetés, Mártáéban a győzelem ellenére is legyőzöttként az engesztelhetetlen gyűlölet.
- Megkaptad Pétert, de boldogtalan vagy. Tudod, hogy engem szeretett, a lelkét nem tudtad megkaparintani. Ezért akartál ócska, pitiáner bosszút állni egy védtelen gyereken. Megvetlek. – mondta Edit szeme.
 – Péter az enyém, van pénzem, rangom, tekintélyem, szebb vagyok, mint te. Megszégyenítettél és most azt hiszed, te győztél. Gyűlöllek. – válaszolt Márta tekintete. Mindketten pontosan tudták, mit gondol a másik.



ÁBRÁNDOK, REMÉNYEK
Mikor hazaérve szinte az asztalra dobta a süteményes dobozt a tortával, nem értette, hogy mi baja van megint. Mielőtt elindult a cukrászdába, még elviselhető hangulatban volt, már amennyiben az örök világfájdalmat az arcán nem számította az ember. Nem volt mámor és boldogság vele élni, de megalkudott a helyzettel. Úgy kezelte, mint egy büntetést, melyet azért szabott ki rá az élet, mert nem merte vállalni, eladta a boldogságát – tulajdonképpen nem is érti igazán, hogy miért? Talán a családban belénevelt tekintélytisztelet? Talán a félelem a bizonytalanságtól, melyet egy ilyen döntés magával hozott volna? Kényelem? Gyávaság? Megalkuvás? Ha vállalja, akkor is megélt volna tisztességesen, ismerte magát, tisztában volt a képességeivel – legfeljebb nem bíróként, hanem ügyvédként lett volna sikeres. Nem egy ügyvédet ismert, aki lényegesen többet keresett, mint ő, és ha másként dönt, hát akkor legfeljebb a kisstílű szélhámosok és a nagystílű maffiózók egykaptafára készült ügyeit unta volna ügyvédként ugyanúgy, mint most bíróként unja. Szakmai kihívás ritkán érte, az igazán nagy ügyekben nem az ő bíróságuk volt illetékes. Lelkiismeretes mesteremberként végezte a munkáját, iparkodott tisztességes és vállalható ítéleteket hozni. Mi a gond? – kérdezte Mártát, de az asszony nem válaszolt, csak odavetette neki: semmi! Hát, ha semmi, akkor nincs baj - mondta, habár ismerte annyira a feleségét, hogy tudja, elhallgat valamit – de ami az igazat illeti, nem is nagyon érdekelte, hogy mit. Az életük nem együttélés volt, inkább csak egymás mellett élés, nemigen nyúltak egymás után, a hitvesi csókok nem egymásnak, hanem a környezetüknek szóltak, ha ketten voltak, nem is strapálták magukat vele. Editből sütött a szexualitás,- gondolta, pedig óvatos érintéseken túl vele nem volt semmiféle konkrét tapasztalata, csak a saját reakcióinak emlékére hagyatkozhatott - volt mire emlékeznie. Márta eleinte úgy adta oda magát neki, mint aki áldozatot mutat be a házasság oltárán, mechanikus volt, a viselkedése a „szex, ahogy a színes füzetecskékben írva vagyon” receptjére emlékeztetett. Szorgalmasan lihegett, nyögött, fel-felsikkantott, lehunyt pillái alól lesve a hatást, és amikor végre befejezhette, hanyatt-homlok rohant mosakodni. Utána soha nem bujt oda hozzá, nem voltak kis bolondozgatások, játékok - közöny volt és unalom. Szexuális életük egy ideig menetrendszerű, unalmas és száraz volt, aztán mikor megunta, meg már fel sem tudta izgatni Márta közelsége, akkor valamilyen ki nem mondott egyezséggel lezárták ezt a témát, nem is beszéltek róla soha többé. Egy fiatal férfi kívánja az együttlétet egy nővel, de egy bírónak egy olyan városban, ahol mindenki mindenkit ismer, és ahol neki magának a kétlábon járó erkölcsnek kellett és illett lenni, nem volt könnyű partnert találni. Természetesen, mint mindenhol a világon elsősorban a kollegák jöhettek volna számításba, de a bírónők, akikkel dolgozott már nem tartoztak a legfiatalabb korosztályba, a gerontofiliára nem érzett késztetést, az adminisztrátorok az örökös cekkerjeikkel meg gyermektörténeteikkel nem vonzották – csak elmélyítették saját gyermektelenségük felett érzett fájdalmát. Ügyvéddel kezdeni maga a szakmai halál, így aztán böjtölt, mint aki fogadalmat tett valamelyik szigorúbb regulájú szerzetesrendnél, szöges korbács és cilicium helyett Márta volt, aki a vezekléshez szükséges gyötrelmeket szolgáltatta. Persze, azért volt egy – két kalandja, mikor bírói továbbképzéseken vett részt, azok a szingli kolleginák, akik hozzá hasonlóan nehéz helyzetben voltak, hamar megadták magukat a nem különösebben heves ostromnak, néha már egyenesen fehér zászlóval várták, mikor az asztalukhoz ült. Mélyebb kapcsolat egyik ilyen esetből sem lett, ellenben megismerte a magányos nők kiszolgáltatottságát és belátta a népi bölcsesség igazságát: új kemencében nem lehet jó kenyeret sütni. Márpedig az a pár kemence, melyben sütögetett, mindig új és új volt, és soha nem érezte partnerével kapcsolatban azt, hogy a személyisége megfogta volna. Edit, - gondolta – ő volt az, akit nem lett volna szabad elhagynom. Száraz, szenvtelen jogász-gondolkodásával ugyan kielemezte, hogy az eltelt idő és a saját boldogtalansága miatt valószínűleg idealizálhatja a nőt, meg aztán azt sem tudta, hogy az évek milyen módon változtatták meg a személyiségét, hiszen közben anya is lett, meg néhány évre kimozdult ebből a porfészekből. Az is foglalkoztatta, hogy milyen nyomokat hagyhatott rajta a férfi, akinek a kislányt szülte, hiszen egy párkapcsolat nem csak a szexről szól, de értékek és stílusok, ismeretek és hobbyk, világszemléletek cseréjéről is – kinek az emlékével kellene felvennie a versenyt, és vajon bírná-e az összehasonlítást? Végül is érett, felnőtt, egyedülálló nő – talán lenne még nála egy esélye… Nagyon foglalkoztatta a gondolat, másnap, a vasárnapi ebédnél is szótlan volt, Márta azt hihette, hogy kurta-furcsa válaszaival megsértette őt. Mikorra a krémeshez értek, megérlelődött benne az elhatározás: beszélnie kell Edittel! De mikor és hol?


ÚJRATERVEZÉS

Egyre többet foglalkoztatta a régiségbolt. Az újságban megjelenő cikkeit követő gratulációk, a hol érdeklődő, hol tanácsot kérő, vagy porcelánt kínáló telefonok, apja biztatása újraébresztették az eltemetett álmait, behunyt szempillái mögött újra látta a kis régiségboltját, amit annyira szeretett, és amit Péterrel együtt elsüllyesztett – azt hitte, örökre.
Hetek óta bújta a hirdetéseket, minden kiadó üzlethelyiséget megnézett, és biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, meg fogja találni a megfelelőt. – Ki a pasi? Mesélj már róla – faggatták a kolleganői. Ez egy régi szerelem, majd megtudjátok, amikor eljön az ideje – mosolyogott Edit ilyenkor titokzatosan. A válasz a kolleganői számára csakis egyfajta magyarázatot jelenthetett: nős az illető, azért ez a fene nagy titkolózás, már csak azt kéne kideríteni, ki az. Edit pedig rájuk hagyta, hadd találgassanak, hadd higgyék, hogy egy férfi az ábrándozások tárgya, nem pedig egy kis üzlet, ahol újratervezheti az útvonalat, amiről letért és egyre jobban vágyik rá, hogy visszataláljon. És persze ábrándozhatott volna egy férfiről is, mint minden fiatal, egészséges nő, ő is vágyott egy igazi társra, akit szerethet, aki szereti, akihez oda lehet bújni, akinek el lehet mesélni apró napi bosszúságokat, örömöket, akivel olvashatnak egymás gondolataiban. Mint ahogy Péterrel.
A férfi, akiről álmodott, aki majd kézenfogja és hazavezeti, arctalan volt, de mégis Péterre hasonlított.  Már régen nem szerette Pétert, de gyűlölni egy pillanatra sem tudta, akkor sem, mikor az üzletbe betoppant Márta barátnője és rosszul palástolt kárörömmel az arcába vágta, hogy Péter meg fog nősülni. Akkor becsapva, kifosztva érezte magát, kegyetlenül fájt az árulás, de tudta: nem futó kaland volt Péter életében, tudta, hogy a férfi mennyire szerette és csak őt szerette, de azt is tudta, hogy mennyire erős a szülői befolyás és Péter gyenge ahhoz, hogy szembeszálljon az anyjával. Családjuk társadalmi helyzete és leendő karrierje olyan út elé állította, ahova ő nem mehet vele.  
A kedves-fura fickó, Tamás, többször kereste telefonon, és végre rászánta magát, hogy nem halogatja tovább, elfogadja a vacsorameghívást a városka egyik éttermébe. A férfi hozott magával néhány porcelánt, nagyon jó darabok voltak, értékesek, Edit elmondta, amit tudott róluk, és ügyesen kitért az ajánlat elől, miszerint majd alkalomadtán nézze meg a többit is, a férfi lakásán.
Tamás nem volt tolakodó, nem erőltette a dolgot, az este hátralévő részében nem esett több szó a porcelánokról. Régi ismerősként beszélgettek, nevetgéltek, nem volt kellemetlen partner: kedves volt, udvarias, tulajdonképpen jól érezte magát a társaságában. De valamiért, maga sem tudta az okát, nem bízott benne. Sem akkor, sem a későbbi találkozásaikkor, amikor a férfi meghívta őt vacsorára, vagy egy kávéra, nem érezte azt az izgalmat, azt a várakozást, ami egy kezdődő kapcsolat velejárója szokott lenni, vágyakozást pedig még kevésbé érzett. 
A férfi sokat mesélt neki, de az életéről nem sokat tudott meg, csak annyit hogy egyedül él, üzletember, és befektető tanácsadóként sokat utazik.
Amikor egy délután a munkából hazaérve apja átadta neki a tértivevényes levelet, kiszaladt a vér az arcából: rendőrségi idézés volt, tanúként, bűnügyben.
Alig tudta leplezni az idegességét, amikor az idézés időpontjában belépett a rendőrség épületébe, bár tudta, hogy neki nincs félnivalója semmitől, azért mégsem számit mindennapi esetnek, ha bűnügyben beidézi az embert a rendőrség… Nem, nem ismerek semmilyen Botos Tibort – válaszolta a nyomozónak, és mikor az elétett egy fényképet, elhűlve ismerte fel rajta Bodócsi Tamást. Kiderült, a porcelánok nagy része lopott volt, másik része pedig ügyes hamisítvány. A nyomozó fényképeket mutatott a lefoglalt porcelánokról, néhányat felismert közülük.
Otthon, apja elképedten csóválta a fejét, mikor elmesélte neki, hogy a majdnem-udvarló ügyében kellett bemennie a rendőrségre, ő pedig áldotta az eszét, hogy nem keveredett közelebbi kapcsolatba vele, és főleg, hogy nem ment el a lakására megnézni a porcelánokat, és bár a férfi nem mondott konkrét árat, a vételi ajánlattól is elzárkózott. Bár megdöbbentette az eset, túl nagy csalódást nem okozott, és ahogy teltek a hetek-hónapok, egyre kevesebbet gondolt Tamásra.
Az élet visszatért a régi kerékvágásba, szorgalmasan írta a cikkeit, tovább kereste a kiadó üzlethelyiséget, míg végre az egyik árban, méretben és helyileg is megfelelőnek tűnt. Megkötötték a szerződést, következő hónap elsejétől övé a bolt. A hivatalos intéznivalók, az árukészlet beszerzése minden szabadidejét lekötötte, Zsuzskával most havonta kétszer utaztak fel Pestre, cukrászdák helyett a bolhapiacokat járták, elég jó kis kollekciót sikerült begyűjtenie. A régi porcelánjaiból is maradt valamennyi, annak idején nem adta el mindet. Apja segítségével szépen berendezték a boltot, Apa csináltatta a polcokat, Edit intézte a hirdetéseket, szórólapokat csináltatott, gyakorlatilag minden készen állt a „Grand Opening”- re. A munkahelyén sajnálkoztak, egyik-másik kolléganője még pityergett is kicsit - szerették Editet. Megígérték, hogy a nyitás napján ott lesznek mindannyian, - ha vevő nem is, de legalább közönség lesz – gondolta szorongva, de izgatott örömmel Edit. Nem tudta még, mert az ember sosem tudja, hogy mikor éli meg az élete sorsdöntő pillanatait, hogy az a nap nemcsak az üzletnyitás miatt lesz emlékezetes a számára.



BONYODALMAK
A nyitás napjának reggelén éppen haját szárította, mikor megcsörrent a telefon. Mikor felvette, és meghallotta: Ludasi főhadnagy vagyok, a műkincsrablási ügyben szeretnék önnel beszélni! – kiesett a kezéből a hajszárító. Riadtan próbált tiltakozni, hogy neki ma nyílik az üzlete, de a rendőr nem volt hajlandó más időpontot megjelöli, mondván, neki el kell számolnia az eljárások időtartamával, a gyanúsítottak őrizetben vannak, nekik sem mindegy, mikor fejeződik be az eljárás. Azt viszont megígérte, hogy ha egy órán belül beér a rendőrségre, akkor viszonylag hamar végeznek, és remélhetőleg nem lesz akadálya a délután négykor tartandó üzletnyitásnak. Kipirulva kapkodta magra a ruháit, közben azon tanakodott magában, hogy milyen okból hívatják, hiszen a meghallgatása alkalmából sikeresen tisztázta, hogy nincs köze a műkincsekhez semmiféle formában – gondolta. Tévedett. Ludasi főhadnagy rokonszenves figura volt, nem a szó klasszikus értelmében vett csinos férfi, sokkal inkább a szakmájához illően férfias jelenség, akiről ruhában is látszik, hogy rendszeres látogatója az edzőteremnek. Mikor felkísérték a nyomozó szobájába, Edit nagyon ideges volt, nem is nagyon tudta titkolni a benne felgyülemlett feszültséget. A főhadnagy helyet mutatott neki, és közölte, hogy egyelőre tanúként fogja meghallgatni, mert az eljárás során felmerült a lehetősége annak, hogy tevőlegesen részt vett a bűncselekményben - a banda részére szakmai segítséget nyújtott, ő volt az, aki megállapította a bűncselekményekkel megszerzett vagy létrehozott műtárgyak piaci értékét. A tortúra kimerítő és hosszadalmas volt, elölről kezdték a kihallgatását - hol és mikor ismerte meg B. Tamás gyanúsítottat, milyen kapcsolatban volt vele, volt e közöttük szerelmi kapcsolat, hol és hányszor találkozott vele, mikor került szóba közöttük a műkincs-kereskedelem, hol és hány alkotásról mondott szakvéleményt, mondott e hozzávetőleges értéket, majd egy fényképalbumból ki kellett választania azokat a porcelánokat, antikvitásokat, melyekről véleményt mondott. A feszültség Editben egyre nőtt, de elhatározta, hogy történjék bármi is, tartani fogja magát, nem fog sírni, hanem igyekezni fog legjobb tudása szerint, de - szokásával ellentétben - tömören válaszolni. Azt már megtanulta a hajdani adóellenőrzések során, hogy a válaszokban a kérdésekre kell szorítkozni, most is így tett. A kihallgatása során azt is érzékelte, hogy a rendőr fokról-fokra felenged és bűnöző helyett áldozatot lát benne, de ez cseppet sem csökkentette kihallgatója ügybuzgalmát, és amikor befejezve a kihallgatást azt mondta, hogy egyelőre eltekint az őrizetbe vételétől, és hazamehet, Edit a megkönnyebbülésen túl riadtan értette meg, hogy mi fenyegette. Egy meggyötört romhalmaz baktatott hazafelé, ahol apja izgatottan és idegesen várta, majd a tömör beszámoló után megölelte fejét a vállába fúró lányát, akinek végre eleredhettek a könnyei. Aztán mondta, hogy míg ő Zsuzskáért megy az iskola elé, addig szedje magát rendbe, mert még el kell menni az aprósüteményért és ellenőrizni kell az összhatást, próbáljon megnyugodni. Nemigen ment. Egyre azon járt az agya, hogy milyen kiszolgáltatott is tud lenni az ember, hiszen egy perc alatt lehet minden valóságos alap nélkül egy bűncselekmény gyanúsítottja, és egy tehetségtelen vagy lélektelen kihallgatás után akár egy cella lakója is, kiszámíthatatlan ideig. Azért végezte a dolgát, hiszen az élet már régen megtanította arra, hogy a soron következő feladatokra kell összpontosítani, így aztán, mikor a bolt közepéről szétnézve megállapította, hogy meglehetősen jó munkát végeztek, felöltötte a kereskedő kincstári mosolyát és kinyitotta az ajtót, úgy várta barátait, vendégeit. A megnyitó remekül sikerült, annak ellenére is, hogy a vendégek között megpillantotta Márta régi barátnőjét, akit ugyan senki nem hívott meg, de elküldeni sem lehetett, hiszen az egyik illusztris vendég karján lejtett be a megnyitóra. Bár volt kollegái megígérték, hogy szép, terjedelmes, fotókkal illusztrált cikket fognak írni a lapban a megnyitóról, de azt is tudta, hogy a leghatékonyabb reklámot mégis a helyi társaság pletyka-ügynöksége fogja számára biztosítani, ezzel konkurálni teljesen reménytelen eset lenne. Így aztán rámosolygott a nőre, mint aki semmiről sem tud, végtére is nem lehet az egész világgal haragban, ezzel az asszonnyal sem, mert egyszer, évszázadokkal ezelőtt tőle tudta meg Péter árulását. A megnyitóbeszéd rövid és kellemes volt, az Önkormányzat kulturális bizottságának elnökét, a helyi gimnázium művészettörténet-tanárát kérte fel arra, hogy szóljon néhány szót az egybegyűltekhez. A beszédben elhangzott, hogy ez nem egy egyszerű bolt lesz, nem egy a sok közül, hanem a kis galéria jelkép is - jelképe annak, hogy városukba megérkezett a polgárosodás, a szó kulturális értelmében. A beszédet megtapsolták, Edit megköszönte a megjelenést és kérte vendégeit, hogy vigyék jó hírét a boltnak, de nem tudott megnyugodni, még amikor a pezsgőt kortyolgatta is úgy érezte, hogy mindjárt összeesik. Zsuzska boldogan sétálgatott a vendégek között, külön gondot fordított pótnagyanyjára, Stefi nénire, aki vette a fáradságot és leutazott a nagy napra. A kislány számára a nap tökéletes volt - iskola után volt először kézilabda-edzésen, igaz, hogy még nem tornateremben, csak az osztályteremben beszélték meg a felszerelések meg a sportorvosi vizsgálat ügyét, de mire befejezték, máris teljes jogú sportolónak érezte magát. És akkor még ez a megnyitó is, a sok régi és új ismerőssel, meg a bolt, amit az ő anyukája csinált, és amit galériának kell hívni – mecsoda előkelőség! Büszke volt és elégedett, egész kis lénye mosolygott, szorgalmasan kínálgatta a vendégeket süteménnyel - de szép is tud lenni néha az élet, ha az ember lánya gyerek! Edit apja csendben álldogált az egyik sarokban, elgondolkodva iszogatta pezsgőjét. Azon gondolkodott, hogy milyen igazságtalan is az élet, hiszen ez a lány már igazán megérdemelne egy kis felhőtlen boldogságot, egy társat, kis normális magánéletet. Abban egy percig sem kételkedett, hogy a galéria sikeres lesz, ismerte a lányát. Mikor végül Stefi nénit is feltették a vonatra és végre hazaértek, mindhárman összekapaszkodtak és egymásra mosolyogtak, ők voltak egymás számára a biztos hátország, a stabil pont ebben a bizonytalan világban.



OSZTÁLYKIRÁNDULÁS
Érdeklődést színlelve hallgatta Jutka locsogását, lelkesen bólogatott, csodálkozott, időnként közbekérdezett, de nem figyelt a válaszokra, gondolatai máshol jártak. A legfontosabbat, amit tudni akart, már kiszedte belőle. Kitárgyalták a legapróbb részleteket is, és most legkevésbé sem érdekelte, ki milyen ruhában volt és kiről milyen új pletykák keringenek a városban. Edit érdekelte, az új galéria, aminek a megnyitójáról napokon keresztül virított az újsághirdetés. Minden nap idegesen vette ki a postaládából az újságot és sietve tépte ki az oldalt belőle, bár Péter soha nem nézi a hirdetéseket, nem árt az óvatosság.  Persze, az is megtörténhetett volna, hogy bent, a bíróságon nézi át a lapot, de hiába fürkészte esténként, a férfi arca nem árult el semmit. De hát kis város ez, előbb-utóbb megtudja – gondolta Márta epésen és szívből remélte, hogy a galéria csődbe megy, érdeklődés híján bezár, mielőtt Péter megtudná, hogy egyáltalán valameddig létezett. Bármennyire kíváncsi volt, stílusérzéke megóvta attól, hogy elmenjen a megnyitóra, pedig szívesen eljátszott a gondolattal: látta maga előtt, ahogy az egyik legelegánsabb ruhájában bevonul a megnyitóra, fölényes, lenéző mosollyal körülnéz az ócskásboltban – méghogy galéria! - és látta maga előtt Editet, aki kénytelen jó képet vágni és szó nélkül eltűrni, nem szólhat semmit, nem rendezhet jelenetet mások előtt, és miért ne lehetne ott a gyereke osztályfőnöke… Sajnálta, hogy nem mehet oda, de helyette megteszi Jutka is. Edit rögtön emlékezni fog arra a délutánra, amikor Jutkát beküldte hozzá, hogy adja tudtára a közelgő esküvőjüket Péterrel, és ha csak egy pillanatra fagy arcára a mosoly, már megérte újra odaküldeni, el lesz rontva a délutánja, kár hogy nem láthatja.
Jutka beszámolója alapján úgy gondolta, minden pontosan úgy történt, ahogy eltervezte és bár annak nem örült, hogy nagy volt az érdeklődés, sokan voltak, alapjában véve elégedett volt a hallottakkal. Jókedvűen állt fel az asztaltól, a pincérnek sem lehetett kifogása a borravalót illetően, a mosoly az arcán, mikor a kocsiból visszaintett Jutkának, őszinte volt.
Az Editnek adott fricska csak egy apró elégtétel volt, amitől még szebben sütött a koratavaszi nap, jókedvének igazi oka azonban Zsolt volt.
Hetek óta szervezte a tavaszi osztálykirándulást, az osztálya nagy izgalommal várta, ő már előre utálta, addig a pillanatig, míg ki nem derült: a másik kísérő pedagógus Zsolt lesz.
Két nap, távol a várostól, a kollegák kíváncsi és kutakodó pillantásaitól, a legjobb alkalom, – nyugtázta elégedetten - hogy végre megszerezze magának a férfit, és pontosan tudta, hogy Zsolt ugyanerre gondolt ma, amikor a kirándulás részleteiről beszélgettek a tanáriban.
Az a néhány szülő, aki bejelentkezett az üres helyekre, nem fog akadályt jelenteni, megtalálják majd a módját Zsolttal, hogy zavartalanul együtt tölthessék az éjszakát.
Régen volt már ilyen jókedve, régen érezte már ilyen jól sikerültnek a napot.
Péter a nappaliban ült, újságot olvasott, amikor hazaért.
Meg sem várta a szokásos „hogy vagy, történt ma valami?” kérdéseit, magától kezdett el mesélni, panaszkodni, hogy mennyi idejét elveszi a kirándulás szervezése, hány telefont kellett elintéznie, és késődélutánig tartott az értekezlet.
Nem tűnt fel neki, hogy Péter oda sem figyel rá, hallotta a naponta ismétlődő „aha, igen, persze” válaszait, de lekötötték a saját gondolatai, nem vette észre, hogy férje a megszokottnál is kevesebbet beszél, és szinte megbabonázottan bámulja az újságot.  Amikor vacsora után Péter elvonult a fürdőszobába, elégedetten nyújtózott el a kényelmes bőrfotelban, mivel nem látta senki, mosolygott és izgalommal vegyes várakozással gondolt a közelgő kirándulásra, Zsoltra. Az asztalon heverő újságért nyúlt, és mikor kézbevette, egy láthatatlan kéz azonnal letörölte arcáról a mosolyt.
A címlapon öles betűkkel a beszámoló a tegnap nyílt galériáról, mellette Edit fotója és a képriport az ötödik oldalon...
Idegességtől remegő kézzel lapozott hátra, és rögtön tudta Péter miért volt ma az átlagosnál is szűkszavúbb, hol járhattak a gondolatai, nem valami kacifántos peres ügy, ahogy azt még egy-két órája hitte, és ami nem is igazán érdekelte. Most viszont nagyon is érdekelte volna, vajon mit gondolhat Péter, mi járhatott a fejében miközben nézte ugyanezeket a képeket. Mi tagadás, Edit női szemmel is szép volt a fotókon, talán még szebb, is mint a valóságban. Reszketett az idegességtől, újabb teher nehezedett a vállára, kétfelé kell koncentrálnia. Megszerezni Zsoltot és megtartani Pétert. Ezen túl egy perc nyugta nem lesz, hogy Péter mikor szánja rá magát és keresi meg Editet.
Korai még ezen idegeskedni, ráérek akkor is, ha valamilyen jelét látom, hogy Péter Edit után szimatol, egyelőre csak ébernek kell lenni és nagyon figyelni – próbálta nyugtatni magát, és hiába akarta elterelni a gondolatait a kirándulásra, ami teljesen biztosan meghozza azt az élményt, amit annyira várt, nem sikerült: Zsolt elé odafurakodott Edit. Az újságból ránevető Edit, aki szemmel láthatóan boldog, hogy megnyitotta azt az átkozott ószeresboltját, és most biztos elégedetten olvassa a galériájáról – ezt a szót most utálta meg egy életre, mert mindig Edit fog róla eszébe jutni – szóló tudósítást.
Nem tudta, mert honnan tudhatta volna, hogy Edit egyáltalán nem volt sem boldog, sem elégedett, amikor a város másik végében fellapozta az újságot, pedig alig várta, hogy kézbe vegye. Öröme csak addig tartott, amíg nem tanulmányozta át figyelmesen, egyenként a fotókat, és az egyiken nem fedezte fel a terem sarkában álló nyomozót. Tegnap óta valamennyire megnyugodott, és most újra a sírás fojtogatta. Mit akar tőle, miért szimatol utána? Hiszen mindent elmondott, amit tudott, és bár az arca nem árult el semmit, mégis az volt az érzése, hogy nem kételkedik abban, hogy igazat mondott neki. Akkor mit keresett a megnyitón? Ha csak az érdeklődés vitte volna oda, ha nem gyanakodna, akkor nem bújt volna meg a sarokban. Kétségbe volt esve. Rettegett a gondolattól, hogy a nyomozó ezután mindig a sarkában lesz, figyelni fogja, hogy mégiscsak rá akarnak bizonyítani valamit, amit soha nem követett el, sehova nem mehet úgy, hogy ne kelljen attól félnie, hogy követi.
Lázasan gondolkodott, majd döntött. Hangjában nyoma sem volt a korábbi ijedtségnek, amikor visszahívta Irént, Zsuzska osztálytársának és barátnőjének az anyját, és közölte vele: az üzletnyitással járó izgalom és rengeteg munka után jót tesz egy-két nap kikapcsolódás, jobbulást kíván neki és ne aggódjon, nem kell keresnie senkit: elmegy helyette az osztálykirándulásra. A takarítást édesapjára hagyta, a hétfői nyitásra meg úgyis visszaér, és talán a rendőr sem fogja azt gondolni, hogy Thaiföldre menekült – elérhető bármikor.



BOTLÁSOK
Az autóbusz az iskola elől indult. Mikor egymás kezét fogva, mosolyogva megérkeztek Zsuzskával, a kislány osztálytársai nagy ovációval fogadták őket, hiszen sokan megfordultak már náluk, és mindannyian szerették a vidám, mosolygós asszonyt, Zsuzska anyukáját, aki a szendvicseken túl időnként érdekes dolgokról is beszélt a lányoknak. Például arról, hogy milyen sminket használtak az egyiptomiak, milyen frizurája volt egy római patrícius feleségének és mi volt az a fűző, melybe a múlt század elejének divatdámái beleszuszakolták magukat, komornájuk segítségével. Edit is jókedvű volt, még az után is, hogy Mártával köszöntötték egymást, pedig kiérezte az udvarias szavak mögül a feszültséget, az ellenszenvet. Nemigen tudta mire vélni, hiszen nyíltan megmondta már többször is, hogy neki Péter nem jelent már semmit, ami volt – elmúlt. Tulajdonképpen nem is igen értette, hogy miért jó az valakinek, hogy ilyen régi sérelmet ápolgat a lelkében, különösen akkor, ha a sérelem kétoldalú, hiszen hogy ki vette el kitől a férfit, az meglehetősen homályos, még ma is. Aztán vállat vont és úgy döntött, hogy jól fogja érezni magát, nem engedi elrontani a hangulatát. A buszraszállásnál a testnevelő tanár udvariasan felsegítette a hölgyeket a lépcsőn, a kislányoknak is odanyújtotta a kezét – iparkodjon hölgyem – ezzel nagy sikert aratott a viháncoló gyerekek körében. A fiúk csodálattal lesték, és megjegyezték a mozdulatát - jól jöhet még egyszer a kifinomult viselkedés. Az három és fél órás út során Edit körül komoly klubélet alakult ki, együtt nevettek, játszottak azok, akik a közelében ültek, szókígyókat alkottak, ahol minden gyereknek az előtte elhangzott szó utolsó betűjével kellett szavakat mondani, meg énekeltek, bolondos nótákat. Zsolt is hátrament kíváncsiskodni a buszban, mikor meghallotta a nagy viháncolást, és azonnal beszállt a játékba, mert a verseny – történjen az bármilyen műfajban – úgy vonzotta, mint a mágnes, tán még zongoraversenybe is beszállt volna, ha a zongorát cipelni kellett volna, nem a billentyűkön klimpírozni. Mikor Márta érte küldött, kimondottan idegesítette a dolog, mert az két perc alatt kiderült, hogy amiért az asszony hívta, azt bármikor meg lehetett volna beszélni, nem volt semmi sürgető szükség az ő azonnali véleményére. Kis faházakban szállásolták el az osztályt, gyönyörű erdei környezetben, a tanároknak és a kísérő szülőknek külön épület jutott, a pedagógusoknak külön szobákkal, de voltak sportpályák és közösségi helyiségek is. A program nem volt túl feszes, a megérkezés után környezetismeret foglalkozást tartottak, melyben az erdőkről, a vadakról, az erdő és vadgazdálkodásról esett szó, a szülők pedig kedvük szerint tölthették az időt. Leültek a házuk teraszára és beszélgettek, távol a gyerekektől, akikre azért oda lehetett látni, a téma természetesen a tanulás volt, meg egy kis nosztalgiázás. Mikor Zsolt közéjük ült, a sport is szóbakerült, meg az iskolai sportegyesület, jó hangulatú beszélgetéssel hamar ment az idő. Márta viszont nem érezte magát túl kellemesen, ő vezette a foglakozást, de állandóan úgy fordult, hogy láthassa a férfit, kontrollálhassa, hogy kivel beszélget. Amikor észrevette, hogy Editnek tart valamiről kiselőadást, majdnem epeömlést kapott, és elhatározta, hogy még az éjjel dűlőre viszi a dolgot, még mielőtt gyűlölt ellenfele megkaparinthatná magának a férfit. Edit kedvelte a tanárt, de társnak nemigen tudta volna elképzelni, hiszen az hamar kiderült, hogy a férfit a fizikai erőkifejtésen alapuló sportokon túl nemigen érdekli semmi, igen könnyű volt feltérképezni, hogy szépirodalmat nem olvas, folyóiratokat meg aztán végképp nem, a bulvárlapokat veszi meg esetleg, de azokban is inkább csak a képaláírásokat olvassa el, kedves öngúnnyal vallotta be, hogy azokat is hangosan és szótagolva. Színházban legfeljebb a vígjáték, moziban meg az akciófilmek vonzzák, de minden lehetséges sportközvetítést megnéz, a hétvégi mérőzések teljesen lekötik az érdeklődését, és ez elég is neki. Interneten az egyik közösségi portálon gyűjti sportoló és nőismerőseit és roppant büszke arra, hogy néhány neves sportolót is ismerősei között tudhat. A nap hamar elment, a gyerekek is elfáradtak, köszönhetően a délutáni sportfoglalkozásnak, melyen minden gyereknek kötelező volt részt venni, igaz, hogy aki nem kedvelte a csapatsportokat és nem akart kézilabdázni vagy focizni, az tollaslabdázhatott, kipróbálhatta az íjászatot – élménydús volt a nap. Vacsora után a felnőttek még eliszogattak egy üveg bort, aztán mindenki elment aludni. Edit az egyik anyukával került egy szobába, Mártának egyszemélyes szoba jutott. Mikor jó éjszakát kívántak egymásnak, hosszan belenézett Zsolt szemébe, majd megkérdezte: ha meg akarnak támadni, meg fogsz védeni engem? – majd belépett az ajtaján. Fürdés után megkereste a hálóinget, melyet igen gondosan választott ki, hogy kellőképpen áttetsző és izgató, mégis ártatlan küllemű legyen, majd leült az ágyára és elővett egy könyvet, de egyetlen betűt sem tudott elolvasni. A percek vánszorogtak, de semmi nem mozdult, pedig többször is odament az ajtóhoz és lélegzetvisszafojtva leste, hogy mozdul-e a kilincs, nyílik-e a szomszéd szoba ajtaja. Már elmúlt éjjel egy, és még mindig sehol semmi mozgás. Aztán nem bírta tovább, a kilincsnél emelve halkan kinyitotta az ajtót, átment a férfi ajtaja elé, kicsit hallgatózott, majd megnyomta a kilincset. A résnyire nyílt ajtón fény szűrődött a folyosóra, erre gyorsan besurrant és megállt. Zsolt meztelenül aludt, a hasán fekve, kezeivel a feje alá gyűrte a párnát, és amikor az elbizonytalanodott nő kifelé akart indulni a szobából, halkan, félálomban megszólalt: soká jöttél! Márta nem válaszolt, odaállt az ágy elé és várta, hogy a férfi felkeljen, de az inkább a keze után nyúlt, lehúzta maga mellé az ágyra és hanyatt fektetve megcsókolta, egyik kezével megmorzsolva a fülcimpáját a másikkal a hálóing alá nyúlt, és mire Márta akárcsak egy illemtudó tiltakozásra is képes lett volna, a férfi ujja már szakértőn sétált a legérzékenyebb területeken. A nő nem tudott és nem is akart ellenállni a vágyainak, szája félig kinyílt, teste kéjesen tekergőzött, és amikor a férfi a melle után nyúlt, akkor az ő keze is felderítőútra indult. Úgy szorította a férfit, hogy annak már fájt, és innen már nem volt megállás. És még kétszer az éjszaka folyamán, és egyre jobb volt. Mikor a hajnal a saját szobájába parancsolta, már tudta, hogy függővé vált, mint egy kábítószer-élvező, tudta, hogy ennek nem lesz itt vége, és azt is tudta végre, hogy sem nem frigid, sem nem prűd - olyanokat tett meg a férfinak, melyeket addig még soha senkinek és remegve élvezte, hogy a férfi úgy játszik a testén, mint egy jólhangolt hangszeren. Reggel nehéz volt az ébredés és még nehezebb volt végigcsinálni az unalmas napot, várva az estét, mikor újra várnak rá az addig elképzelhetetlennek hitt gyönyörök. Fülig szerelmesnek érezte magát, ha csak eszébe jutott a férfi, mindjárt érezte azt a hasa alól elinduló melegséget, melyről eddig azt sem tudta, hogy létezik. A délután megint sporttal és játékokkal telt, a gyerekek nevettek, játszottak, mindenki jól érezte magát, mikor Edit egy labda után szaladva megbotlott egy kőben és végigvágódott a földön. Amikor nem tudott egyedül felállni, már érezte, hogy baj van, a gyerekeket kérte meg, hogy hívjanak egy felnőttet. A halálra rémült Zsuzska elfutott és Zsolti bácsit kérte, hogy segítsen anyukájának, mert baleset érte. Zsolt azonnal felpattant és odaszaladt Edithez, akinek a lába kitekeredve feküdt mellette, mintha nem is hozzá tartozna. Elküldte az egyik fiút a sofőrért, majd Editnek szólt, hogy karolja át a nyakát és felemelte – ölben vitte a buszig. Edit a fájdalomtól alig érzékelte, hogy mi történik vele, de mi volt az ő fájdalma Mártáéhoz képest… A busz elindult a közeli város felé, rajta Edittel és Zsolttal, Márta meg úgy nézett a távolodó jármű után, mint a bánatos özvegy a halottszállító kocsira a temetőben, csak itt a halott az ő boldogsága volt, melyet most el akarnak tőle orozni. Zsuzska sírt – Márta ránézett, majd elfordította a fejét és egy anyukára hagyva a gyerekeket, bevonult a szobájába sírni. Mikor a beteg visszatért, már mindenki aludt, ő is álomba hüppögte magát - így legalább nem láthatta, hogy a férfi bátorítóan simogatja Edit karját…


BALESET

Bokasérülés ide vagy oda, nem bánta meg hogy mégis eljött a kirándulásra. Az üzletnyitás körüli rengeteg munka bár kimerítette, nem lett volna ok arra, hogy három napig közös társaságban legyen Mártával, a háta közepére sem kívánta a vele való találkozást. De amikor figyelmesen megnézte az újságban a megnyitóról készült fotókat és egyiken a megjelentek közt felismerte a nyomozót, megijedt.
Soha nem volt dolga a rendőrséggel, mit akar még tőle, miért szimatol utána, mit keresett ott? Követi? 
Fáradtnak, védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát: Legjobb lenne pár napra elmenni a városból, mégiscsak elmegy Irén helyett a kirándulásra. Kit érdekel, hogy Márta is ott lesz, nem kötelező társalogni vele, lesznek ott más szülők is, legalább szemmel tartja, nehogy valami újabb módon álljon bosszút Zsuzskán.
A kislány repesett az örömtől, mikor anyja közölte vele, hogy elkíséri, jó volt látni a gyerek örömét, jókedve átragadt Editre is. Vidáman nevetgélve helyezkedtek el a buszon, az ablakból figyelte a még lent lévő gyerekeket, szülőket gardírozó Mártát – és Zsoltot. A jóképű tornatanár szimpatikus volt neki, de mint férfi, különösebben nem érdekelte.
- Milyen szánalmas és nevetséges módon kelleti magát, csak a vak nem látja – gondolta, miközben Márta arcát figyelte és hirtelen beugrott az a múltkori jelenet a cukrászdában, amikor az ajtóból visszaintett Zsoltnak, és ahogy megfordult, szinte beleütközött Mártába.
Akkor nem értette, most tudta miért volt annyira döbbent az arca, miért sütött a szeméből ugyanaz az ádáz gyűlölet, mint ma reggel, mikor megjelent Zsuzskával: hát persze… - teljesen világos, a férfi tetszik neki. Azon a téli délutánon látta, hogy a férfi neki integet, nyilvánvaló volt hogy vele ült korábban az asztalnál,  most pedig ő is itt van, megint a  vetélytársat látja benne és persze, hogy féltékeny.
- Hát akkor most megkapod azt, ami jár neked.  Péterért, de leginkább Zsuzskáért. Nekem ugyan nem kell a te Zsoltod, az egész város tudja, hogy mekkora nőcsábász és teljesen mindegy neki, hogy én vagy te bújsz az ágyába, lehet azt sem bánná, ha mindketten.
Csinálj csak hülyét magadból inkább te, legyél inkább te az egyszer használatos zsebkendő, de egy kis ártatlan flört, néhány cinkos összenevetés, Zsolt ideirányuló figyelme pont jó és elég lesz arra, hogy epeömlést kapj. Szereztél már annyi keserű percet, napot nekem, hát akkor majd ebben a három napban lesz rá gondom, hogy a tiéd se legyen mézédes – gondolta rá nem jellemző kaján kárörömmel, de hát nő volt, és a nőknek szükségük van ilyen apró elégtételekre az életben.
Hogy ő tetszik Zsoltnak, azt már a cukrászdában felmérte, és most is biztos volt benne, hogy a legkisebb erőfeszítésbe sem kerülne Zsolt meghódítása. Látta, ahogy a férfi figyelme Mártáról rá terelődött és alig bírta türtőztetni magát, hogy a kaján mosoly ki ne üljön az arcára, ahányszor elfogta Márta tekintetét.
Ha ölni tudna a szemével, most lenne itt a vég – nyugtázta elégedetten, ugyanakkor pontosan tudta Zsolt irányváltásának miértjét: mint minden nőcsábász, kiválóan eligazodik a nők lelkivilágában, tudja, hogy Márta könnyű préda, bármikor megkaphatja, a férfiakat pedig köztudottan hajtja a vadászösztön és előnyben részesítik a könnyű prédával szemben a becserkészendő vadat, amiért küzdeni kell.
Viszont Zsolt nem az a típus, aki a kardjába dől, ha mégsem tudja őt becserkészni, akkor majd ott lesz Márta.
Felszabadultnak, jókedvűnek érezte magát egész kirándulás alatt, már a buszon jó kis társaság kovácsolódott össze, néhány szülőt korábban csak látásból ismert és Zsolt is beült közéjük, nagyokat nevettek, a gyerekek borzasztóan élvezték – Edit pedig leginkább Márta savanyú képét, ahogy a busz elején kelletlenül társalog egy fontoskodó anyukával. Másnap, a reggelinél azonnal észrevette Mártán a változást: rá volt írva, hogy az éjszakát Zsolttal töltötte, eltűnt a szeméből a magakellető sóvárgás, felváltotta a megszerzett zsákmány feletti diadalittas tekintet, amiben azért ott volt az elvesztéstől való félelem is. Így még izgalmasabbá vált a játék, újabb elégtétellel töltötte el, hogy Zsolt ma is az ő csoportjukkal tartott, Mártára ügyet sem vetett és bár a labdajátékba nem szállt be közéjük, de beállt szurkolónak.
Aztán megbotlott, iszonyú fájdalmat érzett a bokájában, hirtelen elsötétült előtte minden, és csak foszlányokra emlékszik: hallja, hogy Zsuzska sikít, valaki a karjába kapja és rohan vele a buszhoz, később a fájdalomtól csorgó könnyein át látja, hogy Zsolt.
Mialatt a kórház folyosóján, a hordágyon fekve a röntgen utáni kezelésre várt, kimondhatatlan hálát érzett a férfi iránt, aki most nem volt nőcsábász, tanár volt és ember volt: tudta, hogy a gyerekét félti, hogy aggódik a kislányért, aki most biztos halálra van rémülve, és intézkedett.
Felhívta a vendégház portáját, kérte, hogy ma éjszakára adják oda az elsősegély-szobát Editnek, nem Mártát, az osztályfőnököt, hanem Edit szobatársát hívatta a telefonhoz, neki mondta, hogy nyugtassák meg a gyereket, nem komoly a sérülés, várni kell, ő itt marad Edittel és majd taxival visszamennek, szerencsére az ijedtség nagyobb volt, mint a baj. Késő este volt, mikor Zsolt karján bevánszorgott az elsősegély-szobába, ahol kisebb csődület támadt, átjöttek a szülők és Zsuzska, kicsit beszélgettek, sajnálkoztak, aztán Zsolt kiterelte őket, hagyják pihenni Editet, megkérdezte, szüksége van-e valamire, jóéjszakát kívánt, lekapcsolta a villanyt és eltávozott a kis csoporttal.
Fáradt volt és elgyötört, de nem tudott aludni. A mai nap eseményei és mindenféle gondolatok úgy kavarogtak a fejében, mint őszi szélviharban a hulló falevelek. Szégyellte magát a kicsinyes bosszúja miatt, nem Márta, Zsolt miatt szégyenkezett. Hiszen játszott vele, és tisztességtelen játék valakit a bosszú eszközéül használni, bár Márta megérdemelte, az kétségtelen. Most pedig mikor bajba került, Zsolt volt, aki a karjába kapta és rohant vele, aki mellette volt hosszú órákig az ambulancián, aki tudta, hogy Zsuzskáért jobban aggódik, mint saját magáért, és visszafelé a taxiban vigasztalta, amikor potyogtak a könnyei, azt hitte az ijedségtől, a fájdalomtól, pedig csak a meghatottságtól. Régen érezte, hogy egy férfi vigyáz rá, aggódik érte, félti és törődik vele.
Lehet, félreismertem? – morfondírozott magában, mikor halk kopogást hallott az ajtón, és mindjárt Zsolt hangját: ne ijedjen meg, és már bent is volt a szobában.
Leült az ágy melletti fotelba, szelíd, halk, de ellentmondást nem tűrő hangon közölte: amíg Edit el nem alszik, itt marad, tudja, hogy ilyenkor nem egyedüllétre vágyik az ember, hanem hogy valaki mellette legyen és különben is őt is felizgatta a ma este, ő sem tud aludni, ha nem bánja, beszélgessenek, vagy ha Editnek úgy tetszik, akár hallgathatnak is.


ZOLTÁN
Kellemetlen szituáció volt. Bár nagyon hálás volt a férfinak, hogy segített neki, de semmiféleképpen nem akarta azt a benyomást kelteni, hogy több köze is lehet hozzá, mint a lánya tanárának, és azt sem szerette volna, ha Márta arra a következtetésre jut, hogy el akarja halászni előle Zsoltot. Attól is félt, hogy örök riválisa a gyermekén áll bosszút a vélt sérelemért, és ez ellen csak úgy tudta volna megvédeni a kislányt, ha másik iskolába viszi – ehhez pedig semmi kedve nem volt. Jó iskola volt, jó pedagógusokkal, beleértve Mártát is, aki természetesen próbálta magában elfojtani az ellenszenvet, melyet a kislánnyal szemben érzett, tudta magáról, hogy igazságtalan sokszor, így hát próbálta tudatosan fegyelmezni magát és ezt Edit értékelte is. Nyugalmat akart maga körül, nem hiányzott neki a feszültség, különösen most, mikor a rendőrségi ügy még lezáratlan, egyébként meg tudta, hogy ha hazaérnek, esetleg el kell számolnia a nyomozónak, hogy a kérésként megfogalmazott tiltás ellenére miért hagyta el a várost, ha csak pár napra is. Nem volt naiv, tudta, hogy egy ilyen látogatás egy olyan betegnél, aki tulajdonképpen egészséges, fiatal nő nem minden érdek nélkül történik, a sötét szoba további csábítást jelent a vadászösztönétől hajtott Zsoltnak, elejét akarta venni a kísérletezéseknek. Nem mintha nem kívánta volna a testiséget, nagyon nehezen élte meg az egyedüllétet, de az eszével mindig tudta kontrollálni az ösztöneit és soha nem engedett az olcsó alkalmaknak, viszolygott az egyéjszakás – vagy még rosszabb – egy nekifutásos kalandoktól. Hogy ez mibe került neki, azt csak ő tudta, de úgy gondolta, Zsuzska mellett nem fog váltott partnerekkel mutatkozni, nem akarta a kislányt érzelmileg labilis helyzetbe hozni, azt meg aztán végképp nem, hogy ha felnő, visszamenőleg át kellje értékelnie az anyjáról őrzött képet. Így aztán megköszönte Zsoltnak a gondoskodást és az örök női mentsvárba, a fejfájásba vonult vissza, mondván, hogy bevett egy altatót és aludni szeretne. Nem aratott túl nagy sikert a bejelentésével, de a férfi profi sportoló volt, tudott veszíteni is, így aztán csalódott mosollyal az arcán elköszönt, és visszament a szobájába. A szoba nem volt üres… Aztán másnap Edit már tudott bicegni, a gyerekek körülajnározták, a szülők segítettek neki, ha szüksége volt rá, a tanár tüntetőleg közömbös képeket vágott, Márta pedig a jóllakott napközis figuráját hozta - mindenkihez kedves volt, még Zsuzska is kapott egy simogatást a kobakjára. Otthon nem várta jó hír, a nyomozó kereste, és hétfőn reggelre beidézte a rendőrségre. Editre ismét rátört a szorongás. Hiába tudta, hogy nem követett el semmit, mégis feszülten várta, hogy még mit szeretne megtudni tőle a rendőr. A kihallgatáson most is tanúként kellett megjelennie, de a helyzet cseppet sem volt megnyugtató, meg kellett tudnia, hogy a hamisító banda tagjai őt nevezték meg szakértőjüknek, és miután a tagok közül senkinek nem volt olyan képzettsége, mely a képzőművészethez kapcsolódott volna, őt nevezték meg tippadójuknak és szakértőnek, - mindegyikük próbált bagatellizálni a saját szerepét, egyikük sem vállalta az értelmi szerző vagy a bűnbanda irányítójának hálátlan szerepét. A rendőr nem volt sem durva, sem udvariatlan, de azt azért érzékelni lehetett, hogy valami megváltozott a viselkedésében, hivatalossá és merevvé vált a hangnem, annak ellenére, hogy azt azért érezte Edit, hogy hisz neki és nem vonja kétségbe a szavait. Mikor befejezte a meghallgatást, a nyomozó búcsúzóul még odavetette: azért tisztességesebb partnert is választhatott volna, - habár ez természetesen az ön magánügye, mondta. Edit elképedt, - kiről beszél? Hát az Ön által Bodócsiként ismert emberről, aki azt állítja, hogy a kettejük között fennálló szerelmi kapcsolatot felhasználva vette rá magát a segítségnyújtásra. Edit nem szerette kimutatni érzelmeit idegenek előtt, most sírva fakadt. Hiszen közöttünk semmiféle kapcsolat nem volt! - kiáltotta felháborodottan, - önálló, felnőtt, független nő vagyok, elmondanám, ha lett volna vele kapcsolatom, de elhiheti, nem volt! Kiment az ajtón és még az utcán is zokogott, - nem tételezett fel ilyen aljasságot senkiről. A nyomozó elgondolkodva nézett utána a folyosón, sajnálta, mert érezte, hogy mennyire megviseli az ügy a nőt, aki ebben a mivoltában nagyon tetszett neki. Tetszett az őszintesége, az emberi tartása, a modora, az alakja, a melleiről alig tudta levenni a szemét kihallgatás közben és komoly erőfeszítésébe került szigorú ábrázatot vágni, mikor legszívesebben a karjaiba kapta volna, hogy megvigasztalja és elmondja neki, hogy a bűnözők nincsenek tekintettel senkire, ha az irhájukat akarják menteni, de ő azért van, hogy megvédje azokat, akik ártatlanok. Fél éve dolgozott a városi kapitányságon, jogi egyetemet végzett fiatal tisztként nem volt könnyű helyzetben, de nagyon igyekezett megfelelni annak a mércének, amit saját maga elé állított, nem mellesleg azt sem bánta volna, ha elöljárói észreveszik az igyekezetét. Albérletben élt, kollegái zöme nős volt, barátai és társasága sem nagyon volt, szórakozása a napi munka után a konditerem és a könyvek voltak, havonta egyszer felutazott a fővárosba – szeretett színházba járni.  Szülei is ott laktak, ilyenkor meglátogatta őket és meghallgatta a sztereotip kérdést: aztán feleségjelöltet mikor hozol már magaddal? Hát, még óvodába jár, mondta ilyenkor, vagy, hogy nem engedte el a tanítónéni. Bajban volt, mert a találkozás ezzel a nővel, aki valóban tetszett neki igen szerencsétlen körülmények között jött létre. Hogy fogok magánemberként a közelébe kerülni? – gondolta, a fene egye a sok rohadt bűnözőt, - habár, végül is nekik köszönhetem, hogy egyáltalán észrevehettem – morfondírozott. Mikor a kihallgatás során meghallotta, hogy a bűnöző szerelmi kapcsolatra hivatkozik, mintha tőrt forgattak volna meg a szívében, aztán amikor a vallomás hallatán Edit sírva fakadt, jókora kő esett le a szívéről. Maradi volt a nőkkel kapcsolatos álláspontja- nem szeretett utódja lenni senkinek, legfőképpen egy bűnözőnek nem. Aztán legyintette egyet – majd meglátjuk, gondolta és visszaült az aktahegyek mögé.




SZABADSÁG

Három nap nyugalom, három nap mennyország – vidáman fütyörészett a kocsiban, mikor Mártát kitette kora reggel az iskola előtt. Ha jobban odafigyelt volna, ha csak kicsit is érdekelte volna Márta, bizonyára meglepődik és furcsállja a lázas készülődést, feltűnt volna neki az arcára kiülő izgatott várakozás, észrevette volna, hogy valami megváltozott, valamitől más lett. Ha visszaemlékezett volna az előző osztálykirándulásokra, amikor Márta kedvetlenül, mint egy mártír kísérte a gyerekeket, akkor most töprenghetett volna azon, hogy mitől változott meg az asszony viselkedése.
Máskor órákig hallgathatta a szűnni nem akaró lamentálásait a pedagógusok áldozatos munkájáról: nem elég naphosszat vesződni velük, még kirándulni is vigye őket, napokig egy perc nyugta sem lesz, egy egész osztályt terelgetni, vigyázni rájuk, és kénytelen órákat zötykölődni buszon, kilométereket gyalogolni, hullafáradtan hazaérkezni – betéve tudta a mindig ugyanazokkal a szavakkal ismétlődő panaszáradatot és nem csodálkozott rajta, hogy most elmaradt, merthogy észre sem vette. Ugyanúgy felszabadultnak érezte magát, mint Márta. Mindkettőjüket lefoglalták a saját gondolatai, mindketten vártak valamit ettől a három naptól, valami csodát, valamilyen élményt, izgalmat, amit már nagyon régóta nem tudtak nyújtani egymásnak, és már jó ideje nem is akartak.
Megkönnyebbülten lépett be az üres lakásba, idejét nem tudta, mikor volt utoljára ilyen jókedve.
A zuhany mintha lemosta volna róla az elmúlt évek nyomasztó egyhangúságát, arcáról a fásult szürkeséget. A tükörből egy másik ember nézett vissza rá: a fiatal bírósági fogalmazó Péteré, szemében évek óta először újra ott volt az a furcsán felcsillanó fény, szája sarkában az a kedves, kisfiús mosoly, amit Edit annyira szeretett.
Rengeteg ideje volt. A titkárnőjének még tegnap délután bejelentette, hogy ma csak délután lesz bent, kényelmesen megreggelizett, készített magának egy kávét, kiterítette az asztalra az újságot és bekapcsolta a rádiót. Elolvasta a híreket, kommentárokat, nem figyelt a bemondóra, egyszer csak felkapta a fejét: a következő zeneszám egy ritkán hallott Cohen-dal magyar változata, Suzanne… Edit… a kedves-bolondos Edit, édes kis bolond, mennyire szerette ezt a számot.
Nem tudott angolul, nem ismerte a szövegét, ő fordította le neki. Edit, mint egy gyerek, repesett az örömtől, most is látja maga előtt, ahogy átfogja a nyakát, befészkeli a fejét a vállára, hallja a hangját, ahogy a fülébe súgja: mától Suzanne akar lenni. És most szól a dal magyarul, ez már sokkal precízebb fordítás, mint hajdan az övé volt. Behunyt szemhéja mögött Edit, belül valami furcsa szorítás: „és te útra kelnél véle, bárhová vakon követnéd, és te tudod, bízhat benned, hiszen gondolatban tiéd lett már rég” – énekelte az énekesnő, őt pedig minden szó eleven tűzként égeti, korábbi jókedve egy pillanat alatt eltűnt, újra érzi azt a nyomasztó súlyt, amit évek óta cipel. Nem Márta, Edit miatt. Bízott bennem, elárultam. „Gondolatban tiéd lett már rég” – szólt a dal, enyém volt, mégis elhagytam.
Mert az anyám úgy akarta, és elfogadtam, mert a karrierem, a szakmai előmenetelem biztosnak ígérkezett Márta apja mellett – évekig ezzel próbálta felmenteni magát, de pontosan tudta, hogy az igazság nem ez. Az igazság az, hogy gyáva volt. Nem csak azért, mert nem mert szembefordulni anyjával és gyáva volt felvállalni Editet, elmenni vele akárhová: félt a nehézségektől.
Megszokta az anyagi jólétet, a biztonságot, ahova anyja nem engedte volna be Editet, és ő, aki a város egyik legszebb villájában élt, bejárónőt, kertészt tartottak, nem tudta elképzelni, hogy úgy éljen egy szűk albérleti szobában, mint évfolyamtársa, akinek az esküvőjén tanú volt, és akinek később sokszor adott kölcsön, mert hónap végén még zsíroskenyérre sem futotta. Ma már tudja, hogy elrontotta, lehet, hogy jóvátehetetlenül.
Mai eszével szembeszegül anyjával és elmegy Edittel - esetleg jön egy-két nehéz év, később anyja úgyis beletörődik és kénytelen-kelletlen, de megbékül a helyzettel. Főleg ha gyerekük születik. Most pedig sopánkodhat, nem tud belenyugodni, hogy nincs unokája – bűnhődjön ő is.
 Ma már azt is tudja, hogy azt a pozíciót, amit betölt, a maga erejéből is képes lett volna elérni, lehet kicsit később ért volna fel a szamárlétra felső fokára, de ugyanitt állna és az évfolyamtársa sem lakik már albérletben régóta. Irtózott a szegénységtől, a küszködéstől, amit egész életében csak kívülről látott, a könnyebb utat választotta. Megfizetett érte, mindennek ára van. Mártával ugyanúgy folytatódhatott az akadályoktól és gondoktól mentes élet, amit megszokott, de soha nem volt boldog vele, gyerekük nem lehetett, igazán csak Editet szerette - bűnhődhet ő is.
Soha nem találkozott Edittel mióta elhagyta, de egyszer oda kell állnia elé, elmondani neki ezeket: tartozik vele, nemcsak Editnek, magának is. Menjen Márta isten hírével, kiránduljon, csináljon, amit akar, legalább van ideje átgondolni, amit Editnek mondani akar, feltétlenül látnia kell, muszáj beszélni vele. 
A galériától nem messze állította le a kocsiját, és mint mindig, ha ideges volt, rágyújtott és elindult az üzlet felé. Amikor odaért, mint akkor régen, most is egy tábla volt a kirakatban: „Szabadság miatt zárva, nyitás hétfőn” – olvasta és legszívesebben belevágott volna az ablaküvegbe. Bent a munkahelyén úgy megugráltatta a beosztottait, mint még soha, összesúgtak a háta mögött, találgatták mi üthetett belé, tegnap még semmi baja sem volt. Nehezen telt az idő, alig várta a hétfőt- De addig még lesz egy hétvége, amikor el kell viselnie Mártát, hallgatni az unalmas beszámolóját, az idegesítő panaszáradatot, már a gondolattól, hogy nemsokára itthon lesz, a hideg rázta. Pénteken korábban hazament, bekapcsolta a televíziót, aztán rögtön el is aludt. Rosszkedvűen ébredt és ült a kocsiba, sietnie kellett: elaludt és Márta induláskor azt mondta, péntek délután hatra menjen érte. Fél hét is elmúlt, mire az iskolához ért, már ott volt a várakozó, órájukat nyugtalanul nézegető szülők csoportja, amikor egyszer csak bekanyarodott a parkolóba a busz.
Nem szállt ki, a kocsiból nézte a buszról vidáman leugráló, szüleik nyakába csimpaszkodó gyerekeket, a busz ajtajánál fontoskodó Mártát, és hirtelen elállt a szívverése: a buszról egy férfi karjába kapaszkodva Edit bicegett le a lépcsőn.



CSALÓDÁS
Nézte egy ideig, ahogy elköszön a környezetétől, majd egy taxi kanyarodott a busz mellé és Edit egy kislánnyal - a lányával? - beszállt. Annyira belefeledkezett a látványba, hogy észre sem vette: Márta odaért a kocsihoz. Zavartan ugrott ki belőle, kinyitotta neki az ajtót, nyúlt a felesége után, de az kitért előle, visszafordult a busz felé és negédes mosollyal integetni kezdett a férfinak, aki lesegítette Editet a busz lépcsőin, majd az obligát hitvesi csók nélkül beült az autóba. A férfi észrevette, hogy látta a kis közjátékot és biccentett neki, ő meg visszaintett, nyugtázva a gesztust. Soha nem volt féltékeny, igaz, eddig nem is volt miért, egyébként is a feleségét frigidnek és szexuálisan közönyösnek gondolta, azt gondolta, hogy ez a szép nők egyik furcsa betegsége, akik elsősorban saját magukat szeretik. Azt tudta, hogy Márta mindenkitől elvárja, hogy megcsodálja rendkívül szép alakját, arca harmonikus szépségét, formás lábait, de azt gondolta, hogy ez inkább csak narcisztikus megnyilvánulás, merthogy ennél többre soha, senkitől nem tartott igényt. De most hirtelen ráérzett arra, hogy megcsalták. Nem tudta megmagyarázni az okát, nem volt semmiféle külső jele a dolognak, de az emberi elme valamilyen furcsa képessége folytán összeálltak benne azok a metakommunikációs jelek, melyek egyértelművé tették számára a dolgot. Köszönt Mártának, aki – miután kikanyarodtak a térről és eltűnt a képből a busz - odahajolt hozzá és pótolta a mulasztottakat, aztán megkérdezte, hogy jól érezte-e magát az asszony.  Hát – felelte Márta – ha nem kellett volna az exbarátnőddel foglalkozni egész idő alatt, talán jobb lett volna, de hasraesett játék közben, meghúzódott valami izom a lábán és onnantól kezdve a testnevelő kollegával cipeltette magát fel-alá, meg minket ugráltatott. Láttam, - mondta enyhe gúnnyal a hangjában Márta – észrevetted. A nagyságos asszony taxival fuvaroztatta magát haza, pedig nincs már semmi baja… Péter csendben hallgatta a beszámolót – túl régen éltek már együtt ahhoz, hogy ne érzékelje a felesége hangjából kicsengő hamis tónust, de nem szólt. Próbálta magát elhelyezni az új szituációban, beleilleszteni magát a megcsalt férj szerepébe, de tudta, a helyzet nem alkalmas arra, hogy bármit is szóvá tegyen. Nem akart nevetségesnek látszani, nem akart nevetséges lenni, és hát, ami igaz – igaz, a hiúságát is.
Bántotta a dolog. Végtére is nem volt akárki, a külleme elfogadható volt, és bár szexuálisan nem tudta magát értékelni, de azzal tisztában volt, hogy az átlagos mértéket megüti – megütné, sőt talán még kicsit felül is múlná, ha megfelelő partnerrel ajándékozná meg a sors. Visszaemlékezett az Edittel töltött időkre, mikor ezen a kérdésen még csak gondolkodnia sem kellett volna, hiszen akkor a teste automatikusan reagált, most meg jó iparos módjára teljesíti kötelességét, ha Márta kifejezésre juttatja, hogy igénye van rá – habár azon már sokszor elgondolkodott, hogy jelen pozíciója legfeljebb egy gondolkodó szexuális segédeszköz szerepére jogosítja fel. Nem szólt egy szót sem - Márta sem, ültek egymás mellett és lelkileg ezer kilométerre egymástól, mindketten a jövőt latolgatták. Igazság szerint Mártának eszébe sem jutott Péter, csak praktikus kérdésekkel foglalkozott, hogyan tud otthonról feltűnés nélkül elszabadulni egyszer – egyszer, félnapokra, lopott órákra. Hol tud a férfival együtt lenni úgy, hogy a lebukás veszélyét a lehető legkisebbre redukálják, vajon szereti-e a férfi, vagy csak szexuális játékszernek tekinti, meddig fog tartani a kapcsolat – aztán vállat vont – Péter csodálkozva nézett rá, de ő nem vette észre. Tart, ameddig tart, lesz, amilyen lesz, és ha csak szexualitásról szólna is az egész, az sem baj, hiszen egy új világ nyílt ki előtte. Péter zavarodott volt, idáig lelkiismeretfurdalása támadt, ahányszor csak Editre gondolt, mert tudta, ha a körülmények úgy hoznák, nem tudna ellenállni a lehetőségnek – de hát lesz egyáltalán lehetőség? Mit csináljon most? Kezdje el Editet üldözni a szerelmével? Mi van, ha van valakije valamerre? Mi van, ha egyszerűen nem érez iránta mást, csak gyűlöletet – megértené. Vagy, ami még rosszabb – semmit? Ha nem kell már neki, akkor az újabb megalázó szituáció, mert könyörögni nem fog, annyira ismeri magát, ha belegebed, akkor sem! És mit kezdjen Mártával? Csináljon úgy, mint aki nem vesz észre semmit? Keserves helyzet. A ház előtt leparkolta a kocsit, udvariasan elvette Márta kezéből a táskát, belépett az ajtón és elmosolyodott: fürödj meg, biztos fáradt lehetsz, - én még dolgozom kicsit!
 Másnap-nem hozta szóba egyikük sem a kirándulást, Péter olvasott, pihent, televíziót nézett és nagyon udvarias volt, Márta meg minden antennáját kieresztve figyelte - vajon észrevett valamit? De hát mit is vett volna észre, meg a férfiak úgyis olyan ostobák ezekhez a dolgokhoz - egyébként is az ószereslányt meg a zabigyerekét leste - így aztán lassan megnyugodott.
 Reggel arra ébredt, hogy Péter már felöltözve áll az ajtóban – ma kicsit előbb kell bemennem, mondta. Nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy ez a ma reggeli Péter miben tér el attól a Pétertől, aki mellett annyi éve él, de hogy nem ugyanaz az ember, abban biztos volt…

ESŐBEN
Kegyetlenül fájt a lába, ráadásul az eső is eleredt. Mégsem hívott taxit: itt a városban mindenki mindenkit ismer, kisírt szemmel taxiba szállni a rendőrség előtt nem túl jó reklám egy most nyitott galériának. Nincs túl messze, délelőtt úgysem lehet nagy forgalomra számítani, majd ha beér rendbe szedi magát  – gondolta, és elindult gyalog. Dühös volt magára, szégyellte és nem értette, miért fakadt sírva a nyomozó előtt, könnyek nélkül is kikérhette volna magának, visszautasíthatta volna a feltételezést, amiről - még ha igaz lett volna is,- nem tartozik számot adni a rendőrnek. Ehelyett elkezd bőgni, mint egy csínytevésen rajtakapott kamasz, ő, aki soha nem sírt mások előtt, nem mintha soha nem lett volna rá oka, de nem tudta volna elviselni a szánakozó pillantásokat: őt ne sajnálja senki, ne lássa gyengének, elesettnek senki. Félt ettől az embertől, és mialatt bicegve bandukolt a szemerkélő esőben a galériája felé, próbálta megfejteni, miért. Olyan volt, mint a nyomozók általában, akiket filmen látott, vagy akikről könyvben olvasott: kimért, szigorú, de nem goromba, és valami belső ösztön megsúgta neki, hogy a férfi tudja, hogy igazat mond, hogy teljesen vétlen ebben a szerencsétlen ügyben - ismeri a különbséget a rajtakapott, lebukott elkövető és az ártatlanul gyanúba keveredett ember félelme között, akinek soha életében nem volt dolga rendőrséggel. Minden kérdésre válaszolt, elmondott mindent, amit tudott, ha százszor kérdezné, sem tudna másképp felelni, aláírta a jegyzőkönyvet és őszintén remélte, hogy nem lesz több dolga ezzel az emberrel. Miért fájt akkor mégis annyira az a mondat, ami már szinte az ajtóban érte utol, miért kellett sírva, kétségbeesetten tiltakozni, hogy nem a nyomozó, hanem az a férfi a világért se gondolja, hogy neki viszonya volt azzal a szélhámossal? Most, hogy újra átélte a korábbi jelenetet, ahogy újra felidézte magában a nyomozó arcát, most ijedt meg mégcsak igazán: Úristen, meghülyültem – gondolta – más sem hiányzik, mint beleszeretni egy rendőrbe, mi van, ha háromgyerekes családapa, ráadásul ezt nem egy kiránduláson ismertem meg, hanem annak a szélhámos csalónak köszönhetően egy rendőrségi kihallgatáson és ebben a helyzetben az ember egy nyomozati anyag, nem több.
Rég érezte magát ennyire magányosnak, elesettnek, és talán még soha nem fájt ennyire, mint most, hogy egyedül van. Ráadásul egyre jobban fájt a lába, a hétvégi pihenés jót tett ugyan, de mégiscsak taxit kellett volna hívni, vagy szót fogadni az apjának és elhozni a kocsiját, de akkor  neki kellett volna ma busszal mennie a szomszéd városba és azt nem akarta.
Mindjárt itt a sarok, onnan már csak néhány méter, kibírod – biztatta magát.
Alig várta, hogy beérjen a kis boltjába, ahol végre leülhet és rendbe - összeszedheti magát, ilyen pocsék időben úgysem jár erre a kutya sem. Máskor örült volna a vevőnek, most dühös volt, mikor a sarkon befordulva meglátta az üzlet előtt ácsorgó férfit.  Mi a fene kellhet neki annyira, hogy képes itt toporogni behúzódva a féltető alá, ki tudja mióta vár itt, - ki van írva, hogy nyitás nyolckor és már nemsokára tíz lesz…
Háttal áll, az ellenkező irányból lesi, hogy jön-e már, nem látja az arcát, csak akkor fordul meg, mikor már ott áll mellette.
Péter… hogy kerülsz te ide? – hallja a saját hangját valahonnan a világvégéről, mintha nem is az övé lenne. – Beszélni szeretnék veled – feleli amaz – Edit, nagyon régóta készülök rá, muszáj beszélnünk – remeg a hangja, szemében ott a könyörgés és ő csak néz rá, egy hang sem jön ki a torkán. Százszor elképzelte, – mert tudta, hogy egyszer valahol majd találkozni fog vele - százféleképpen megálmodta milyen lesz: hogyan fogja elutasítani, kinevetni, válaszra sem méltatni, hangulatától függően hol fölényes, hol megvető, hol közönyös volt, most pedig itt áll csapzottan, fájdalomtól elcsigázottan, kisírt szemekkel és egyik forgatókönyve sem használható.
Gyere be – mondja rekedten, reszkető kézzel keresi a táskájában a kulcsait. – Ne itt – Péter hangja ugyanolyan rekedt, mint az övé – itt van a kocsim nem messze, gyere, segítek. Ő pedig megadóan bólint, hagyja, hogy a férfi átfogja a vállát, belekapaszkodik és elindulnak az autó felé. Lassan lépkednek és minden lépéssel éveket lépnek át, összekapaszkodva a fiatal Edit és Péter, aki előtt lehetett sírni, akivel mindent meg lehetett beszélni, aki válaszolt a ki nem mondott mondatokra, aki úgy értette őt, mint soha senki. Most itt van újra és ő nem tud gondolkodni: nem tudja, haragszik-e rá, gyűlöli vagy sajnálja, csak azt tudja, hogy jó itt most az autóban, Péter átfogja a vállát, simogatja a haját, ő pedig ráborul a mellére és sir, mint egy gyerek. Kint mintha soha nem akarna elállni, egyre jobban zuhog az eső.



DÖNTÉS ELŐTT
Aztán valahogy abbamaradt a sírás, és kinyitotta a retiküljét, előkotorta a papírzsebkendőjét, kicsit rendbeszedte az arcát és rámosolygott Péterre. A férfi várakozó tekintettel nézett rá, és Edit tudta, hogy most jött el az alkalom, mikor egyszer és mindenkorra döntenie kell. És neki kell döntenie, mert azt tudta, hogy a férfi azzal, hogy megkereste, egyértelműen kinyilvánította szándékát, tulajdonképpen felkínálta magát és most arra vár, hogy ő lépjen. Kicsit megnyugodott, megszorította a férfi karját és szomorúan rámosolygott. Nem, szerette volna megbántani, már nem is haragudott rá, de a találkozás nagyon felkavarta. Eszébe jutottak azok a napok, mikor összeomlott szépen felépített kis világa, mikor ott állt magányosnak és elárultnak, kifosztottnak érezve magát, szégyenkezve a külvilág és apja előtt, megalázottan és bánatosan, tervek és remények nélkül. Aztán a hosszú évek, a magányosság, a megalkuvások és a suta próbálkozások évei, hogy visszataláljon korábbi önmagához, a lassú folyamat, melyben el tudta végre fogadni azt a z Editet, aki mára lett belőle. Az önálló, független nőt, aki nincs rákényszerítve megalkuvásokra, aki tisztában van saját értékével, mi több, környezete is tiszteli őt látva szorgalmát, kitartását, szakmai hozzáértését. És Zsuzskát, akit egyedül nevelt, és akinek Péter kellett volna, hogy apja legyen. Nem, azt érezte, hogy bár kedveli és barátként szeretni is tudná, de hozzá tartozni nem akar már többé, az árulást meg lehet bocsátani, de elfelejteni nemigen lehet. Arról nem is szólva, hogy az elmúlt évek alatt mindketten megváltoztak, a jókedvű fiatal lányból érett, megfontolt és okos nő lett, aki tudta, hogy nem lehet azt a megszakított kapcsolatot folytatni, mintha mi sem történt volna. Akkor boldogan ráhagyatkozott Péterre, kritika nélkül elfogadta véleményét, döntéseit, de erre ma már nem lenne képes. Pedig jó dolog lenne egy férfira támaszkodni, aki leveszi a válláról a döntések terhét, akiben megbízhat, akinek elmondhatja a bánatát, ha úgy adódik, és akihez hozzábújhat, akinek vállára befészkelheti magát, akinek élvezheti az ölelését. De ez a kapcsolat már örökre meg lenne mérgezve és nem akarta volna, hogy az ágyban kettejük mellé minden este befeküdjön Márta szelleme is, mert annyira ismerte magát, hogy tudta, a legkellemesebb pillanatokban is eszébe jutna az, aki miatt elárulták őt és azt is tudna, hogy egy-egy ilyen esetben úgy blokkolna, mint a teherautó a járdáról lelépő gyalogos előtt. Maga is csodálkozva észlelte, hogy Péter nem hat már rá szexuálisan, holott számtalan éjszakát töltött saját képzelete filmjeinek lejátszásával, melyben Péter volt a férfi főszereplő, és akit sokszor akarata ellenére is vad szexuális fantáziával idézett maga elé, szinte érezve magán, magában a férfit. Beszélni akartál velem, mondta Péternek – tessék, itt vagyok. Nehezen kezdett bele, de aztán egyre jobban elragadta a hév és mondta, mondta. Hogy mennyire sajnálja, hogy mennyire megbánta, hogy mennyire megutálta akkori önmagát, hogy rossz döntést hozott, hogy kényelmes volt, hogy a család, hogy az évek során belenevelt konformizmusa, hogy az anyja… - becsületére legyen szólva, nem mentegette, inkább vádolta magát. És hát természetesen, hogy nem tudta soha feledni Editet, hogy elege van az eddigi életéből és szeretne újrakezdeni, és ha Edit is úgy akarja, akkor együtt, és ketten, és boldogság, és jövő… - és Edit egyre inkább viszolyogva hallgatta. Valamilyen csömör-félét érzett, mint amikor rosszul esik az étel, de nem akart sértő vagy bántó lenni, viszont hamis illúziókat sem akart kelteni a férfiban, egyértelművé akarta tenni, hogy ami volt – szerelem, harag, bánat, kiábrándulás – elmúlt. Nem nyomtalanul, de vége, és nem más miatt, nem azért, mert nem dönthetne a kapcsolat folytatása mellett, de ő már nem akarja ezt a kapcsolatot felmelegíteni, és azt gondolja, hogy a férfi is illúziókat kerget. Szépen, nyugodtan válaszolt, maga is csodálkozott azon, hogy mennyire higgadt tud maradni. Péter csodálkozva hallgatta, ő nem ezt az Editet ismerte, benne még a gondtalan fiatal lány élt, és nehéz volt szembenézni a valósággal. Mikor elbúcsúztak és Edit kiszállt a kocsiból, tudta, hogy jól döntött. Aki egyszer hibázott, hibázhat többször is, és neki már nem csak a saját életével kellett gazdálkodnia, ott volt a lánya is, akit nem tehet ki felesleges csalódásoknak. Elgondolkodva nyitotta ki az üzlet ajtaját, levette a kabátját és fáradtan leroskadt a székre, mikor megszólalt a telefon…



KÉT BŐRÖND
Nem érzett haragot, nem volt benne sértettség, megbántottság, képtelen volt haragudni Editre.
Megkönnyebbült, hogy végre elmondhatta neki, ami évek óta nyomasztotta, amivel tartozott Editnek és sajátmagának. A válasz sem lepte meg különösebben, valami hasonlóra számított: bár sok év telt el azóta, hogy elhagyta, ismerte jól Editet és tudta, nem folytatódik a kettőjük története ott, ahol annak idején abbamaradt.
Ami meglepte, ez a másfajta Edit volt, aki nem vádaskodott, a hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak, pedig ezer oka lett volna rá, okosan érvelt, amire ő nem tudott egyetlen ellenérvet sem felhozni. Ezt a megváltozott Editet is szerette. Egész nap nem tudta a fejéből kiverni, egyfolytában Editre gondolt: mennyi mindenen mehetett keresztül, ami keménnyé, határozottá érlelte, és valami történhetett vele, valami komoly gondja-baja lehet, mert bár hamar összeszedte magát, de annyira keservesen sírt a kocsiban, vajon mi bánthatja… Sokáig beszélgettek az autóban és mégsem tudott meg róla semmit.
Mit csinált az után, hogy akkor eltűnt a városból, hol lakott, hogyan élt, hova lett a gyereke apja, mi hozta vissza a városba és mikor, hogyan került a kislány Márta osztályába, aki persze sunyin hallgatott arról, hogy az Edit gyerekét tanítja.
A szokásosnál később ért haza. Szeretett munkaidő után elidőzni az irodájában, amikor nem kapcsoltak be hozzá telefont, az utolsó léptek is elhalkultak a folyosón, szerette a késődélutáni csendet, nyugalmat. Ilyenkor általában olvasott, vagy belemélyedt egy periratba, vagy újságba, most leginkább a saját gondolataiba.
- Nocsak, olyan jól sikerült a reggeli randi, hogy délután is megismételted? - rikácsolta Márta, amint belépett a lakásba. Elképedve nézett az asszonyra: - Már oda süllyedtél, hogy leskelődsz utánam?
- Láttam, amikor leszálltunk a buszról, hogy milyen bánatos szemeket meresztettél a proli ószeres barátnődre meg a zabikölykére, egész hétvégén sóhajtoztál, nem volt nehéz kitalálni, mi volt olyan sietős ma reggel! És igen, utánad mentem! – felelte Márta.
A meglepetéstől szólni sem tudott, nem is igazán akart. Hallgatása még jobban felbőszítette Mártát, Dühében olyan alpári, primitív szitokáradatot zúdított rá, olyan trágár jelzőkkel illette őt, Editet, még a gyerekét is belekeverve, ami egy piaci kofának is becsületére vált volna.
Döbbenten hallgatta az asszonyt, aki társaságban mindig olyan választékosan beszélt, akitől annyira idegen volt a durva beszéd - ilyennek még a leghevesebb veszekedéseik során sem látta. Márta tombolt. Egyre növekvő undorral és ökölbe szorult kézzel hallgatta a képtelen vádaskodásait, a birtoklási vágyból fakadó, féltékenység-szülte fantáziálásait, melyek olyan elképesztően nevetségesek és közönségesek voltak, hogy válaszolni sem volt rájuk érdemes, cáfolni vagy vitatkozni vele pedig méltatlan és hiábavaló lett volna. Az évek során, ahogy az elhidegülésnek, úgy a Márta iránti érzelmeinek is voltak fokozatai: először sajnálta, amiért nem lehetett gyereke, később ezt felváltotta a közöny, egy-egy veszekedés során utálatot érzett iránta, de ilyen mérhetetlen undort még soha. Úgy érezte, képtelen ránézni, szólni hozzá, képtelen egy levegőt szívni vele. Szó nélkül felállt, bement a hálószobába, előszedte a bőröndöket és elkezdte bepakolni a ruháit. Márta nem jött utána, kivonult a konyhába, onnan is behallatszottak a gúnyos megjegyzései. Nem sejtette még, hogy feleslegesen bajlódik a vacsorakészítéssel, nem lesz étvágya itt ma senkinek. Elkerekedett szemekkel bámult Péterre, mikor meglátta kilépni két bőrönddel a szobából.
- Nem mehetsz el! Nem engedem – sikította szinte magánkívül, mikor rádöbbent, hogy a férfi tényleg el akar menni. A hisztérikus kiabálás átcsapott sírásba - könyörgésbe, ami méginkább taszította a férfit. Nagy nehezen félretolta az útjából, Márta a ruhájába csimpaszkodott, hangosan jajveszékelt, amikorra kivitte a második bőröndöt is, már kint állt a fél utca.
Mint aki halálos veszedelemből szabadult, mint akiről mázsás kő esett le, szállt be a kocsiba. Nem mérlegelte hogyan tovább, mi lesz holnap, nem volt más csak az „el innen” érzése és a tompa üresség, amikor gázt adott.
A visszapillantó tükörből közönyösen nézte a villanyoszlopnak dőlő, zokogó Mártát.



FENYEGETVE
Nem akarta felvenni a telefont, de a kitartó csörgés mégis arra késztette, hogy felemelje a hallgatót. A bolt vonalas készülékén keresték, a család a mobiltelefonján szokta felhívni, gondolta, amikor beleszólt a telefonba. Meghűlt benne a vér, amikor a hívó bemutatkozott: a férfi az általa Bodócsiként ismert Botos Tamás volt. A férfi találkozót kért tőle, pontosabban nem is kért, hanem nagyon kategorikusan kijelentette, hogy találkozniuk kell, és amikor Edit tiltakozni próbált, kijelentette, hogy Editnek nemigen van választása, vagy találkozik vele, vagy keservesen meg fogja bánni, végtére is egy hivatásos testőrt igen költséges alkalmazni. Emellett nem csak maga mellé kellene testőr, hanem a lánya és az apja mellé is, és gondoljon Edit erről, amit akar. Egyébként igen jó ára van nyugaton az emberi szerveknek a feketepiacon és el lehet élni egy fiatal, egészséges szervezetnek egy vesével is… A víz leszakadt róla, mire ki tudta nyögni nagy nehezen, hogy rendben van, beleegyezik a találkozásba. A férfi búcsúzóul még megfenyegette, hogy ha merészel szólni a rendőrségnek, vagy bárkinek, akkor akár el se jöjjön a találkozóra, keressen fel inkább helyette egy gyászruha-szaküzletet. Feltápászkodott a székről és sírva fakadt – tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát, és nagyon félt. Nem is annyira magát féltette, inkább Zsuzskát meg az édesapját, aki ugyan egy szilárd és határozott jellem volt és fizikailag sem volt rossz kondícióban, de azt azért tudta, hogy különböznek egy konszolidált életet élő átlagember meg egy magát fizikailag is formában tartó profi bűnöző fizikai képességei, nem is szólva arról, hogy a gátlástalanság ilyen esetben előny. Nem teheti ki sem apját, sem lányát a fizikai erőszaknak, meg kell akadályoznia valahogy, hogy belekeveredjenek ebbe az ügybe. Hogy vele mi lesz, abba belegondolni sem mert, de nem is akart. Felállította a maga fontossági sorrendjét és úgy döntött, majd meglátja, mit is akar tőle a sima modorú bűnöző, akivel másnap egy benzinkút parkolójában kellett találkoznia a város mellett áthaladó főút mellett. Felmerült benne ötletként, hogy felhívja a rendőrt, Ludasi főhadnagyot, de hamar elvetette az ötletet – ha ezek megtudják, akkor nem kétséges, bosszút fognak állni. Megivott egy pohár vizet és rendbeszedte magát, amennyire tudta, aztán hazament. Nehéz lett volna letagadni, hogy baja van, hiszen az arcán azonnal meglátszott minden, a gond, a fáradtság, bánat, - a szeme alatt karikák támadtak és egész lénye megváltozott – nem lehetett a környezetét félrevezetni. Így aztán erős fejfájásra panaszkodott, lefeküdt, de előtte megkérte apját, hogy másnap helyettesítse őt a boltban, mert délelőtt elmenne orvoshoz, ez a rohadt vírus… Nehezen ment az idő másnap reggelig, aludni nem tudott, csak forgolódott álmatlanul, így aztán reggel nemigen kellett a betegségét ecsetelni, igen nyamvadt állapotban volt. Bevitte apját az üzletbe, Zsuzskát az iskolába, majd elindult a megjelölt benzinkút parkolójába. Körülnézett, nem látott senkit, hát várt, megpróbálva nyugalmat erőltetni magára. Aztán nyílt a hátsó ajtó és mintha a semmiből került volna elő, beült a hátsó ülésre a bűnöző. Nincs sok időnk – mondta, most elmondom, hogy mit fogsz csinálni! Hol volt már a kedves mosoly, a meleg barna szemek… Még soha nem tegezte, az udvarias hangnem is a múlté lett, kimérten, de határozottan utasításokat kezdett el osztogatni: - Ha beidéznek a bírósági tárgyalásra, akkor magadra vállalod a felbujtó szerepét. Azt vallod, hogy te voltál a tippadó, te mondtad meg, hogy kinek a lakását kell felnyomni, mit kell elhozni, azt mi nem tudtuk, hogy kinek fogod eladni a holmit, csak azt, hogy mennyit adsz egy-egy darabért. Nem az üzletedben adtad el, hanem felutaztál hetente Pestre és a Nagykőrösi úton meg a Pecsában – a Petőfi Csarnokban - adtad el, mert ott volt a legkisebb a lebukás veszélye. Csak nekem fizettél, csak nekem vettél ruhákat, mobiltelefont, ezt-azt, ez szerelmi kapcsolat volt. Belém voltál bolondulva, mert tőlem azt kaptad szexuálisan, amire szükséged volt. Csak velem tartottad a kapcsolatot, a többieket nem is ismerted, csak látásból, mint a barátaimat. Jegyzeteket nem vezettél, a pénzt felélted, ha új tipped volt, akkor felhívtál telefonon. És most elmondom, mi fog történni, ha nem engedelmeskedsz: Az apádat baleset fogja érni, lehet, halálos lesz. A lányod eltűnik az iskolából hazafelé jövet, soha többé nem fogod látni - ha szerencséje van, eladják majd gyermekpornókhoz, ha nincs szerencséje, akkor a szerveit adják el egyenként, aztán, ha meghal a maradékot is. Nem utolsósorban pedig téged elkapunk, kiviszünk egy tanyára, ahol úgy ordíthatsz, ahogy akarsz és végigmegyünk rajtad vagy nyolcan, meg a kutya. Ha azt hiszed, viccelek, tévedsz. Ha a rendőrséghez fordulsz, azonnal meghal a lányod, ha bárkinek elmondod azt, amiről itt most szó esett, akkor is. Most elmehetsz, majd a tárgyalás előtt átismételjük, mit kell vallanod. Siess, apád már biztosan nagyon vár az üzletben. Lélekszakadva indított, gázt adott, de útközben eszébe jutott Zsuzska. Először az iskolába rohant, mint az eszelős szaladt végig az üres folyosókon a kislány osztályterméig, feltépte az ajtót. Zsuzska csodálkozva nézte, de integetett neki, mire is elnézést kérve visszarohant a kocsijához. Az utca másik oldalán ott állt egy ezüst Mercedes, benne ott röhögött a banda. Edit beült a kocsijába és az üzlethez hajtott, ahol apja magába roskadva borogatta a szemét egy vizes ronggyal. Előtte ott volt egy szép kis herendi ló, darabokban – egy vevő bejött és miután nem engedtem az árból megütött és földhöz vágta, mutatott a porcelán-darabokra szomorú mosollyal az apja, nem kellett volna ellenkeznem… Editnek ebben a percben megszólalt a mobiltelefonja: Vedd komolyan, amit mondtam! – és a vonal megszakadt. Ránézett az apjára és elöntötte az agyát a düh, aztán eszébe jutott Zsuzska és még dühösebb lett. Érezte, ahogy a testében szétárad az adrenalin, remegett, de mintha le is tisztultak volna a gondolatai. Tudta, ebbe nem fog beletörődni, így nem tud élni, valamit tennie kell…


MÁSNAP
Álmosan szédelgett ki a konyhába, hiába nem akart, lehetetlen volt nem gondolni az előző nap átélt borzalmakra, mintha egy krimi kellős közepébe csöppent volna. Éjszaka, órákig forgolódott álmatlanul, lázasan járt az agya, kereste a megoldást, a kiutat, mikor végre eszébe jutott valamilyen megoldás, a következő percben már el is vetette, aztán hajnalban nagynehezen mégis elaludt. A reggel sem hozott megnyugvást, pedig mennyire szerette a fák között bujkáló napsugarat, a madarakat, virágokat, élvezte a korai csendet, békét, amiből most nem érzékelt semmit.
Az első rémület és kétségbeesés után most már józanabbul látta a helyzetét és tudta, hogy nem sodródhat tehetetlenül az eseményekkel, nem cipelheti a vállán ezt a szörnyűséget. Tudta, hogy egyedül képtelen megbirkózni egy bűnbandával, ekkora veszélynek nem teheti ki sem a gyerekét, sem az apját , sem sajátmagát. Mint ahogy azt is tudta, hogy nem engedelmeskedhet nekik feltétlenül, mert ha magára is vállalná azt, amit soha nem követett el, akkor sem oldana meg semmit. Ő kerülne börtönbe, a bűnözők szabadlábon és Zsuzska az ő védelme nélkül még kiszolgáltatottabb lenne. A puszta gondolat is iszonyattal töltötte el,  hogy ő, aki teljesen ártatlan, egy börtönben ül és Zsuzskát majd hozza a nagyapja beszélőre, a kislányra pedig ujjal mutogatnak, hogy az anyja egy börtöntöltelék... Lehetetlen, soha nem történhet meg. Kell lennie megoldásnak, nem élhet úgy, hogy nem tudja mit hoz a holnap, mikor zsarolják vagy fenyegetik meg újra, nem lehet úgy üzletet vezetni, hogy minden vevőben a potenciális bandatagot látja, a vevők megérzik ha az eladó bizalmatlan, esetleg meglátják rajta a rémületet. Nem élhet örökös rettegésben, és ha nem tesz valamit, előbb utóbb megőrül. Az első, aki eszébe jutott, hogy elmondja és védelmet kér, a nyomozó volt, de ezt gyorsan el is vetette, hiszen a banda első kikötése az volt, hogy nem szólhat a rendőrségnek. Apját eleve kizárta, tudta, hogy mennyire félti őt és Zsuzskát, nem lenne egy nyugodt perce sem, és elég, ha ő retteg. Péter… neki el lehetne mondani, de Péter nem csak magánember, a hivatását tekintve bíró is, akinek a törvény szent és azt mondaná, hogy a rendőrséghez kell fordulni… A rendőrséghez kell fordulni.
Ki más tudná megvédeni, nem fogadhat testőröket, és nem vallhat saját maga ellen, nem vállalhat semmilyen cinkosságot egy bűnbandával, mert azzal a maga és a gyereke életét teszi tönkre és semmilyen garancia nincs rá, hogy megváltaná vele Zsuzska biztonságát.
Beszélnem kell a nyomozóval - határozta el, és valamivel megkönnyebbülten ült be az autóba, kitette Zsuzskát az iskolánál - a kislány csodálkozott, hogy miért kíséri el az osztályig, hiszen nagylány és már régóta egyedül megy be - majd onnan elindult üzletbe. Az első vevő egy idős nő volt, tőle nem kellett tartania, utána egy középkorú házaspár, ők sem voltak gyanúsak. A következő vevő egy férfi volt, őt már gyanakodva méregette, igyekezett uralkodni magán, hogy az ne vegye észre mennyire fél, megkönnyebbült mikor becsukta maga után az ajtót.
Reszketett a keze, mikor a rendőrség számát tárcsázta, és kérte a nyomozót. Szerencséje volt, nem kellett sokat várni, kapcsolták.
Parancsoljon asszonyom, miben segíthetek? –hallotta a vonal túlsó végéről a hangját, most mintha nem lett volna olyan kimért, mint korábban és már kezdte volna mondani, amikor újra beléhasított a rémület: mi van, ha lehallgatják a telefonját, ki tudja milyen szervezett banda ez és milyen eszközeik vannak. Ijedtében szó nélkül lecsapta a telefont. Nem tudta mennyi idő telt el, mintha megállt volna az idő. Ahányszor elment valaki az üzlet előtt, a torkában dobogott a szíve a rémülettől és rettegett, nehogy bejöjjön, mert hátha bandatag és megtámadják. Aztán mégis nyílt az ajtó, a vér kiszaladt az arcából, mikor felismerte a nyomozót.
Mi történt magával, rosszul van? – nézett a halálsápadt Editre, és vigyázott, hogy ne üljön ki az arcára a munkájából adódóan tilos szánalom és együttérzés, bár ez a szerencsétlen annyira fél, hogy úgysem venné észre.
Kérem, zárja be az ajtót, és mondja el, mi történt.  Nem eshet bántódása, nem kell félnie - mondta neki, miután megvárta, míg az kicsit összeszedi magát. Edit pedig mesélni kezdett, elmondott mindent, onnantól kezdve, mikor tegnap délelőtt kilépett a rendőrség épületéből. A Péterrel való találkozást is megemlítette, de a részleteiről nem számolt be, a nyomozót ez látszólag nem is érdekelte. Hagyta beszélni, nem szakította félbe, nem kérdezett közbe, ő pedig elmondta neki a találkozást Bodócsival, igyekezett visszaemlékezni a legapróbb részletekre is.
Amikor a végére ért, nem tudta mire vélni a nyomozó hallgatását, aztán kis idő múlva bátorítóan rámosolygott: Ne féljen, nem fenyegeti semmilyen veszély.  Bodócsi úr és a társai tegnap délután óta újra a mi vendégszeretetünket élvezik, a banda két tagját még körözzük, de rövid időn belül rács mögé kerülnek ők is.
Amikor látta, hogy Edit nem érti, megmagyarázta: Figyeljen ide asszonyom: ezek bűnözők és már régóta a látókörünkben voltak, figyeltük őket.
Az előzetesből szabadlábra helyezésük nem jelentette azt, hogy nem figyeljük őket továbbra is. Bár a rendőrség sok mindenről tudott, nem volt elegendő bizonyíték, ezért ki kellett őket engedni. És tudtuk azt, hogy meg fogják keresni magát és zsarolni próbálják, így természetesen követtük őket, lehallgattuk a telefonjaikat, és bizony, magát is. Közben pedig megszereztük azokat a bizonyítékokat, melyek már elegendők voltak ahhoz, hogy visszakerüljenek az előzetesbe, és az a beszélgetés, ami tegnap a kocsiban elhangzott, már bőven elegendő volt ahhoz, hogy ott is maradjanak.
De akkor miért nem mondta ezt nekem tegnap? Miért nem figyelmeztettek, miért nem mondták, hogy nem kell félnem? – kérdezte döbbenten Edit.
Azért, mert maga nem színész, nem kockáztathattuk, hogy elárulja magát és ezzel nemcsak az akció sikerét, de sajátmagát is veszélybe sodorhatja – válaszolta most már derűsebben a rendőr magában jót mulatva a naiv kérdésen. Legszívesebben a karjába kapta volna, és a fülébe súgta volna, hogy ne félj, nem eshet bántódásod.
De ezt nem tehette, így csak elismételte neki, amit korábban mondott, hogy nyugodjon meg, nem fogják megtámadni, nem kényszeríthetik semmire, jó néhány évig nem lesz alkalmuk senkit fenyegetni.
De mi lesz velem, ha egyszer kiszabadulnak? Ha nem felejtenek és bosszút akarnak állni? – kérdezte Edit.
A nyomozó rámosolygott, nem válaszolt. Hosszasan nézte és Edit csak annyit tudott kiolvasni a meleg-barna szemekből, hogy nem kell ettől tartania.
Mire ezek kiszabadulnak, te olyan biztonságban leszel, mint még soha, és nem rendőrként foglak megvédeni még a széltől is – mondta Ludasi Zoltán tekintete, és Edit nem tudta megfejteni, hogy a férfi miért mosolyog. 


ZSUZSKA
Amikor Zsuzska berobbant a galériába, a rendőr még ott volt, a kávéját kortyolgatta és közben Editet hallgatta, aki akaratán kívül szinte sok mindent elmesélt az életéből – kicsit dühös is volt magára, hogy a rutinos kérdező előtt ennyire megnyílik, de aztán beletörődött. Ha már egyszer a segítségét kérte, akkor talán nem is olyan nagy baj, ha tudja, hogy akt megvédett, az egy teljesen normális, hétköznapi életet folytató nő. A kérdések persze túl személyesek voltak ahhoz, hogy komolyan gondolhatott volna arra, hogy Zoltánt szakmai érdeklődés vezeti, de aztán lecsitította gyanakvását azzal, hogy egy-egy ügy megértéséhez a háttér-információk is hozzátartoznak, ezért az érdeklődés. Nem vallotta be magának, hogy érzi a férfiból áradó érdeklődést a nő iránt, nem akarta észrevenni, hogy szinte falja a szemeivel, hogy minden erejét összeszedve kerüli azt, hogy ne a melleit nézze, de mégis vissza-visszatéved a tekintete az izgalmas domborulatokra. Edit tudta, hogy férfiszemmel értékelve a dolgot jó mellei vannak, és bár állandóan hordott melltartót, azt is tudta, hogy egyszer-egyszer megengedhetné magának ennek mellőzését, de hát egy decens üzletasszonynak, ugye az öltözékéből is áradni kell a nyugodt, kiegyensúlyozott, visszafogott magabiztosságnak. Szerencsés alkata volt, a mellei a szülés után nőttek meg, és hamar visszanyerték rugalmasságukat. Tetszett neki a szituáció, magában jókat nevetett a férfi eredménytelen erőlködésén, de azért kicsit zavarta is ez a célirányosan koncentrált figyelem, melytől benne is furcsa érzések támadtak, kicsit kipirult, kicsit elkezdett izzadni és a hasában is meleg érzések támadtak, márpedig a japánok szerint ott lakik a lélek… Aztán valahogy úgy alakult a beszélgetés, hogy ő is kérdezősködött, amin maga is csodálkozott, mivel a saját illemkódexe szerint csak annyi lett volna megengedett, hogy meghallgassa, amit a férfi kérdés nélkül elmond. Nem kellett sokat kérdezősködnie, Zoltán láthatólag szívesen beszélt magáról, a szinte magánélet nélküli életéről, szüleiről, arról, hogy miért lett rendőr, hiszen végtettségénél fogva mehetett volna más jogi pályára is – utóbbira az volt a válasz, hogy ha – mondjuk - ügyvéd lenne, akkor ki védené meg őt attól, hogy bántódása essen. Mert az ügyvéd már csak egy bűncselekmény következményeivel foglalkozik, de talán mégis jobb, ha még komolyabb következmények bekövetkezte előtt megállítják a bűnözőket. Edit elcsodálkozott, hogy milyen lelkesen beszél a hivatásáról, melyet ő eddig piszkos, ijesztő és erőszakos munkának látott, és amelynek lényegéből, a bűnöző és a rendőr közötti soha meg nem szűnő szellemi és fizikai párharcból most értett meg valamennyit. Zsuzska először értetlenül nézte a helyzetet, de hamar feltalálta magát, és saját, még gyakorlatlan, de már működő érzelmi antennáival érzékelte azt, hogy ez nem egy hivatalos ügy, ez valami több és valami más. Olyasmi, amit Edit nem is mert kimondani, még magában sem, mert félt attól, hogy mégis, minden jel dacára félreérti a férfit. A kislány odament Zoltánhoz és bemutatkozott – Edit adott arra, hogy a lánya ne keltse idétlen, félszeg bakfis benyomását, ezért otthon gyakorolták a hétköznapi életben nagy valószínűséggel előforduló helyzetekben való viselkedést. Így aztán nem okozott gondot a bemutatkozás - kezét nyújtva a férfinak, aki természetesen tegezte, és aki ha nem ült volna egyébként is, akkor bizonyára lehuppan a földre, mikor a kislány megkérdezte, hogy visszategezhetlek, Zoli bácsi? El is szégyellte magát, hiszen nem állt fel a bemutatkozáshoz, ami egy gyerekkel szemben talán megengedhető, de egy ifjú hölgy esetében talán mégsem ildomos. Ebben a viszonylatban könnyebben ment neki a beszélgetés, mint az anyukával, aki előtt időnként kamaszosan zavarban volt, esetlennek és ügyetlennek érezte magát, és éppen az előtt, aki igazán érdekelte… Nagyokat nevettek, mikor a kislány elmesélte, hogy lyukas órájuk volt, mert Márta néni beteg, ők meg – kihasználva a felügyelet hiányát – játszottak, a tanárokat utánozták. Rá Márta néni szerepe jutott és be is mutatta, hogy hogyan szokta őt feleltetni, igen plasztikusan idézve fel osztályfőnöknője apró modorosságait, a decens úri hölgy szerepéből időnként kieső nőt, akit idegesítenek a gyerekek, a tanítás, meg az egész világ. Edit is nevetett, hiszen ő ismerte az áldozatot. Meglepte a kislány lényeglátása, meglepte az is, hogy eddig nem vette észre, micsoda színészi tehetsége van a gyerekének. Hát az biztos, gondolta, hogy nem tőlem örökölte, merthogy én csak a gyermekét egyedül nevelő ószeres szerepét tudom eljátszani, igaz, azt talán elfogadható színvonalon. Miközben ő elvitte az asztalról az üres kávéscsészéket, Zoltán a kislány körül fondorkodott, - ártatlan képet vágva megkérdezte, hogy szereti-e a lovakat? Nem is volt egy percig sem kétséges a válasz, így aztán nem volt szükség további attrakciókra, meghívta a kislányt – és hát természetesen az anyukát is, ha már így esett - az egyik környékbeli lovardába, lónézőbe. Láthatnak ott szép állatokat, mondta – és egy bánatos marhát is, gondolta magában, aki úgy dürrög itt, mint a fajdkakas. Aztán pillantása Edit mellére tévedt és megállapította magában: Mindegy, megéri! Megérezte, hogy valaki nézi és döbbenten látta, hogy a kislány kaján mosollyal figyeli. Sürgős elbúcsúzkodhatnékja támadt, de azért nem felejtette el, rögzíteni a találkozás helyét és időpontját. Az autóban nevetve csóválta a fejét: még ki sem látszik a földből, de már nő a javából – de azért nem várom meg, míg felnő, jó lesz nekem az anyukája is! Mi az, hogy! Nagyon is!

ROSSZ EMLÉKEK

Harmadik hete jártak ki a lovardába, Zsuzska rajongott a lovakért, kipróbálta a tanügetést, később kivitte az oktató a lovasiskola mellett kialakított tanpályára „tereplovagolni”, gyorsan összebarátkozott a többiekkel, lovaglás után pedig felügyelet mellett szabad volt etetni, gondozni a lovakat,  Edit pedig még magának is alig merte bevallani, hogy jobban várja ezeket a délutáni programokat, mint a kislány.
Jó volt Zoltánnal. Mialatt Zsuzska lovagolt, lovakat ápolt, barátkozott, ők sétáltak, a büfé teraszán vagy a pálya melletti padon beszélgettek. Sokat, mindenről.
Zoltán most nem a szigorú nyomozó volt, de szakmai ártalomból vagy érdeklődésből eredően ezer kérdése volt: mindent tudni akart, ő pedig korántsem olyan riadtan, mint a hivatalos tanúkihallgatáson, de engedelmesen válaszol mindenre. Egyre többet mesél, már nem is kell kérdezgetni, mondja magától és észre sem veszi, hogy bármit mond, semmit nem kell megmagyarázni, szépíteni, mindent el lehet mondani úgy, ahogy történt, ahogy gondolja, mert Zoltán úgy érti, ahogy ő gondolja, és sokszor pontosabban fogalmazza meg, amit gondol, mint ahogy ő maga.
Péter elvesztése óta nem érezte, hogy valaki ennyire közel lenne hozzá, azt sem tudja, mikor kezdődött a vonzalom és hogy ez szerelem-e, csak azt tudja, hogy jó hozzábújni, beszélgetni vele, mesélni neki mindenféle titkos gondolatokat, bolondságokat. Zoltán a biztonság, a derű és a nyugalom.
Amikor egy délután a kiserdő melletti padon üldögéltek, Zoltán átölelte, és a fülébe súgta, hogy mit szólna egy közös nyaraláshoz, úgy érezte magát, mint aki hazatér, mezítláb, valami iszonyatosan hosszú útról. Ragyogó kék volt az ég, az erdő felől kellemes hűvös szél fújt, a fákon énekeltek a madarak, belesimult Zoltán karjába, behunyt szemhéja alól csorgott a könnye, hogy elmossa tizenkét év minden keserűségét, elfojtott, soha senkinek el nem mondott bánatát. Mert volt neki egy másik arca is, volt egy másik Edit, akit senki nem ismert. Mindenki a kedves, mindig vidám, talpraesett és helyét mindenhol megálló Editet ismerte és nem lehetett megmutatni senkinek azt a másikat, a magányos, társra vágyót, a csalódásoktól, kudarcoktól sebzettet, mert a talpraesett Edit nem bírta volna elviselni a szánakozó, együttérző pillantásokat. Zoltán viszont meg akarta ismerni a másik Editet is, és neki meg is lehetett mutatni, mert Zoltán nem szánakozott meg sajnálkozott, megaztán értelme sem lett volna eltakarni azt a másik-Edit arcot, úgyis átlát rajta, mint az üvegen. Zoltán akkor is tudja, ha nem mondja el neki, hogy bármilyen rózsaszín képet fest a múltról, azért nem volt az mindig annyira derűs és vidám, így aztán neki el lehet mesélni senkinek el nem mondott titkokat régi nyarakról, melyeknél csak a szilveszterek voltak keservesebbek. Nem szól közbe, nem kérdez semmit, csak magához szorítja és ő olyan biztonságban van, amilyenben még soha. És ebben a puha-meleg biztonságban olyan jó végre-valahára elmondani, hogy a karácsonyokat szerette, mert az békés, meghitt családi ünnep volt. Apja minden évben felutazott hozzájuk Pestre, együtt töltötték az ünnepeket, Stefi néni isteni süteményeket sütött és mesekönyvbeli karácsonyuk volt mindig. De a szilveszterektől irtózott, mert az vidám, társas ünnep és minden meghívást visszautasított, mert nem érezte volna jól magát olyan társaságban, ahova mindenki a partnerével megy, és mindenki azon iparkodik majd, hogy szórakoztassa a szegény, magányos Editet.
Nem tudta elviselni a szánalmat semmilyen formában.
Így aztán soha nem ment szilveszterkor sehová, csinált bólét, Zsuzskának külön alkoholmenteset, megvette a pezsgőt és áthívta Stefi nénit, megnézték a szilveszteri műsort a tv-ben, éjfélkor megitták a pezsgőt, és mikor Stefi néni elköszönt, Zsuzskával még bolondoztak kicsit, az év első munkanapján pedig elégedett - titokzatos képet vágott, amikor a szilveszterről kérdezte valaki. Így okkal hihették, hogy valami csodálatos szilveszteri mulatságban volt része egy titokzatos hódoló társaságában.
A nyarat, amikor még Zsuzska kicsi volt, szerette. Akkor még apja munkahelye révén eljutottak különböző kedvező áru céges üdülőkbe, apja mindig elment velük, jókat beszélgettek, strandoltak, kirándultak, bolondoztak Zsuzskával. Főztek bográcsban, este társasjátékot játszottak - ezek még vidám nyarak voltak, de később, amikor megváltozott körülötte a világ, ezek a nyaralások is megszűntek.  Zsuzskát minden évben befizette iskolai üdülőtáborba, és hogy legyen közös nyári élmény is, nyaranta elvitte egy-egy napra a Balatonra, ami - bár a gyerek ebből mit sem látott - nem jelentett neki örömet. Irigykedve nézte a kéz a kézben sétáló párokat, az együtt pancsoló,napozó családokat. Magányos volt.
De soha olyan magányosnak nem érezte magát és nem nyomasztotta az egyedüllét, mint azon a tavaly nyári vasárnapon. Apja hosszas rábeszélés után elment néhány régi munkatárssal két napra horgászni. Szombat délután telefonált Irén, Zsuzska barátnőjének a mamája: holnap reggel mennek a Balatonra, van még egy hely a kocsiban, és szívesen elvinnék a kislányt. Másnap reggel, mikor megállt a házuk előtt az autó, és kikísérte, összeszorult a torka: rövid kis utca volt az övék, egyik oldalon házak, melyek a szemközti kis parkra néztek. A sarkon lakó család pár napja elutazott vidékre, a mellettük lakó szomszédok hűtőtáskát, úszógumit meg mindenféle strandkellékeket cipeltek a kocsiba, a Velencei-tóra indultak, utánuk kanyarodott ki az utcából az autó Zsuzskával, mellettük már csak egy üres irodaépület volt. Reggel nyolc lehetett, de már fülledt meleg volt, a fákon levél sem mozdult és ő tanácstalanul nézett végig a kihalt utcán, mint egy gyerek, akit valamiért megbüntetnek, de nem tudja, miért. Állt egy darabig a fojtogató csendben, akár kiabálhatta volna, akkor sem hallja meg senki és nem felel senki arra, amit már annyiszor kérdezett magától és soha nem tudta rá a választ: miért van az, hogy másoknak sikerül, neki miért nem, mikor mások sem többek, jobbak vagy szebbek. Aztán visszament a házba, bezárta a kaput, kivitt egy gumimatracot a kertbe, bekente magát napolajjal és késő délutánig nagyon sajnálta magát. Este már vidáman nevetgélt és élcelődött apja horgászkalandjain, jókat mulatott mikor Zsuzska elmesélte, hogy Irén néni mérges volt és veszekedtek, mert Sanyi bácsi mindig sörözött, és másnap reggel elégedetten zsebelte be a férfikollégák elismerő, a nők irigykedő pillantásait, amikor napsárga nyári ruhájában, nevető arccal, lebarnultan belibbent. Ha visszagondolt az elmúlt évekre, ez a nyári vasárnap volt a legnyomasztóbb. Persze, mint mindenki másnak, neki is megvoltak a maga kis örömei, bánatai, tudott mesélni vidám dolgokról is, ami meg nem volt annyira vidám, arról meg nem volt kinek – eddig. De most, hogy elmesélte Zoltánnak, már nem is tűnt annyira nyomasztónak, mert Zoltán nem sopánkodott meg sajnálkozott, amit nem lehetett volna elviselni, hanem nevetett és azt mondta: - nahát, akkor először nem a strandra, hanem a sétálóutcába megyünk és megkapod az egész utcát.
Akarod?
Akarom hát, - nevetett vissza Edit és hirtelen olyan egyszerű lett minden.



EPILÓGUS

A bíróság elítélte a bűnözőket, a bíróság új elnöke igen szigorú ember, az ítélet is ennek megfelelően szigorú lett.
Elődjét saját kérésére áthelyezték Budapestre, ritkán jár csak vissza a városba.
Feleségétől elvált, nagyvonalúan otthagyott neki mindent, a ruháit vitte csak magával.
Néha-néha megjelenik a városban, családlátogatásra, ilyenkor általában egy igen dekoratív nő libeg a karján, volt már szőke, fekete és vörös is – láthatólag vigasztalódik.
Zsuzska bár már nagylány, szorgalmasan babázik, csak a többiekkel ellentétben ő a kistestvérét ringatja, aki mindennek mondható, csak alvóbabának nem – ordít, akaratos, ha valami nem tetszik neki, akkor addig óbégat, míg a szolgálatára rendelt személyzet ki nem találja a gondolatát.
A szülőknek igen jó dolguk van, a nagypapa és a kislány szeretik a kicsit, mindig van, aki törődjön a kisfiúval, akiről a nagypapa büszkén állapította meg, hogy igazi férfi, mert éppen olyan szépen tud ordítozni, mint ő szokott volt, fénykorában.
Zsuzska jól tanul, jár színjátszó-körbe, tehetségesnek tűnik, sport tekintetében pedig a lovaglásnál kötött ki, a western lovaglás tetszik neki.
Zoltán, akiből már régen Zoli lett megígérte neki, hogy ha jó lesz a bizonyítvány, és ha a lovasiskolai edzője is azt mondja, hogy szorgalmas, akkor vesz neki egy saját lovat.
Azóta a szakkönyveket bújja, egyelőre azokat a szép, foltos lovakat nézegeti, - appaloosa a nevük, - melyek gyakran szerepelnek a versenyeken.
Edit apja főállású nagypapa lett, boldogan tologatja a kicsit a babakocsiban, sokat beszélget Zsuzskával és mesél a régi időkről, amikor Edit volt olyan kislány, mint most ő.
Edit és a férje igen jól megvannak egymással, hétvégeken el-elmennek moziba, színházba, kiállításokra, nyáron meg strandra, bepótlandó a mulasztottakat.
A galéria belegyökeresedett a városba, már régen természetes, hogy van.
Szolid, de megélhetést biztosító üzletmenete és a szakmával járó műkincs-vadászatok izgalmai elégedetté teszik Editet, a helyi társaságban pedig népszerű a kívülállók számára egzotikusnak tűnő foglalkozásokat űző pár.
Vannak barátaik, sok a jó ismerős, ami egyébként egyiküknek sem hátrányos, mert így mindketten benne élnek a város vérkeringésében, ez pedig egyiküknek információkat hoz, a másiknak meg vevőket.
Márta addig-addig nyúzta Zsoltot, ameddig az el nem vette.
Eléldegélnek egymás mellett a kölcsönös előnyök alapján, csak az a baj, hogy az új kémia-tanárnő szép és egy tízessel fiatalabb, mint Márta, aki úgy őrzi a férjét, mint Bodri a csontot – ki tudja, milyen eredménnyel.
Stefi néni úgy kéthavonta megjelenik egy rakás süteménnyel, olyankor kávézgatnak, elpletykálgatnak Edittel, aki szorgalmasan küldözgeti neki az általa jegyzett cikkeket a helyi lapból.
A galéria internetes honlapot is kapott, de Stefi néni egy istennek se akarja megtanulni a számítógép használatát, persze - ismerve Editet – ez csak átmeneti vonakodás lehet.
Természetesen az élet nem csupa idill, vannak nehezebb időszakok is, de a gondokat mindig sikerül megoldani valahogy.
Edit anyja soha nem jelentkezett, de már nem is hiányzik neki, csak valami tompa fájdalmat érez, ha arra gondol, hogy lehetett volna másmilyen is a gyermekkora.
És hát párosan szebb az élet - ha Edit visszagondol azokra az időkre, mikor a problémákkal egyedül kellett szembenéznie, akkor úgy érzi, végre megérkezett az ő kis magán-paradicsomába.
Ami egyébként így is van.




VÉGE