J.A.R.

Serj Tankian - Elect The Dead (2007)

2007-11-25T13:26:00.000+01:00

A '95 óta kaszáló, örmény származású System Of A Down szép kis mainstream sikerre tett szert az évek alatt sajátos trash metál stílusukkal. Öt nagylemezük mind-mind hasonló színezetet kapott; küzködés a háború és az emberek züllöttsége ellen vegyítve egy kis absztraktizmussal (amiből adódóan néha nagyon furcsa dalok is születtek). A banda 2005 óta ideiglenes szüneten van, hogy mind Serj Tankian (ének), Daron Malakian (gitár), Shavo Odadjian (basszus) és John Dolmayan (dob) fellélegezhessen a több éves összezártság után, no meg kapjon egy kis időt, hogy saját projektekkel is szórakozhasson. Így született Serj pici szóló-babája, az Elect The Dead.

Az album és maga ez az egész szóló-projekt dolog valami újjal kecsegtetne... de sajnos nem nagyon lett az. Nem tudom hogy Serj volt-e ennyire meghatározó a Systemben, vagy ilyen nagy hatással volt rá a banda, de ha az ember csak úgy kapna róla egy számot, hogy hallgassa meg (anélkül persze hogy tudna Serj szóló ügyködéseiről), biztos meg nem mondaná hogy ez nem (teljesen) System. A vicc az egészben hogy a számok feljátszásához különböző vendégzenészeket hívott Serj, többek közt a saját bandájából (!) is. Nyugodtan kiadhatták volna akár egy új System albumként is, de persze úgy már nem kapott volna akkora szeletet a sütiből Serj.

Kapjuk először a szokásos háború és kegyetlenség ellen nyavalygó Empty Walls-t, ami gitárhangzásával, énekstílusával és háttérvokáljaival tökéletes példa arra hogy ez az egész aztán nem üt el nagyban bármilyen System munkásságtól. Ennek ellenére egy nagyon jó kis darab, a refrén letagadhatatlun fejberagadós.

Ott van aztán a trashes, vigyorra késztető refrénnel megspékelt The Unthinking Majority, meg az igencsak hasonló felépítésű Money, mindkettő a tipikus társadalmi problémákat világítja meg. A feledhető Feed Us-tól aligha tér el a kellemes akusztikus témával nyitó Saving Us, ami azért egy klasszissal jobb az előző darabnál. A Sky Is Over viszont felvonultat pár érdekes dolgot; jól megírt zongora motívumok, pofás kis kiállás, egy fülbemászó refrén, meg az elmaradhatatlan politikai téma. Jó kis szám. Kevésbé mondható el ez az erőlködő Baby-ről, amiből elég volt az az egy-két hallgatás. Semmibe vezető dallamok, feleslegesen hullámzó ének, de legalább az akusztikus rész szép az elején.

A Honking Antalope első hallgatásra nem üt el az album többi részétől, de aztán kiütnek azok a kis csipetnyi extrák, amik talán az album egyik csúcspontjává teszik. Ezután jön is a másik személyes kedvenc, a Lie Lie Lie, aminek a refrénje csak a "lie" (hazugság) szó felhasználásával egy különleges, népies hatású dallamot kerekít ki. Ezt követi a cinikus Praise The Lord And Pass The Ammunition, ami számomra tovább emeli az album emlékezetesség-faktorát. Igaz, hogy az egyik legelvontabb darab, de van benne valami különlegesen magával ragadó esszencia. (Hű.) Zároakkordként kapjuk a Beethoven's Cunt-ot és a címadó Elect The Dead-et, amelyek ismét nem sikerültek valami kiemelkedőre.

7/10 - Tény, hogy van pár feledhetetlen része ennek a darabnak, de nem értem miért nem lehetett több energiát belefektetni Serjnek, ha már annyira szóló albumot akart csinálni. Persze a legtöbb System fannak biztos bejövős lesz, de engem nem fogott meg igazán, azt a pár ötletes számot leszámítva, bár azok tényleg kiemelkedően jók.

Tracklist
1. Empty Walls - 3:49
2. The Unthinking Majority - 3:46
3. Money - 3:53
4. Feed Us - 4:31
5. Saving Us - 4:41
6. Sky Is Over - 2:57
7. Baby - 3:31
8. Honking Antelope - 3:50
9. Lie Lie Lie - 3:33
10. Praise The Lord And Pass The Ammunition - 4:23
11. Beethoven's Cunt - 3:13
12. Elect the Dead - 2:54

Linkek
Hivatalos Serj-site
Serjical Strike Records
Elect The Dead a Wikipedián
Serj a Wikipedián
Hivatalos System of a Down oldal
System Of A Down a Wikipedián

Videók
Empty Walls (Stage6, letölthető)
The Unthinking Majority (Stage6, letölthető)
Saving Us (Stage6, letölthető)
Lie Lie Lie (Stage6, letölthető)

Ha bele akarsz hallgatni a lemezbe (jelszó: www.mediaportal.ru):
http://rapidshare.com/files/70034558/T.S.-E.T.D.rar

Trivium - The Crusade (2006)

2007-11-22T18:33:00.000+01:00

21 év. Pontosan ennyi idősek a Trivium tagjai - leszámítva a dobost, ő 25 -, és tavaly már a negyedik albumukat adták ki, ami azért szép dolog. Három albumon keresztül Matt Heafy és társai semmi újat nem hoztak a metalcore haldokló műfajába. Egy évvel ezelőtt azonban kockáztattak.

Az első dolog ami feltűnik a The Crusade-al kapcsolatban, az a ritka ocsmány borító, tényleg ritkán látni ilyen csúf alkotást, de ez azért ne riasszon el senkit. Rögtön az első szerzeményen, az Ignition-ön látszik az a bizonyos újulás: Heafy száműzte énekléséből az eddigi üvöltéseket, így az Ascendancy metalcore vokáljához képest egy közepes Hetfield stílusú éneket kapunk, ami nem rossz (szerintem mindenképp jobb mint a szimpla MC-style), de abszolút nem kiemelkedő. A dal maga nem rossz, kellemesen prezentálja, miféle modern thrash metált fogunk kapni az arcunkba az album 58 percében: jóféle thrash riffeket, semmitmondó szövegeket, és isteni virgákat.

A Detonation is jó dal lett, és nem csak a gitárosok villogtatják tudásukat, hanem Travis, a dobos is pörget egy jót. A következő Entrance Of The Conflagration egy anya történetét meséli el, aki öt gyermekét megölte, de ettől függetlenül ne várjunk a Triviumtól egy fájdalmas balladát, pörgös nóta ez, remek váltásokkal, talán az albumon ekkor bizonyosodik be először, hogy Heafy és Beaulieu dalírási képességeit nem véletlenül ajnározzák.

Az Anthem ezt tovább erősíti, elképesztően fogós aréna metál himnusz ez, örök koncertkedvenc, mely a szokásos metálhimnusz mondanivalóval bír, de Matt és Corey váltott virgái mellett ki a fene akar a szövegre figyelni? A végefele befigyel még az ember homlokán izzadságcseppeket elindító óóó-zás, de egy ilyen metálmetál dalnál ez még elnézhető. Persze a banda nem pihen, jön is az Unrepentant, mely újfent egy gyerekgyilkosságról regél, biztosan megvoltak az indokaik, hogy miért választottak ilyen témákat, engem azonban inkább a zene érdekel, mely újfent remek, személyes kedvencem a dal (zenei része).

Az And Sadness Will Sear-al lelassul kicsit az album, nem is baj, ráfért már egy kis változatosság, bár a téma ismét gyilkosság. A Becoming The Dragon újból gyorsít, nem semmi zúzda lehet a koncerteken, igazi pogo aláfestés a dal, a nosztalgia kedvéért némi üvöltéssel, ami még jól is áll a számnak. És ez az aprítás folytatódik a To The Rats-el is, bár ebben sincs sok extra, gyors thrashelés az egész, keménykedős refrénnel: "Break every bone in your face, If you mess with my life, I'll mess with your blood" avagy "Széttörök az arcodban minden csontot, Ha baszakszol az életemmel, Én majd a véreddel fogok".

Az album ezután gyengébben (de nem gyengédebben) folytatódik, bár a This World Can't Tear Us Apart belassul az előző két darálóhoz képest, az eléggé jellegtelen dalt váltja a Tread The Floods, tökéletes kis thrash darab, bár nem sok egyedi dolog van benne (a többiben sem, erre majd a végén kitérek), de a refrén üt. A Contempt visszahozza a megszokott Trivium szövegtémát, megint gyilkosság, ezúttal a rendőröket osztja ki, a zene megint jobb mint a szöveg, bár ahogy a szöveg is unalmassá kezd válni, úgy a zene is. 100% heavy metal a The Rising, semmi újdonság, nagyon gyorsan elmegy az ember mellett, nem úgy mint az albumzáró The Crusade, mely már csak hossza miatt is kitűnik a lemezről. Meg amiatt is, hogy instrumentális, és egyáltalán nem hiányzik belőle az ének, annak ellenére, hogy ez az utolsó dal, ez az egyik legjobb.

10/8.5 - Mindent összegezve tehát a Triviumnak jár egy nagy piros pont, amiért a hót unalmas metalcore-t színesíteni akarták, és amiért ilyen színvonalon tanultak meg zenélni, és dalt írni, ellenben az eredetiség és változatosság hiányáért jár nekik egy fekete pont, vagy minimum egy szemöldökráncolás. Ajánlom ezt a lemezt mindazoknak, akik szeretnék hallani milyen a thrash/heavy metal 2006-ban, de a szólók szerelmeseinek is ajánlott.

Tracklist
1. Ignition - 3:54
2. Detonation - 4:28
3. Entrance Of The Conflagration - 4:37
4. Anthem (We Are The Fire) - 4:05
5. Unrepentant - 4:51
6. And Sadness Will Sear - 3:34
7. Becoming The Dragon - 4:43
8. To The Rats - 3:42
9. This World Can't Tear Us Apart - 3:30
10. Tread The Floods - 3:33
11. Contempt Breeds Contamination - 4:28
12. The Rising - 3:45
13. The Crusade - 8:19

Tagok
Matthew K. Heafy - ének, gitár
Corey Beaulieu - gitár
Paolo Gregoletto - basszus
Travis Smith - dob

Linkek
Hivatalos oldal
Myspace
Wikipedia

Klipek
Anthem
To the Rats
Entrance of the Conflagration
Becoming the Dragon

Egyéb
Azok a bizonyos szövegek
Maga az album

Hinder - Extreme Behavior (2005)

2007-11-09T17:23:00.000+01:00

Úgy 2001 környékén, mikor a Nickelback még első sikereinél tartott, történhetett egy különös dolog az együttessel. Épp turnézgattak a The Long Road albumukkal, mikor egyik reggel, ahogy Chad Kroeger (a banda szellemi atyja ugyebár) felébredt otthon, különös zajt hallott. Először csak legyintett, hogy biztos még nem ébredt fel teljesen, hiszen előző éjszaka lassú balladákat, és néhány keményebb dalt írt, amiket rekedt hangján el is énekelt, így jó későn került ágyba. Ám újra hallotta a zajt. Ásítva kisétált a verandájára, ahol két öltönyös fazon állt. A két úr nem kérdezett semmit, csak lecsapták Chad-et, betették egy kocsiba, és elvitték egy sötét gyárba. Ott szépen beletuszkolták fejét egy gépbe, ami gyanúsan hasonlított egy fénymásolóra - mert az is volt! Lemásolták Chad zenei világát, majd szépen visszatették a kocsiba, és Chad délután erős fejfájással tért magához, semmire sem emlékezve aznapról. Ám a sötét épületben a lemezkiadók gonosz emberei felnevettek, ugyanis náluk volt Chad "chadsége", és másnap meg is kezdték azt fiatal, tehetséges zenészekbe tölteni. Így született többek közt a Hinder.

Bár a fenti történet fikció, de magyarázatként szolgálhatna arra, hogy jó pár banda (Hinder, Theory of a Deadman, Three Days Grace, Thornley, 3 Doors Down) miért áraszt magából olyan illatot, melyről egy szőke hullámos hajú rekedt kanadai srác, és bandája jut az ember eszébe. Ez kétoldalú dolog: rossz, mert így szép lassan minden mainstream rockbanda ugyanolyan lesz, és elvész mindennemű eredetiség, másrészt jó, mert rengeteg remek sláger születik majd, és mert sokkal jobb post-grunge-t hallani a rádióból, mint szintipopot.

A Hinder - milyen különös - 2001-ben alakult, de első albumukra egészen 2005-ig kellett várnunk, ekkor adták ki eme cikk tárgyát, a 10 dalos Extreme Behaviourt. Az album egy remekül megcsinált post-grunge lemez, igazi bulis rockdalokkal, és lassú balladákkal, talán annyi a különbség a Nickelback és a Hinder közt, hogy a Hinder kimondottam hirdeti, hogy ők azért inkább rock 'n roll, mint Chadék, azaz ők igencsak a nők-bulik dolog körül forognak - nem mintha baj lenne.

A lemez első dala, a Get Stoned az első kislemez is egyben. Maga a dal egy remek bulizós, kicsit keményebb szám, a refrénből is látszik, hogy milyen komoly mondanivalóval. Az album a How Long-gal folytatódik, nincs nagyon mit tárgyalni ezen a dalon, jól összerakott szám, mintahogy a következő By The Way is, bár utóbbi jóval lágyabb, mint az első kettő, de még bőven nem éri el a későbbi dalok lassúságát, balladisztikusságát. A Nothin' Good About Goodbye is nagyon jól lett megírva, rádióbarát ez is, mint minden daluk, és persze a téma megint a szerelem, némi melódiával, és egyértelmű Nickelback-ízzel.

A Bliss (I Don't Wanna Know) is ezt a vonalat követi - immár a harmadik dal egy sorban, ami ezt a lassú-bekeményedős vonalat követi, ezt is bármikor játszhatnák a rádiók, ez is a szerelemről szól: ekkor kezd az embernek igazán unalmassá válni, hogy se nem gyors, se nem lassú. Ezen segít az első igazi ballada, a gyönyörű Better Than Me, ami szomorkás dallamával, és fülbemászó refrénjével segít fellendíteni a papírzsebkendő-ipart.

De hogy el ne felejtsük, hogy a Hinder elvileg rock 'n roll zenekar, jön egy gyorsabb szám, a kellemes Room 21, ami egy egyéjszakás kaland történetét meséli el, mászik a fülünkbe megint a refrén, hogy aztán átadja a helyét a Lips Of An Angel-nek, ami a banda eddigi legnagyobb sikere volt. A téma a megcsalás, amiről Austin oly jól énekelt, hogy a kislemez szinte mindenütt az első helyre küzdötte fel magát. Ennek oka, mint írtam, a szöveg, Austin hangja, és a dal lassú tempója volt, valamint az, hogy ez a szám még ezen az albumon is kiemelkedően gyorsan kúszik be a fülünkbe, és marad ott.

A levezetést két középtempós dal szolgáltatja, se a Homecoming Queen, sem pedig a Shoulda nem kiemelkedő, de jó őket hallgatni. Előbbinél rögtön együtt énekli az ember a "shame, shame, shame"-et, amint újra meghallja, utóbbinál pedig mehet a "shoulda woulda coulda", amíg csak a dal tart.

Most pedig néhány szót általánosságban. A tagok zenei képzettsége több mint megfelelő ehhez a műfajhoz, külön pozitívum, hogy néha még szólok is vannak - nem 2 perces komplex ikergitáros dolgokra kell gondolni, egyszerű, műzlisdobozok hátuljáról kivágható (copyright Rolz) szólókról, de mégis jobbak mint a semmi. Ami külön kiemelendő még, az Austin Winkler hangja. Egyszerűen hihetetlen, milyen kellemes, rekedt hangja van, ebben simán hozza Chadet, sőt, néha még fölé is nő. A srácok dalokat is tudnak írni, ez is tény. Minden daluk könnyedén hallgatható, rádióbarát, és jócskán slágeres, rendkívül könnyen megjegyezhető, de ez egyben a negatívum is. A legtöbb dal szinte ugyanolyan, és ugyanarról szól, talán a Better Than Me, és a Get Stoned hoznak valami változatosságot, bár egyik sem egy egyedi darab.

8.5/10 - Egy pont azért, mert egy újabb Nickelback-kópia, és csak fél azért, mert ugyan nem változatos az anyag maga, de magas színvonalon nem változatos.

Tracklist
1. Get Stoned - 3:38
2. How Long - 3:24
3. By The Way - 3:51
4. Nothin' Good About Goodbye - 3:52
5. Bliss (I Don't Wanna Know) - 3:50
6. Better Than Me - 3:43
7. Room 21 - 3:43
8. Lips Of An Angel - 4:21
9. Homecoming Queen - 4:38
10. Shoulda - 3:17

Mint láthatjátok, az album igen rövid, így megjelent három darab 12 dalos verzió is, melyek közül a 2007-es re-issue tartalmazza a Lips Of An Angel akusztikus, és a Room 21 zongorás változatát, a Deluxe Edition a Born To Be Wild feldolgozását, és a Get Stoned zongorás verzióját, egy bizonyos Wallmart kiadás pedig egy Bon Jovi-covert, a Bed of Roses-t, és a Take Me Home Tonight című dalukat.

Tagok
Austin Winkler - ének
Joe Garvey - gitár
Mark King - gitár
Mike Rodden - basszus
Cody Hanson - dob

Linkek
Hivatalos oldal
Májszpészen is vannak
Olvasgass róluk (angolul)

Klipek
Get Stoned
Better Than Me
Lips of an Angel
Born To Be Wild

Ha azért csekkolnád (a fentebb felsorolt összes bónusz trekkel együtt) az albumot, mielőtt beszerzed:
http://www.megaupload.com/?d=MJ4518ON

Queens Of The Stone Age - Era Vulgaris (2007)

2007-11-08T20:15:00.000+01:00

A Queens Of The Stone Age köreiben csak egy dolog betonbiztos: Joshua Michael Homme. Egy igazi polihisztorral van dolgunk, Josh szinte minden hangszeren játszik, de leggyakrabban énekel. A '97 óta a rock pallettáját szinesítő "kőkorszak királynői" jelenség amőba módjára vált alakot szinte minden évben; a tagok folyamatosan cserélődnek (vagy valami vendégzenészt hívnak), a drága Josh pedig mindig kiötöl valami új mesteri koncepciót. Hommenak egyébként két másik projektje is volt/van, az egyik a sivatagi rockot képviselő (már feloszlott) Kyuss, a másik pedig a most is időnként valami újat produkáló Eagles Of Death Metal.

Nos, bevallom, a QOTSA előző ténykedései nem jöttek be túlzottan, de az Era Vulgaris nem mindennapi. Olyan, mintha az ártatlan bulizós rock 'n roll-t kíváncsian kinyitnánk, hogy bekukkantsunk mi is lapul a kulisszák mögött, és odabentről Joshua integetne vissza. Egy koszos, szutykos, bántóan őszinte, nyers agresszióval teli, alattomosan vigyorgó Joshua. De mi ugyanazzal a vigyorral ölelnénk magunkhoz.

A Turnin' On The Screw nem habozik az album elindításával. Rögtön felsóhajt egy elvont hangzású kórus, szinte összefoglalva az egész album hangulatát, majd pár másodperccel rá már csattognak is a torzított dobok, zúgnak az elektronikus zajok, becsatlakozik a gitár is, és végül kiereszti Joshua brit-pop hatású hangját. Az egész zavaró, egyenetlen, de mégis magávalragadó. Tényleg nem mindennapi, csak csodálkozva hallgatjuk, amíg egyszer csak fel nem csendül a Sick, Sick, Sick intro riffje. Akár egy hentes, a disszonáns gitárhang ritmusra csapkod baltaként húsunkba. Következőként egy hányás hangeffekt kíséretében becsatlakozik a dob. Azt hiszem ez az a pont ahol vagy visítva elkezdjük nyomkodni az eject-et és minél távolabb dobjuk a CD-t, vagy kiváncsiságból, ha összeszorított fogakkal is, de továbbhallgatjuk, mert valami csábító mégis van ebben az elborult zajban. Ha az utóbbit választjuk, akkor fültanúi lehetünk a masszaként zúgó, de mégis fülbemászó refrénnek, és a különlegesen összecsengő vokáloknak.

Ha már az I'm Designer cinikus társadalomkritikája csilingel az albumra jellemző zajos elemekkel nyakonöntve, nincs visszaút. Az elszállós Into The Hollow, a darkos Misfit Love és a robotikus, agresszív Battery Acid mind csak gördítik tovább ezt a leírhatatlan élményt, és egyre jobban beleszeretünk az Era Vulgarisba a maga zajos, nyers valójában. Bár először úgy érezni, ezek a számok szinte nem is különböznek, a végén mégiscsak letisztul a kép, feltűnnek azok az apró elemek amik ezt a ricsajt olyan különlegessé teszik.

Megtörni hivatott ezt a Make It Wit Chu, ami szinte homlokegyenest eltér az eddigi számoktól. Kellemes zongora kíséret, '70-es éveket idéző háttérvokál, igazi chillout szám. Már kezdjük furcsálni, hogy került ez ide, de a végére érve a hirtelen felordító torz szintetizátor vissza is lök minket a régi kerékvágásba. Jobb esetben azért gatyát nem kell cserélni. Ezután máris felcsendül a 3's & 7's tökös riffje. Egy huzós kis dalról van szó, sokkal letisztultabb mint az első pár szám, akárcsak az őt követő Suture Up Your Future, ami szintén fülkímélőbb, habár egy kicsit nyugtalanító hangulatú.

A River In The Road viszont már nem packázik, a menetelésszerű ritmika, az elszállós vokál és a maszatoló gitár jelzi hogy végleg visszatértünk oda, ahonnan kiindultunk. Az egészet megkoronázza a gyerekkori traumákat feldolgozó Run, Pig, Run, brutális dallamaival és hidegrázós hangulatával, és szinte keretbefoglalja az albumot (vajon a kis Joshua is olyan megpróbáltatásoknak volt kitéve mint a mi Norbink anno?...).

Végül: 9/10 - Josh egy elvont, de szerethető művet alkotott. Piszkos, romlott, fejére állított rock, tele nyers lendülettel, de nem olyannal, amit már megszoktunk. Az Era Vulgaris igazi nagy baja talán az, hogy extrém megoldásai és kísérletezős mivolta igencsak borotvaélen táncoltatja, így tipikusan az a fajta zene amibe vagy beleszeret az ember első hallásra, vagy kerüli minden áron.

Tracklist
1. Turnin' On The Screw - 5:20
2. Sick, Sick, Sick - 3:34
3. I'm Designer - 4:04
4. Into The Hollow - 3:42
5. Misfit Love - 5:39
6. Battery Acid - 4:06
7. Make It Wit Chu - 4:50
8. 3's & 7's - 3:34
9. Suture Up Your Future - 4:37
10. River In The Road - 3:19
11. Run, Pig, Run - 4:40

Linkek
qotsa.com - Hivatalos oldal
Myspace oldal
Wikipedia bejegyzés a QOTSA-ról

Videók
Sick, Sick, Sick (Youtube)
3's & 7's (Stage6, letölthető)

Régebbi klipek
In My Head (Youtube)
Go With The Flow (Youtube)
No One Knows (Stage6, letölthető)

Az albumot innen letöltheted (ha bele szeretnél hallgatni):
http://rapidshare.com/files/47681411/qotsa_era.rar

Poets Of The Fall - Carnival Of Rust (2006)

2007-11-07T22:01:00.000+01:00

Finnország. Sötét van, hideg, és nem épp vigyorgósak az emberek – a rénszarvasok meg a piros ruhás dagadt faszi után ezek azok a dolgok, amik először eszébe jutnak az átlagembernek a messzi északról. És nem mondhatja senki, hogy ezek a dolgok nem igazak, ám a nagy hidegben egyre több és több fiatal srác (vagy akár lány) gondolja úgy, hogy zenekart alapít, ahelyett, hogy évről évre az öngyilkossági toplisták élére segítse az országát – előbbivel azért mindenki jobban jár, mint utóbbival...

Három fiatal finn srác úgy döntött még 2003-ban, hogy alapítanak egy jó kis rockbandát, így aztán meg is alakult a Poets Of The Fall, egy rockénekesből, egy jazz gitárosból, és egy "industrial-machine-trance-man"-ből, hogy aztán két-három vendégzenész segítségével alkossanak valami jót. Ezt az elképzelést annyira jól valósították meg Late Goodbye című dalukkal, majd debütalbumukkal (Signs Of Life), hogy laza 56 hétig voltak az ottani eladásokat listázó top 40-ben, szóval 2005-ben már minden finnországi tóra jutott vagy három Poets Of The Fall lemez. A koncepció nagyon egyszerű volt: csinálnak pár, magukhoz képest keményebb számot, a hézagokat pedig kitöltik némi akusztikus audiomasszával, majd az 5-6 slágergyanús számból kiválasztanak kettőt, esetleg hármat (keményebbet, lágyabbat egyaránt), és kiadják egyenként őket kislemeznek. Ismerősen hangzik? Ti is egy rekedtes kanadai hangot hallotok? Mert én azt, annak ellenére, hogy Chad Kroegernek nem sok köze van az albumhoz, de nekem erről a koncepcióról egyből ő ugrott be. És ő bizony nem a változatosság megtestesülése.

A Carnival Of Rust sem az. Rendben, megértem, hogy ha az ember befutott, és még több pénzt akar keresni a modern rock műfajában, akkor a siker receptje a "nyertes koncepción ne változtass", de azért én el tudtam volna viselni, ha nem még egy Signs Of Life-t kapok, szerintem kicsit siettek az új album elkészítésével. Ám a srácok kvalitásait mutatja, hogy így is sikerült letenniük az asztalra egy olyan albumot, ami bőven felső-középkategóriás a modern rockzenék közt, olyan remekül megírt dalokkal, mint például egyből a második-harmadik-negyedik szám. De csak szépen sorjában.

Az album, mint írtam, erősen kezd, de az előző cd-jükhöz képest visszalépés. A Fire egy jó dal, nem kislemeznek tervezték, a zúzós darabok közül nem emelkedik ki, szóval nem egy Lift, de ki mondta, hogy slágerrel kell kezdeni egy lemezt? Szó mi szó, első dalnak jó. Ezután jön azonban egy olyan tökéletes dal, ami után az előző nótára nem nagyon emlékszünk majd, a Sorry Go 'Round a maga fülbemászó refrénjével, vidámságával teljesen magával ragadja az embert, első csúcspont.

A második csúcs pedig bizony rögtön a következő szám, ami annyira más atmoszférájú, mintha az ember a saját hangulatának hullámvasútján utazna, aminek kezelőpultjánál a PotF tagjai ülnek. A Carnival Of Rust egy gyönyörű melódia, szomorkás, de mégsem oly lehangoló mint anno a Late Goodbye volt, eddig számomra az album egy mestermű volt, saját kategóriájának új királya.

Már-már könnyeket csalt szemembe a következő dal, no nem mintha úgy meghatott volna, de három ilyen szám egymás után... A Locking Up The Sun megismétli a Sorry Go 'Round hihetetlen fülbemászását, egyszerűen nem veri ki az ember a fejéből a refrént, egyértelmű, hogy ez a harmadik csúcspont. A következő számmal, a Gravity-vel nincsen nagy gond, persze ezután a három mestermunka után nem tűnik nagy durranásnak, kellemes kis szám, a szöveg ellenére nem szirupos.

De ami most jön! 3x4 (egyébként 4x4, majd erre rátérek) perc tömény akusztikus folyam, ami után az ember a cukorszirupot is keserűnek érzi. Elhiszem, hogy kellenek a lányrajongók, mert különben ki sikítaná a koncerteken hogy "Markoooooo", de ez talán túlzás volt. Ez a 12 perc visszaidézte a Signs Of Life utolsó három számát, melyeknél tökéletesebb altatót még nem találtak ki (az utolsó szám ott találóan a Sleep címet kapta). A következő dalt, az All the Way / 4U-t eltalálták, egy szép, ízlésesen romantikus dal lett, mert annak van hangulata... a 12 perces intrójának nincs. A hangulatok hullámvasútjáról leszállva az ember kap a szájába némi "fantáziátlanság" néven futó altatót, aminek hatását egy szép ballada aligha oldhatja, pedig az All The Way-nek tényleg van hangulata - senki se mondhatja hogy nem hallgattam romantikus füllel az albumot, de az a három szám...

És bizony amit elcsesztek, nem is sikerül visszahozniuk. A Delicious egy elég jelentéktelen dal, úgy megy át az ember fülén, mintha ott se lett volna, de legalább megszakítja a hömpölygő balladaözönt. Hogy aztán folytassák... Két számot még odabigyesztettek a végére, a Maybe Tomorrow Is A Better Day még el-elmegy, de a Dawn... Nem tudom eddig hány közúti balesetet okoztak a béna POTF számokon elalvó sofőrök, de nem nagyon merészkednék ki a finn autópályákra, amíg ilyen dalokat ad ki ez a banda. Elnézném nekik ezt az utolsó dalt, mert kevés banda csinál slágeres outro-t, de miután ez már a negyedik ilyen dal a lemezen, így megy a többi közé - el a playlistem közeléből.

Ez a banda, amely lazán odatesz egymás után három olyan számot a lemezükön, amikért más bandák az összes eddigi albumukat odaadnák, szóval tőlük fáj az ilyesmi. Tudom, ez a stílusuk, melankólikus melódiák, de könyörgöm, ott volt az a három isteni dal. Nem hallgathatatlan ettől függetlenül a lemez második fele (bár alvás közben érdekes zenét hallgatni), de a viszonyítási alapot egy lemez második felénél a lemez első fele adja.

A banda zenei tudását különösebben nem méltatnám, remek dalokat tudnak írni, amiket Marko remekül jól ad elő - ha a dal is jó. Még így, ezek után is vallom, hogy magas színvonalon űzik az ipart, pedig igazán nem értem, hogy miért nem szakítok a PotF-fal végleg. Egy kevés újat hozó lemez, ami tartalmaz 3 gyémántot, 1-2 szebb követ, de mindezeket szépen eldugták egy rakás sóderben.

6/10 - Mert az a három dal még mindig nagy kedvenc, és mert bízom benne, hogy a következő, 2008 tavaszán megjelenő lemezük jobb lesz.

Tracklist
1. Fire - 3:59
2. Sorry Go 'Round - 3:35
3. Carnival Of Rust - 4:20
4. Locking Up The Sun - 3:58
5. Gravity - 3:55
6. King Of Fools - 4:07
7. Roses - 3:51
8. Desire - 4:10
9. All The Way / 4U - 4:08
10. Delicious - 3:54
11. Maybe Tomorrow Is A Better Day - 5:01
12. Dawn - 3:28

Tagok
Marko Saaresto - ének
Olli Tukiainen - gitár
Markus Kaarlonen - billentyűk

Linkek
poetsofthefall.com
myspace.com/poetsofthefall
en.wikipedia.org/wiki/Poets_of_the_Fall

Klipek
Carnival Of Rust, letölthető
Locking Up The Sun, letölthető

Ha a kritika után az első dolgod nem a lemezbolt meglátogatása lenne:
http://rapidshare.com/files/59300269/Poets_of_the_Fall_-_Carnival_of_rust.rar

Foo Fighters - Echoes, Silence, Patience And Grace (2007)

2007-11-06T17:50:00.000+01:00

Az igencsak egyedi névvel rendelkező Foo Fighters (annakidején a szövetséges pilóták hívták így az azonosítatlan repülő tárgyakat) már több mint 12 éve hirdeti az igét. Az új albumukkal együtt már hat nagylemezen vannak túl, és jó pár slágerré vált számmal büszkélkedhetnek (All My Life, Best Of You, stb.). Az alapítótag, Dave Grohl (ének) nyugaton már-már rock 'n roll szimbólummá vált, de Taylor Hawkins (dob), Nate Mendel (basszus) és Chris Shiflett (gitár) se panaszkodhatnak, hiszen mindannyian igazi rocker arcok, és ha egy banda nem akar az épp toppon levő trend alárendeltje lenni, akkor az a hiperlaza Foo Fighters.

Zenéjükben is mindig ott volt a lázadás mint domináló elem. Sosem akartak újat alkotni, de a klasszikus alapokat olyan egyedi módon tálalják, hogy nem lehet őket összekeverni semmilyen hasonló stílusú bandával. Nem szakít ezzel a tradícióval az Echoes, Silence, Patience And Grace című lemez sem, ami a banda történetében hatodszorra is egy erőteljes, modern rock albumot takar.

A nem véletlenül a tracklist első helyén trónoló The Pretender hihetetlen dinamikával nyitja az albumot. Az elringató intro riffet azonnal követi egy pattogó verze ami után arcunkba csapja a banda az igencsak fülbemászó refrént, instant klasszikus, nem csoda hogy ebből lett az első klip és kislemez, hogy a toplisták első helyét ne is említsem. Igazi meglepetés volt első hallgatásnál a szám fele utáni hangulatos kiállás, ami tovább cifrázza a dal így is kilengő dinamikai különbségeit; tökéletes felvezetés az ütős, minden gőzt kiadó outrohoz.

Hasonló felépítést követ a Let It Die, azzal a különbséggel hogy az akusztikus felvezetés itt elég hosszúra nyúlik, az igazi zúzást a végére sűrítették be, de extraként egy hardcorera hajazó üvöltést is becsempésztek a szám legvégére. Sajnos az ezt követő Erase Replace csak egy erölködő kaszálás, felejtős darab. Talán ezzel a számmal is valami újat akartak alkotni; ha igen, akkor enyhén szólva is átestek a ló túloldalára vele.

A Long Road To Ruin egy hangulatos, dallamos kis darab, könnyen kaphatjuk magunkat a refrén dúdolásán egy-két hallgatás után. Ugyan itt nincsenek olyan ugrálások mint az első két számban, ellenben kapunk egy kellemes kiállást egy jó kis szólóval zárva. A lassú, elszállós akusztikus résszel nyitó Come Alive szép lassan megy át egy fokozatosan keményedő (de nem gyorsuló!) lezárásba. A szám felénél még vonósokat is hallani, ami tovább emeli a dal fura atmoszféráját. Ezt követően jön egy szép, végig akusztikus szám, Stranger Things Have Happened címmel, kapós dallamokkal, de semmi extrával.

A két következő feel-good szám, a Cheer Up Boys, Your Makeup Is Running és a Summer's End közül egyik sem valami különleges, de jó kikapcsolódást nyújthatnak egy unalmas délutánon vagy egy városi séta közben. Furcsa meglepetés volt viszont az album háromnegyedénél bújkáló The Ballad Of The Beaconsfield Miners, egy hillbilly beütésű akusztikus darab, ének nélkül. Kifejezetten hangulatos, aki nem csak háttérzúzás gyanánt hallgatja az albumot, biztos értékelni fogja.

Nem tudom miért, de a Statues című számot én rögtön a Queen-nel vontam párhuzamba. Még ha nem is konkrétan rájuk hajaz, a klasszikus '70-es, '80-as éveki klasszikus rock beütés letagadhatatlan (főleg a hangszerelés miatt). Valószínűleg ez nem véletlen, a szám elég melankólikus, az öregedés felett bánkódik. Az egyetlen zavaró dolog benne az a (talán túl) sokszor elismételt sor, ezt leszámítva teljesen helyén van. A But Honestly a Come Alive szerkezetét követi, akusztikusból lassan átcsap zúzásba, azzal a kivétellel hogy ez a szám pár fokkal pörgősebb, és fülbemászóbb is. A Home véleményem szerint egy kiválló zárás, nagyon szép, érzelmekkel teli dal a honvágyról, és egyben merengés a múltról.

Végül: 8/10 - A banda felhasználta az "egyszerű alapok elsöprő erővel való előadása" képletet Az Echoes, Silence, Patience And Grace lemezükhöz is. A rajongók biztos nem fognak csalódni, akik pedig még nem hallották Dave-ék munkásságát, azoknak igazi meglepetés lehet a máramár az egyediséget lassacskán teljesen mellőző rock színterén. Az egyetlen negatívum, hogy nem fedeztem fel a számok közt egy összekötő kapcsot (se a szövegekben, se a hangulatvilágban), ami egy ilyen albumhoz szerintem elengedhetetlen.

Tracklist
1. The Pretender - 4:29
2. Let It Die - 4:05
3. Erase Replace - 4:13
4. Long Road To Ruin - 3:44
5. Come Alive - 5:10
6. Stranger Things Have Happened - 5:21
7. Cheer Up Boys, Your Makeup Is Running - 3:41
8. Summer's End - 4:37
9. The Ballad Of The Beaconsfield Miners - 2:32
10. Statues - 3:47
11. But Honestly - 4:35
12. Home - 4:52

Linkek
foofighters.com - Hivatalos oldal
foofighterslive.com - Fansite
Myspace oldal
Wikipedia bejegyzés a bandáról (magyarul is)

Videók
The Pretender (Stage6, letölthető)
Long Road To Ruin (Youtube)
The Pretender - Így készült, első rész (Youtube)
The Pretender - Így készült, második rész (Youtube)

Régebbi klipek
Best Of You (Youtube)
All My Life (Youtube)
Learn To Fly (Youtube)

Az albumot innen letöltheted (ha bele szeretnél hallgatni):
http://rapidshare.com/files/63335705/FFESPAG.rar

Avenged Sevenfold - City Of Evil (2005)

2007-11-05T17:26:00.000+01:00

A kaliforniai banda pályafutását '99-ben kezdte, mint fiatal, tehetséges zenészekből álló metalcore banda, és maradtak is nagyjából ebben a stílusban első két lemezük, a Sounding Seventh Trumpet, és a Waking The Fallen erejéig, bár utóbbiban már el-elszaporodtak a City Of Evil-ben lévő heavy metal elemek, és az ének is eltávolodott a klasszikus metalcore hörgés-üvöltéstől, ami M. Shadows hangszálproblémáinak volt köszönhető. Annak ellenére, hogy a műtétek, és az énekórák után Shadows ugyanúgy képes volt hc/mc üvöltéseket produkálni, mint előtte, inkább a klasszikus, normál ének mellett tette le voksát, és csak néhány dalban tér vissza egy-egy hosszabb üvöltésre a régi énekstílusa, aminek én mondjuk kifejezetten örülök.

A City Of Evil-t (innentől COE) nem lehet 100%-os heavy metal albumnak mondani, bár a borító, és a srácok is arról vallanak, hogy ez bizony az, csak épp nem a klasszikus bőrnadrágos-láncinges dolog, ami a heart-steel-warrior-freedom szavak börtönében vergődik - az már úgyse menő 2007-ben, az A7X meg trendi, szal nem engedhetik meg maguknak a bőrnadrágig érő hajkoronát, és az ezzel járó zenét, ők bizony újítanak. Zenéjükben van minden: progresszív ízek, némi glam, metalcore dinamizmus, punkos vidámság, rádiókat és lányokat megcélzó akusztikus balladai hajlam, de a legtöbb dalban az alap a jó öreg heavy metal, és a felsorolt elemeket is mindig csak 1-1 (max 2) dalban lehet felfedezni, így hiába 74 perc feletti az album hossza, nem lehet ráunni, és a dalok hossza (jócskán 5 perc feletti tételek) sem zavaró, annyi komplexitás van a zenéjükben, hogy mikor az ember ráunna egy dalra, csinálnak valami újat, amivel újra feldobják az egészet.

Az már az első dalban, a Beast And The Harlot-ban látszik, hogy a srácok marhára megtanultak zenélni, és ebben a bandában végre hagynak teret a dobosnak, és a gityósoknak, ami azért mainstream rockbandákra nem jellemző, márpedig ők igen mainstreamek, a COE Billboard toplistás volt, a klipjeiket meg nyomatják a zenetévék, szóval befutottak ezzel az anyaggal. Az már más tészta, hogy amint az a Beast... klipjéből is kitűnik, megtartották a kifestett-szétvarrt-cool dizájnt, meg ezt az félgoth-vámpíros marhaságot is, de istenem, ennyit tán még elnézünk nekik. És a dal elején Shadows azért még egy 10 másodperc fölötti kiáltással jelzi, hogy merről jött a banda, a dal maga amúgy szerintem a tökéletesen megmutatja, milyen is az album, ezért it lett a harmadik kislemez.

A következő két dal, a Burn It Down, és a Blinded in Chains eleje ugyanarra a sémára épül, The Rev (a nevekre majd később kitérek...) megmutatja, hogy mennyire keményen tud dobolni, aztán meg Synyster, hogy nem lógta el a gitárórákat – engem mindkét dalnál megvettek az első 15 másodpercben. A két dal közül a Burn It Down a könnyebb darab, több benne a váltás, a belassulások és felgyorsulások ritmusát nagyon eltalálták, és mikor az ember a 3. perc környékén megunná, belevisznek egy újabb ízt, tökéletes darab, nem csoda, hogy ez lett az első kislemez. Ugyanilyen „új íz” van a Blinded-ban is, és bár ez egy jóval hosszabb darab, de én így sem tudtam megunni. Ja, és természetesen Synyster egyik dalban sem csak az elején teszi oda, hanem repeszt 1-1 szólót a dalok közepe fele – örök heavy hagyomány szerint.

A Bat Country lett a második kislemez, nem véletlenül, remek dal, amely különleges címét a Félelem és reszketés Las Vegasban egyik sora után kapta – a könyv szerzője a zseniális Hunter S. Thompson, a dal pedig különlegességével méltó tisztelgés a mester előtt. Az elején Shadows megint villogtatja a torkát, de a dalban a hangsúly az irtózatosan eltalált refrénen van, a Seize The Day mellett ez az album másik igazi slágere. Syn itt is szólózik egyet, de ezt az előző három szám után lassan közönnyel veszi az ember, nem csoda, a jóra könnyű rászokni, és bár a srác még nem egy Jeff Waters, de egy ilyen kommersz albumon ez is remek, és Syn élő teljesítménye a koncerteken is cd-minőség közeli.

A Trashed And Scattered-re nem hinném, hogy túl sok karaktert kéne áldozni, ez az album utolsó, jellegzetesen A7X-es dala, némi bibliai vonatkozással a szövegekben. A következő tétellel, a Seize The Day-jel a banda leginkább a rádiókat, a zenetévéket, és a lányrajongókat célozta meg, a nóta maga egy lassú ballada, sok fájdalommal, aminek oka a szövegekben, angolul nem tudóknak pedig a klipben leledzik. Természetesen ez lett a negyedik kislemez, nagy ziccer volt a dal, kiadták, és be is jött nekik, ugyanis igen sok ember, ha valamiről, akkor a Seize The Day-ről ismeri a bandát.

Ezzel a dallal véget is ért a tipikus A7X dalok, és a slágerek váltakozása, jött az a rész, amit a kritikusok leginkább méltatnak, különleges dalok egyvelege mintegy 39 percen keresztül. Az első szám innen a Sidewinder, ami még hasonlít eleinte kissé az első dalokhoz, ám azoknál alacsonyabb tempóval, és progresszív elemekkel operál, nem lesz sose koncertkedvenc, de rendkívül érdekes zenei élmény hallgatni. A dal közben meg-megjelenik a zongorakíséret, a végén pedig némi latin betét is felbukkan, még komplexebbé téve a dalt, és még szélesebbre húzva a kritikus eddig sem szolid mosolyát.

A The Wicked End első másodpercei után azt mondaná az ember, hogy nicsak, ennyi volt a progresszivitás? A dal egy darabig megy a szokásos A7X vonalon, aztán jön egy őrült szólós rész, és.. valami egészen egyedi dolog. Angyali kórus, vonósok, mintha Danny Elfman segített volna be nekik, btw a dal ezen része olyan lett, mintha az A7X a Paradicsomba kerülne, és ott zenélnének, a helyi ízeket beleolvasztva a zenéjükbe. Gyönyörű zene.

Ezután a Strength Of The World jön, egy rendkívül erős hangulatú szám, ami mindenné teheti az embert, csak vidámmá nem. Lágyabb és zúzósabb részek váltakozásai építik fel a dalt, ahhoz, hogy az ember ezt a dalt értékelni, és érteni tudja, kicsit ki kell magát kapcsolnia, és a zenére figyelnie, nem a részekre külön, hanem az egészre – sokszor előtt közhelyes tanács ez, de igaz. Ez egy olyan darab, ami hat az emberre, de nem elsősorban a fülére, ily módon egyáltalán nem zavaró a 9 perces hossz.

Az utolsó előtti dal, a Betrayed a Pantera meggyilkolt gitárosának, Dimebag Darrell-nek állít emléket, a zenéből is kiderül, nem kell ehhez interjúkat olvasni, hogy a tagok rengeteg Panterát hallgatag (valamint Metallicát, és Guns-t is, az tuti). Remekül felépített dal, és bár ez is elég sötét hangulatú, de máshogy, mint az előző dal(ok), Shadows hatalmasat énekel benne. Egy olyan szám született a Betrayed-del, ami méltó emléket állít Dimebagnek.

Az albumot zárja Shadows katonákról szóló dala, amit pár Irakot megjárt ismerősével való beszélgetés után írt, a M.I.A. (Missing In Action), ami más albumzáró dallal ellentétben nem egy lassú darab, a gitárosok munkáját mindenképp érdemes kiemelni, mind a fogós riffért, mind a szólókért. A dal az utolsó negyedében lassulni kezd, sőt, teljesen lelassul, gyönyörű outro-t adva ezzel a lemeznek

A dalok kissé hosszúra nyúlt egyenkénti leírása után látszik, hogy a lemeznek van egy egyszerűbb, könnyebben fogyasztható része, és egy komplexebb, második fele. Remekül egyensúlyoznak az albumon a rádióbarát slágeres dalok/koncertkedvencek, és az olyan dalok közt, amikre tényleg figyel az ember, amik hatnak az érzelmeire. Sok helyen a COE legfőbb előnyeként, és hátrányaként is a változatosságot említik, szerintem ez egyértelműen előny, örülnék, ha még több, ennyire változatos zenekar és album lenne ennyire felkapva a mainstreamben, amik nem csak az átlag zenehallgatók kedvencei lesznek, hanem a kritikusokéi is.

Tehát végül: 10/10 - Csúcspontok (erősen csak a legeslegjobbak): Burn It Down, Bat Country, Seize The Day, The Wicked End. Így, befejezésként még annyit, hogy ezt az albumot mindenkinek tudom ajánlani. De tényleg, bárki, aki szereti a kicsit keményebb zenéket, szerintem talál rajta olyan dalt, amiben örömét leli. De sokan lesznek olyanok is, mint én, akiket az egész album rabul ejtett, és több kimagasló dalt tud felsorolni, mint nem kimagaslót.

Tracklist
1. Beast And The Harlot – 5:40
2. Burn It Down – 4:58
3. Blinded In Chains – 6:35
4. Bat Country – 5:13
5. Trashed And Scattered – 5:54
6. Seize The Day – 5:32
7. Sidewinder – 7:01
8. The Wicked End – 7:11
9. Strength Of The World – 9:14
10. Betrayed – 6:47
11. M.I.A. – 8:46

Tagok
M. Shadows (Matt Sanders) – ének
Synyster Gates (Brian Haner Jr.) – gitár
Zacky Vengeance (Zachary Baker) – gitár
Johnny Christ (Jonathan Seward) – basszusgitár
The Rev (Jimmy Sullivan) - dob

Ígértem, hogy kicsit kitérek a nevekre, nos, látszik, hogy mindegyik tagnak van művészneve, mindenki ítélje meg magának, mennyire coolak ezek a nevek, de ezek egyértelműen részei a banda vámpíros imidzsének. Festett, kitetovált, leemósozott srácok ők, épp ezért követik el sokan a hibát, hogy némelyik promóképjük miatt nem hallgatják meg, mit tudnak zeneileg. Nagy hiba.

Linkek
avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold
en.wikipedia.org/wiki/Avenged_Sevenfold

Klipek
Beast And The Harlot, letölthető
Bat Country, letölthető
Seize The Day, letölthető

Koncertek
Burn It Down, koncert, letölthető
Beast And The Harlot, rip az All Excess DVD-ről
Bat Country, rip az All Excess-ről
Trashed And Scattered, rip az All Excess-ről
Walk (Pantera cover) a Rock Am Ring 06-ról, kicsit elcseszett a hangosítás, van több rendes, nem amatőr videó a RAR06-ról, de a legtöbbjén elég gagyi a hangosítás, ezt azért linkeltem ide, mert ez a legjobb minőségű Walk élőben.

Régi - új
Almost Easy, új A7X klip a self-titled lemezükről
Majdnem CD minőségű Almost Easy live, nem alátett audio
Szintén hibátlan Almost Easy live
Letölthető Unholy Confessions klip, a COE előtti lemezről

Innen a leggyorsabb lerántani az albumot, nehogy potyára vegyétek meg a CD-t:
www.rapidshare.com/files/29684314/Avenged_Sevenfold-City_of_Evil-_Advance_-2005-BSM.rar

Intro

2007-11-04T18:36:00.000+01:00

Hello mindenkinek, ez itt a remélhetőleg hosszú életű blogunk első bejegyzése, köszöntenénk mindenkit, aki erre tévedt. A név magyarázata neveink kezdőbetűiben rejlik, nem egy Da Vinci-kód szintű fejtörő, mi Javor, és (avagy And) Rolz vagyunk, ennek az aprócska blognak a szerzői.

Olvashattok majd errefelé lemezismertetőket, filmkritikákat, meg majd néha postolunk ide híreket filmekről és zenékről, lesz klipajánló, néha egy-egy nagyobb összeállítás, meg random bejegyzések is. Zenében elsősorban a rock és a metál fog dominálni, filmekben mindenevők vagyunk - leszámítva az ömlengős romkomokat, és a bealvós biopiceket.

A blog dizájnjáért Rolz-t dicsérhetitek, a szöveges tartalomért pedig nagyrészben majd engem szidhattok. No, nagyjából ennyit bevezetőként, jó böngészést!

Ja, és Jesus Adrian Romero-nak üzennénk, hogy "de puta madre", amiért elcsórta a jarmusic.blogger.com URL-t.