Biztonsági szelep TMI* esetére

Szájtát

2009-11-11T00:18:00.004+01:00

A történetek valószínűtlenül meglepő fordulatokat vesznek időnként. Az Univerzumnak tényleg van humorérzéke, csak kicsit morbid.

Szerelmi életem röviden

2009-11-07T02:36:00.001+01:00

Tapadnak rám a faszik. Csak nem azok, akiknek kéne.

Amerikai szépség

2009-11-04T20:11:00.006+01:00

Amikor az előző bejegyzésnek nekiálltam, nem egészen azt akartam írni, ami végül lett belőle. Amit leírtam, az most is áll, de útközben másik irányba ment el a téma, és végül fontosabbnak láttam leírni azt, mint az eredeti gondolatokat. Most pótolom, amit az előzőhöz már nem akartam hozzácsapni.

Azt hiszem, én tulajdonképpen mélységesen médiaellenes vagyok. Nem általában az információáramlás gyors, intenzív és tetszés szerint választható módjával van gondom, alapvetően liberális a beállítottságom ezzel kapcsolatban, és ha nem is lenne az, akkor se lehetne mit csinálni pl. az internet ellen. De mélységesen elszomorít az, amikor látom, és sokszor magamon tapasztalom, egyes tendenciák mennyire megkeserítik az emberek életét.

A mai nyugati világban, és tulajdonképpen minden olyan országban, ami nem teljesen elszigetelt, a kívánatos és a vágyott kinézet lányoknál az irreálisan vékony testalkat általában irreálisan nagy mellekkel kombinálva (ez a testalkat kuriózum természetes esetben), fiúknál pedig a kigyúrt, deltás testalkat (ami szintén ritka természetes esetben, bár közel sem annyira, mint a vékony test-nagy mell lányoknál – de így is van olyan testalkatú férfi, akinek a deltásság gyakorlatilag elérhetetlen). Van ebben némi evolúció, például a derék-csípő arányról megállapították, hogy enyhén, de szignifikánsan korrelál a termékenységgel nőknél (Singh, 1993, idézi Bereczkei, 2003), és a mellnagyságról is sok, egyébként egymásnak ellentmondó evolúciós elmélet van (összefoglalásként lásd Bereczkei, 2003). A vékonyság-kultusz, úgy tűnik, divathóbort, nincs köze az evolúcióhoz, amit az is alátámaszt, hogy olyan gyorsan változik. Ma már a nőknél sem a csontsoványság a divatos, hanem átvette a helyét az erős, izmos test – persze a sztereotipikus női formákon belül maradva. Férfiaknál az izmosság szintén evolúciós fitnessindikátor (Geary, 1998, idézi Bereczkei), ezért lehet fontos a nők számára.

A tudományos maszlagot félretéve, és egy kicsit jobban körülnézve rájövünk, hogy mind a nők, mind a férfiak túlbecsülik annak fontosságát, hogy mennyire vékonyak/izmosak (Rozin és Fallon, 1988, idézi Bereczkei, 2003). Ez szerintem egyértelműen a média hatása. Az ömlik ránk, hogy a nagyon vékony szupermodell-alkat, és a kigyúrt test kockás hassal a normális. Az átlagos. Tulajdonképpen, a minimum. És ha nincs is expliciten kifejtve, hogy aki nem ilyen, az semmit nem ér (szexualitás és vonzóság terén), mégsem túl nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a fenti kinézet elvárható magunktól, és elvárható másoktól.

Se plakáton, se filmekben, sorozatokban, de még a híradókban és a pletykarovatokban (és pláne a reklámokban) se látunk olyat, vagy csak extrém módon ritkán, hogy valaki, akár a legutolsó asszisztens, véletlenül is átlagos testalkatú, ne adjisten kövér lenne. Az embernek ez gyanús lesz, és eleinte, amíg még kicsi gyerekek, nem is foglalkoznak vele, de aztán fokozatosan beivódik az elvárásaikba, az önmagukról alkotott képbe, a személyiségükbe, és ahogy elkezdenek serdülni, amikor amúgy is minden olyan össze-vissza változik a testben, teljesen máshogy kezdenek kinézni, mint azelőtt, és alapból is aggódnak amiatt, hogy hogy fognak kinézni, tetszeni fognak-e másoknak, sikeresek lesznek-e a szerelmi életben.. Szóval ebbe a káoszba seggel bele még pluszban a média. Mutogatja a tökéletes alakú modelleket, színészeket, sportolókat és hírolvasókat – és a hatás katasztrófa. Anorexiás lányok, akik halálra éheztetik magukat, bulimiások, akik azzal a tudattal élnek, hogy enni bűn, mert kövérré tesz, izomdiszmorfiás fiúk és férfiak, akik képtelenek leállni a testedzéssel akkor is, ha már az egészségüket veszélyeztetik, és amikor már akkorák, hogy a legtöbb lány rájuk se mer nézni.. És persze a fogyasztószereken, az izomtömeg-növelő szteroidokon és a plasztikai sebészeten meggazdagodó pár ember, aki a f*sz jobbik végén áll, röhög a markába. Ez az eredménye annak, hogy a tökéletes testeket borítják ránk.

Igaz, ezek már a szélsőséges esetek. Abban, hogy ilyen szintű problémák alakunak ki embereknél, rengeteg más dolog is szerepet játszik. Mindenesetre számomra elkpesztően szomorú és ijesztő, hogy mennyire sikeresen okoz lelki fájdalmat, sérüléseket, évekig elhúzódó önbizalomhiányt, visszahúzódó viselkedést, a kapcsolatoktól, a másik nemtől, a szexualitástól, az intimitástól való félelmet, depressziót és szorongást a médiából ömlő irreális testkép. Ha nem is lesz mindenkiből anorexiás vagy „súlyzófüggő”, és talán legtöbben (főleg a szép vagy átlagos csoportba tartozók közül) húszas éveikre rájönnek, hogy nem, tényleg nem csak a külső számít, azért szerintem nagy kár ilyen nyomásnak kitenni az embereket, főleg a fiatalokat. Azokat, akik a legsebezhetőbbek, mert a szüleiktől éppen távolodnak, a tanáraik ellen éppen lázadnak, a barátaik pedig éppen ugyanabban a cipőben járnak, és nem tudja nekik elmondani senki, hogy épp úgy jók, ahogy vannak, hogy a plakátokon minden kép photoshoppolt, és hogy a sztárok élete többnyire gázosabb, mint egy osztálynyi kamaszé összesen, nem beszélve a napjuk nagy részét kitevő áldozatokról, amelyeket hozniuk kell a kinézetük megtartásáért (és amik elveszik az időt a tulajdonképpeni éléstől).

Persze, nem akarom az egészet a médiára fogni. Különösen azért nem, amiből kiindultunk: az evolúcióból. A természetes szelekcióval nem nagyon van mit csinálni, lehet benne kételkedni (és tudományos alapon kell is, mint mindenben, bár egyelőre nincs tudományos cáfolata), csak minek. Az ember akárhol él, általában csoportban él, és amennyire tudom, nincsenek klóncsoportok, ahol mindenki ugyanúgy néz ki, és nem lehet válogatni, hogy ki kivel létesítsen kapcsolatot. Mindig vannak az evolúció, valamint az épp aktuális társadalmi elvárások alapján szebbnek és csúnyábbnak, vonzóbbnak és kevésbé vonzónak titulált emberek egy csoportban, és valószínű, hogy aki a csúnyábbak közé sikerült, annak ez nagy szívfájdalom. Mindegy, milyen kultúra, milyen korszak, milyen nem, feltételezhető, hogy a csúnya emberek szeretnének szebbek lenni. Erre leendő pszichológusként is valószínűleg annyit fogok tudni mondani: a szépség belülről fakad, igyekezz kiteljesíteni a belső szépségedet. Szomorú, de ennyi.

..és mégsem ennyi. Ha logikusan belegondolunk, hogy valószínűleg a filmszínészek, a modellek és az egyéb Ms. és Mr. Tökéletesek a legszebb emberek felső hány százalékából kerülnek ki, könnyen kisakkozhatjuk, hogy ha mi nem tartozunk ebbe a felső pár százalékba, azért még nincs szégyellnivalónk. Mindenki beláthatja, hogy aki egy elképzelt szépség-skálán kb. középen helyezkedik el, az nem csúnya. Az átlagos kinézetű. A skálázott szépség feltehetően normáleloszlást követ, azaz a legtöbb ember az átlagba, az átlag közelébe tartozik, mindkét szélsőség felé haladva egyre csökken gyakoriság egészen a nulláig, az átlag pedig a skála közepén helyezkedik el (grafikonon ennek jellegzetes harangszerű alakja van).

Csakhogy: van ennek a szépség-skálának a már emlegetett pozitív vége, és van az a –természetes szelekciós alapon tulajdonképpen érthető – tény, hogy a médiában megjelenő emberek többsége a skálának ezen a végén helyezkedik el. Ez a fent leírt, valóságot tükröző görbe helyett egy torzítottat vetít elénk: a görbe már nem egészen harang alakú, és a többség nem középen, hanem a skála pozitív végén csoportosul, emiatt az a benyomásunk, hogy az átlagnak is ott kell valahol lennie. Valahogy így:

(Igen, tényleg csináltam erre egy grafikont SPSS-ben.)

És mindjárt megfordul a helyzet: mivel a média jellegéből adódóan, és sokszor tudatos manipuláció által referenciaként szolgál életünk sok területén, a kinézet esetén pedig különösen, hajlamosak vagyunk normálisnak, átlagosnak, és mindenképen követendőnek tartani azt, amit látunk benne. Na, ki is az átlagos és ki a csúnya, ha ebből az eloszlásból indulunk ki?

Márpedig ebből indulunk ki, és itt van a hiba. Mert az a normális jelenség, hogy egy csoportban vannak szebb és kevésbé szép emberek, a média beavatkozásával kiszélesedik globális szintre, és eltávolodik a virtuális síkra, ami felborít mindent. Itt Magyarországon, Afrikában, Ausztráliában, és ahol nincs letiltva a műsor, ott valószínűleg Kínában is épp azok az amerikai fos filmek mennek, ugyanazokkal a szőke/barna/vörös, hosszú combú, vékony, szép nagy kerek mellű női, és a magas, borostás, kockás hasú, deltás alakú férfi színészekkel, és a szépségideál is ugyanaz. Ugyanazt kapja mindegyik ország, mindegyik nemzet, mindegyik kultúra, és mindegy, hogy az adott társadalomban addig nem ez volt az elfogadott, a bőrszín is más, a népre jellemző testforma is más – egy idő után az emberekbe beleivódik, hogy az a szép, aki olyan, mint a tévében látott nénik-bácsik. És akkor az ember körülnéz, és azt látja, hogy azok között, akiket ismer, talán pár ember van, akik megközelítik a médiaszereplőket szépségben, de ez a pár valószínűleg foglalt, vagy más ok miatt nem elérhető.

És akkor emberünk jobb esetben rájön, hogy körülötte mindenki csúnya. Hoppá! Mi következik? Fanyalgás, válogatás, külső alapján szelektálás, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, aki hozzá illik és neki megfelel.
Rosszabb esetben emberünk arra jön rá, hogy ő maga csúnya. És mivel tudja, hogy minden kortársa ugyanazzal az ideállal szembesül nap mint nap, tudja, hogy mások is azt gondolják, hogy ő csúnya. Hoppá. Mi következik? Önutálat, önbizalomhiány, magányosság, boldogtalanság. Az a hit, hogy közel s távol nincs senki, akinek ő megfelelne, akinek ő elég lenne.

Szerintem ez a stressz egy fölösleges stressz. Nem adaptív. Úgysem fog soha mindenki Amerikában élni, és a szép színésznőkkel és jóképű színészekkel egy társaságba járni. Minek hozzájuk hasonlítani magunkat és másokat, amikor úgysem jönnek képbe, és úgyis abból választunk, ami fizikailag rendelkezésünkre áll? Ez egy alattomos stressz, és részemről nagyon szomorúnak látom, hogy a fiatalságnak és főleg a lányoknak át kell ezt élniük. Azt hiszem, hogy évekkel visszavetheti sok ember személyiségfejlődését, és ez nagy, nagy kár.

Bár szerencsére némileg mégis csak ellensúlyozza mindezt a valóságos környezet, a tényleges lehetőségek megfigyelése (lásd azt a pozitív tendenciát, hogy ahhoz képest, amit a média alapján hiszünk, mindkét nem sokkal elnézőbb a valóságban az ellenkező neműek kinézetével szemben – bár a magukéval szemben nem), nem túl valószínű, hogy ez a médiaömlés magától csillapodjon. Az emberek mindig éhesek lesznek más emberek szeretetére és elismerésére, és amíg el lehet velük hitetni, hogy ez a kinézettől függ, addig bármire rá lehet venni őket azért cserébe, hogy szebbek legyenek. És ez – sajnos túl jó üzlet.

Ahogy nem hiszek a korlátok nélküli kapitalizmus elfogadhatóságában (legalábbis ha egyúttal az emberi jogokat is szeretnénk megtartani), úgy nem hiszek a zabolázatlanul működő természetes szelekcióban sem. Azt gondolom, hogy egyes dolgokat igenis szabályozni kell, különösen az olyan széles hatáskörű dolgok esetében, mint a média. Én örülök, hogy már nem lehet dohányárut reklámozni, és örülni fogok, amikor már alkoholt sem lehet. Nem azért, mert ezek a világ megrontói, hanem azért, mert túl okosak a reklámszakemberek, és túl ártatlanok a fiatalok, akiket manipulálnak.

Ha rajtam múlna, a média minden területén fokozatosan bevezetném azt a szabályt, hogy a szereplők kinézetének reprezentatívnak kell lennie a célközönségre nézve, amennyiben pedig a műsor célközönsége túlságosan heterogén (pl. sorozatok és filmek, amik nemzetközileg terjednek), külön felhívnám a figyelmet arra, hogy milyen kultúrában, milyen korszakban készült az anyag.

Őszintén, fogalmam sincs, hogy ezt miképpen lehetne megvalósítani, mert erősen árral szemben úszás, ráadásul olyasmi hatások jönnének szembe, mint amilyen az elektromos autónál az olajmaffia, vagy a terápiás kezelésekkel szemben álló és az alternatív gyógymódok kutatását akadályozó gyógyszerlobbi. Mivel belátom, hogy nagyon nehéz feladat lenne egy ilyen szabályozást megvalósítani, ez a bejegyzés tekinthető az én (egyik) álmodozásomnak egy szebb, jobb világról. Ámen.

Hivatkozott irodalom

Bereczkei, T. (2003): Evolúciós pszichológia: 203-205. Budapest: Osiris Kiadó.

Geary, D.C. (1998): Male, Female. The Evolution of Human Sex Differences. Washington: Americal Psychological Association.

Singh, D. (1993): Body shape and women’s attractiveness: The critical role of waist-to-hip ratio. Journal of Personality and Social Psychology 76: 159-172.

Rozin, P. and Fallon, A. (1988): Body image, attitudes to weight, and misperception of figure preferences of the opposite: A comparison of men and women in two generations. Journal of Abnormal Psychology 97: 342-345.

Magyar mentalitás

2009-11-03T00:00:00.002+01:00

Régóta kikívánkozik belőlem egy világmegváltó-jellegű írás, némi pszichológiai szemléletű savazással körítve. Már előre tudom, hogy nem látok, nem láthatok át semmit, de nem akarok úgy csinálni, mintha nem lenne véleményem. Következik a társadalmi-politikai ars poeticám, amennyire 20 évesen lehetséges ezt megfogalmazni pirulás nélkül. (Habár, nálam sokkal műveletlenebb, kevésbé intelligens vagy rosszindulatúbb embereknek is állampolgári joguk szavazni, amit tudásukhoz limitált véleményük alapján meg is tesznek. Nekem ne legyen véleményem?)

Ha én egyszer egy szép, tágas, kényelmes bársonyszékbe kerülnék, sok-sok pénzzel, befolyásosan hasznosítható kapcsolati tőkével és valódi hatalommal, és hozzájutnék, hogy a médiába belemászhassak, mélyen hiszem, hogy pár éven belül az átlag tévénéző magyar jómunkásember jelentősen boldogabb lenne.

Annyit tennék, hogy fognám a mindannyiunk által jól ismert ún. „magyar mentalitást”, és sürgősen elkezdeném átgyúrni. Miben is áll ez a nem túl szerencsés gondolkodási- és hitrendszer? Ha pár jellemző vélekedésben akarnám összefoglalni, alighanem a következők lennének a főbb pontjai:

- A világ, de különösen Magyarország, egy nagy rakás szar. Szar itt élni, szar dolgozni, nem lehet megélni, és nincs itt semmi. Nincs pénz, nincs fejlődés, kilátástalan a helyzet. Nem csoda, hogy ennyit szívunk, mert ez egy szar hely, már régen is az volt, látszik is a Himnuszon.
- Mindez Gyurcsány/Orbán/Bajnai/Bush/a cigányok/a zsidók/Amerika/a terroristák/a multik/a kapitalizmus/a kommunizmus/a nihilizmus/a marihuána/a drogosok/a gazdagok/a bankok/az állam/a vadliberalizmus/az EU/Trianon hibája.
- Mindenki elcsalja az ÁFÁ-t, úgyhogy hátrányba kerülök, ha én nem teszem – fizessen adót, akinek két anyja van!
- Az EU-ban csak szívatnak, ez az egész arra van, hogy kiszipolyozzanak minket. Az EU szar, de muszáj volt belépnünk, mert különben a rézfaszú bagoly megbaszott volna minket. A támogatások kamuk, csak azért vannak, hogy még több befolyásuk legyen itt a külföldi köcsögöknek.
- Ha az én tehenem megdöglött, dögöljön meg a szomszédé is. Pont van is nálam egy kis patkányméreg...
- Én segítsek valakinek? A szomszédomnak? Egy VADIDEGEN néninek? Ki nem szarja le a nehéz kosárkáját és hogy öreg! Mér vásárol annyit! Sokat akar a szarka, mi?
- A cigicsikket oda dobom, ahova akarom! Mindenki ide dobja a sínekre, nyilván mert ez a helyes! Amit sokan csinálnak, az nem véletlen van ám úgy! Köcsög zöldbuzik.
- A kutyám is ide szarik, értve? Kit érdekel a cipőd? Mér nem nézel a lábad alá? Meg mér mászkálsz a füves parkban? EGYÉRTELMŰ, hogy ez kutyák szaratására van megcsinálva! Milyen templomkert? Húzzálmár gyorsan el, mert rád uszítom..!
- Az utcán rondák, és kész. Ez Budapest, ilyen és ilyen is marad, így kell elfogadni. Minek dobjam a kukába a szemetet, más is csak mellék*rja. Hogyérted, hogy nemzeti kincs? Ez a retek város? Hogyhogy az enyém? Az enyém a lakásom, bár mondjuk félig a banké, de abban lakom. Na ott aztán nincs szemét! Az utcát ki nem szarja le? Más szemetét takarítsam? Mi vagyok én, kukás?
- Dögöljön meg az összes buzi! Köcsög farturkászok. Leszbi, olyan meg nincs is. Gyere cica, biztos nem láttál még IGAZI férfit, csak azért hiszed, hogy a lányokat szereted..
- Szelektív hulladékgyűjtés? Mi van? Környezetvédelem? Hol van itt környezet? Ózonlyuk? Dehát az nem itt van, hanem az Északi sarkon vagy hol! Nehülyéskedjél már, ezek csak dumálnak itt össze-vissza a környezetről, aztán puffogtatják tele a levegőt a BMW-jükkel! És még én legyek környezetvédő? Védje meg a környezet magát, engem hagyjanak ki ebből!
- Aki gazdag, az csalt, lopott, hazudott ÉS sikkasztott. Minden gazdag megérdemelné, hogy felakasszuk és kiforgassuk a vagyonából. KÜLÖNÖSEN azok a gazdagok, akik már születésükkor is gazdagok voltak, mert a papájuk/mamájuk NYILVÁNVALÓAN bűnös életéért nekik is fizetniük kell, minimum azzal, hogy megtagadják a családjukat, és szegényekként élnek tovább.

... és folytathatnám még oldalakon keresztül, de úgyis érti mindenki, mire gondolok. Sajnos úgy veszem észre, hogy még aki nem is gondolja tudatosan így, ahogy leírtam, rengetegen úgy viselkednek, mintha ez lenne az életfilozófiájuk. A jó öreg magyar mentalitás. Az önzőséggel, a beszűkült látókörrel, a csak egy perccel előre gondolkodással, a kishitűséggel, a folyamatos panaszkodással és nem-cselekvéssel, tudatlansággal és nem-tanulással, egymás gáncsolásával, bizalmatlansággal – ez a magyar gondolkodásmód.

Most nem vagyok optimista hangulatban. Néha, a saját korosztályomban, főleg a diákoknál vagy a felsőfokú képzettségűeknél látok egy ellentétes tendenciát, egy bizalommal teli, vagy legalábbis tenni akaró, tervekkel előhozakodó, panaszkodás helyett konstruktív beszélgetéseket kezdeményező, a környezettel és egymással tényleg, saját meggyőződésből foglalkozó, segítőkész, másokra tekintettel levő, a természettel, vagy legalább a várossal, a szépséggel, az esztétikával harmóniára törekvő új társadalom csíráját. Néha látom, érzem ezt, és olyankor látok reményt arra, hogy egyszer ez az ország megváltozik, egyszer felnő a sorsához, a történelméhez, a tragédiáihoz, megtanulja őket a helyükön kezelni, panaszkodás és savazás nélkül. Hogy egyszer az emberek be fogják látni, hogy adózni azért kell, hogy lehessen út, közvilágítás, egészségügy, ingyenes oktatás – hogy adózni ILLIK, akkor is, ha nem kötelező, és akkor is, ha „a politikusok úgyis lenyúlják”.

..de a legtöbb embernél nem ezt látom. Kifogás mindig van. Sajnos az állampolgári jogokhoz kötelezettségek is járnak, és senki nem mondta, hogy ezek mindig igazságosak lesznek. Tulajdonképpen soha nem voltak azok, és akkor még nem is beszéltem a személyes tragédiákról. Mégis, akkor képes egy társadalom, egy ország változni, akár az ellenkező irányba fordulni, és elkezdeni felfelé gurulni a lejtőn, ha a társadalmat alkotó emberek egyszerre, önzetlen módon és hatalmat nem kívánva egyszer csak megmozdulnak, és akár egy percig, egyetlen másodpercig egy irányba tolják, lökik azt a szekeret, azt az egy hajót, amiben eveznek – és ez évszázadokat lendíthet pár hónap alatt egy országon.

A legtöbb magyar ember szerintem úgy él itt, hogy ezzel az erővel akárhol élhetne. Aki nemzeti öntudatról beszél, azt lemélymagyarozzák, pedig Nagy Magyarországnak most már nem sok köze van a jelenkori Magyarország jólétéhez. A magyarok nem kötődnek az országukhoz, nem érzik a sajátjuknak, nem vonódnak bele az ügyeibe, távol akarnak maradni tőle, mintha nem is benne élnének. Megpróbálnak felette lebegni, a nehézségektől és egymástól távol, és bosszankodnak, amikor kénytelenek foglalkozni vele. Senki nem büszke arra, hogy magyar lehet, sőt sokan szégyellik, és úgy csinálunk, mintha ez oké dolog, apróság, nem fontos, elhanyagolható dolog lenne. Nem az. Úgy helyes, hogy az ember legyen büszke az országára, a nemzetére, mert akkor fog tenni is érte. Már régen nem a jobboldal kötődik csak a nemzetiség-tudathoz, és lehet ide-oda sorolni a magyarság-tudatot, de önmagában ez nem politikafüggő dolog, és aki nem tudja elkülöníteni, az a saját szűk látókörének börtönének rabja.

Amit én nyomatnék a médiában ezerrel, az kb. ennyi lenne: „Magyarország a tiéd, a tiétek, sorsa rajtatok múlik. Tegyetek érte, szeressétek, védjétek meg, gondoskodjatok róla. És mindenekelőtt: fogjátok meg egymás kezét, és együtt dolgozzatok az érdekében.”

A különböző célközönségeknek különbözőképpen fogalmaznám ezt meg. A diákoknak úgy, hogy tanuljanak, és aztán a magas képzettségükkel maradjanak itthon. A gazdagoknak úgy, hogy fektessenek be a fiatal magyar emberek új ötleteibe, vállalkozásaiba. A törvényhozóknak úgy, hogy teremtsenek kedvet a vállalkozáshoz, ne higgye mindenki azt, hogy alkalmazottként lehet csak élni. A vállalkozóknak azt, hogy szálljanak szembe a multikkal, ne hagyják magukat felvásárolni, tekintsék személyes ügyüknek a vállalkozást, fizessék meg tisztességesen az alkalmazottaikat – valamint tanuljanak meg pályázni eu-s és állami pénzekre. Az átlagembernek, hogy adót csalni, szemetelni, a csikket a villamosmegállóban elhajigálni, kutyát az utcára szaratni, pazarolni, a környezetet szennyezni, állatokat és embereket – cigányokat, zsidókat, hajléktalanokat, értelmi fogyatékosokat, nőket, gyerekeket, és mindenféle embereket – bántani, panaszkodással mások terhére lenni GÁZ dolog. Nem kicsit, nagyon. Itt akár elrettentést is használnék, erre jó eszközök vannak a médiában. És hogy segíteni, bízni egymásban, megoldást keresni, összefogni, szorgalmasan dolgozni, megbecsülni a saját munkánkat és mások munkáját, ötletelni és az ötleteket megvalósítani, alkotni, nevetni, örülni, mosolyogni csak úgy: MENŐ dolog. A magas presztízsű szakmákban dolgozó, sok pénzt kereső embereknek (orvosok, ügyvédek, informatikusok, pszichológusok, pénzügyi tanácsadók stb.) azt sugallnám, hogy puszta szívjóságból tegyenek félre az idejükből egy-két százalékot, vagy még kevesebbet, de valamennyit arra, hogy önkéntesen, ingyen dolgozzanak valamiért, valakiért, tágabb értelemben ezáltal az országért.

Nem tudom, hogy mi lenne mindennek a hatása. Egy dolog biztató: egyre elterjedtebb az internet a tévéhez képest, és egyre több a pozitív hozzáállású oldal. A konstruktív emberek és kezdeményezések megtalálják egymást, és mostanra kialakult a boldogság-elit. A boldogság-elit pedig egyre több tért hódít, és hamarosan hallat magáról, főleg a legelterjedtebb médiaforma, az internet közvetítésével. Javul a világ, javul Magyarország is. És ha a magyarok végre megtanulják az összefogást, kitisztul a Föld szívcsakrája Dobogókőn, és az emberiség szimbolikus szintet lép. Különleges feladatunk van :)

Ügyfélszolgálat: Mennyország, 7-es mellék

2009-10-18T17:11:00.002+02:00

Terméktámogatás: T
Vásárló: V

T: Igen, miben segíthetek?

V: Hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, installálni fogom a
Szeretetet. Végigvezetne, kérem, a folyamaton?

T: Rendben, szívesen segítek. Készen áll az indulásra?

V: Hát, nem vagyok egy műszaki zseni, de azt hiszem, készen állok. Mit kell először tennem?

T: Első lépésként nyissa meg a szívét. Megtalálta a szívét?

V: Igen, de egy csomó más program is fut jelenleg. Lehet telepíteni a
Szeretetet, miközben ezek futnak?

T: Milyen más programok futnak?

V: Lássuk csak, van: Múltbéli megbántódás, Alacsony önértékelés, Harag és
Neheztelés. Ezek futnak éppen.

T: Nem gond, a Szeretet fokozatosan törölni fogja a Múltbéli megbántódást a jelenleg működő rendszeréből. A hosszú távú memóriában esetleg megmaradhat, de már nem fog megzavarni más programokat. Végül a Szeretet felül fogja írni az Alacsony önértékelést a saját moduljával. A Harag és a Neheztelés programját teljesen ki kell kapcsolnia. Ezek a programok megakadályozzák a Szeretet megfelelő installálását. Ki tudja kapcsolni ezeket?

V: Nem tudom, hogyan kell kikapcsolni őket. Meg tudja mondani?

T: Örömmel. Menjen a startmenübe, és indítsa el a Megbocsátást. Ezt addig
kell ismételnie, amíg a Harag és a Neheztelés teljesen ki nem
törlődnek.

V: Rendben, kész! A Szeretet automatikusan elkezdte telepíteni magát. Ez
normális?

T: Igen, de ne feledje, Önnek csak az alapprogram van meg. El kell kezdenie kapcsolódni más Szívekhez, hogy hozzáférjen frissítésekhez.

V: Hoppá! Máris kaptam egy hibaüzenetet! Azt mondja: "Hiba! A program
nem fut külső egységeken." Most mit tegyek?

T: Ne aggódjon! Ez azt jelenti, hogy a Szeretet program Belső Szíveken való
futásra lett tervezve, de az Ön szívén még nem futott. Kevésbé technikai
nyelven ez csak annyit jelent, hogy Önnek először saját magát kell
Szeretnie, mielőtt másokat Szerethetne.

V: Tehát, most mit tegyek?

T: Gördítse le az Önelfogadás menüt, majd kattintson az alábbi fájlokra:
Megbocsátok Magamnak 2.0, Felfedezem az Értékeimet 1.5, Tudomásul Veszem a Korlátaimat 3.0.

V: Rendben, kész.

T: Most másolja őket az "Én Szívem" könyvtárba. A rendszer felül
fog írni minden zavaró programot, és kijavítja a hibás programozást. Ezen
kívül törölnie kell a Terjengős Önkritikát az összes könyvtárból, és
kiürítenie a Kukát, hogy biztosan eltávolítsa teljesen, és soha ne jöhessen
újra elő.

V: Megcsináltam. Hé! A szívem új fájlokkal telik meg! Mosoly jelent meg a
képernyőmön, és a Béke meg az Elégedettség bemásolja magát mindenfelé a Szívembe! Valamint az egész rendszerem melegedni kezdett. Ez normális?

T: Sok esetben. Másoknak eltart egy ideig, de végül minden helyreáll a
megfelelő időben. A rendszer melegedése normális, és javítja a Szív
működését, ne aggódjon! Egyébként jó érzés, nem?

V: De, csak szokatlan.

T: Szóval, a Szeretet telepítve, és rendesen fut. Még egy dolog, mielőtt
letennénk. A Szeretet Ingyenes Program. Figyeljen rá, hogy továbbítsa azt,
és különféle változatait mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül. Ők is
megosztják majd másokkal, és visszajuttatnak viszonzásul Önhöz is új, és
izgalmas változatokat.

V: Köszönöm!

(forrás: Angyalszív fórum, 9#-es hozzászólás)

Frissülés

2009-10-09T00:27:00.004+02:00

Tök sok marha jó linket raktam be oda oldalra. És tanultam egy nagyon jó (el)köszönést:

"Meghajlok isten benned lakozó fénye előtt." Vagy valami ilyesmi. Kb. szerintem megfelel annak, hogy "Namaste." Mármint ahogy az SVT-sek használják.

Valamint tanultam egy régi-új életszemléletet, szoros összefüggésben a vonzás törvényével. A következő a mantrája:

"I'm sorry, please forgive me. Thank you. I love you."

Így nézve az emberekre, a problémákra, a sérülésekre (másokéra és a sajátunkra), máris fényesebb a világ. Hogy az érzést is átadjam, itt egy link.

Rövidesen egy hosszabb bejegyzés következik.

Véges történet

2009-09-19T18:09:00.001+02:00

Pár hete történt velem valami. Velem, és még valakivel. Rövid volt, de nagyon nagy hatással volt rám. Nem olyan klasszikus történet, mint amilyen már sok történt velem, hanem olyan, amilyen még kevés. És azt a keveset is csak filmekben láttam. És most, hogy át is éltem, számomra egyetlen tanulság van belőle: van olyan, hogy nincs tanulság.

Amikor először elmeséltem a történetet, akkor utána még órákig pityeregtem. Aki meghallgatott, vigasztalt, és nagyon sajnált. Azért sajnált, mert számára egyértelmű és egyszerű volt a képlet. Tiltakoztam, hogy túlegyszerűsíti. Nem tudjuk, mi miért történt, és bár talán igaza van, sok más is lehet a háttérben. Azt is mondta, hogy az ember néha megőrül, ami egy nemes gesztus, és ha a folyományai tragikusak is néha, mégsem az a tanulság, hogy máskor nem kell megőrülni. Ezzel egyetértettem.
Amikor másodszor meséltem el a történetet, megnyugtattak, hogy tényleg nem biztos, hogy olyan egyértelmű a dolog, és azt tanácsolták: hagyjam, hogy folytatódjon a történet. Azt mondtam, megfogadom a tanácsot.
A harmadik elmesélés nem hozott túl sok újat, a negyedik viszont hozzájárult ahhoz, hogy végül elengedtem az érzelmeket.

Noha nem fájt többé, intellektuálisan tovább kattogtam a történeten. Az ötödik elmesélés aztán meghozta az áttörést.

Rájöttem, hogy annyira keveset tudok erről az egészről, hogy nem tudom az üres helyeket az emberismeretemmel vagy a tapasztalatommal kipótolni, viszont az agyam automatikusan kitölti a történet hiányosságait. Nem tudok ellene mit tenni, ilyen az agyam. Más esetben ez nagyon-nagyon jól működik, főleg, mert mindig erős gondolkozás előzi meg. Először megtörténik velem valami, azt átélem, és élményként is elrakom, de csak úgy, mint egy filmet. Vagy egy analóg hangfelvételt. Egy Gestaltot, egy egészt, abban a teremben, ami a fejemben az álmokat, a varázslatot és a beégett, tudatalatti emlékeket is őrzi.

De ez a formátum még nem alkalmas arra, hogy tapasztalatot nyerjek belőle. Ahhoz az élmény lenyomatát „digitalizálni” kell. Diszkrét részekre bontani, az agyam számára feldolgozhatóvá tenni. Gondolatokat kinyerni belőle, szétszedni darabokra, berakni minden darabot a helyére, rendszerezni, ha kell, új dobozokat nyitni. Minden tapasztalat formálja az egész rendszert, és a sok kis analóg történetből kinyert részből egy nagyobb egész áll össze, egy nagyobb analóg felvétel, az életem felvétele. A tapasztalataim, amik így egészként ismét bonthatatlanok, mert ez az integritásom, és ha szétbontjuk az integritásomat, megszűnik az énem, megszűnök én. Diszkrét darabokra hullik, hogy alkalomadtán egy nagyobb egészben más széthullott integritások részeivel egyesüljön, és megalkossa a legnagyobb analóg felvételt, a legnagyobb Gestaltot, Istent.

De erre csak ritkán kerül sor.

Mindenesetre ez az élmény, ami miatt írni kezdtem, ez nem digitalizálható. Nagyon-nagyon rövid, hiányos, néhol megszakadt a felvétel, néhol kicsit bele van törölve, ellentmondások vannak benne, az üres részekre pedig az agyam rámásolt valamit a többi analóg felvételből. Hiába bontom részekre, a részeknek nincs értelme, nem tudom, melyik dobozba valók, és nem tudom, melyik rész tartozik az eredeti élményhez, és melyiket adta hozzá a saját képzeletem. Olyan, mint a Mulholland drive, vagy az Inland Empire: a Lynch filmeknek számomra nincs értelme, és emiatt kifejezetten élvezni sem tudom őket. De most már tudom, hogy azért nem, mert értelmet keresek abban, amiben a verset, a muzsikát, a benyomást kell keresni. A továbbiakban úgy tekintek a Lynch filmekre, ha megnézek még párat, mint egy szimbolista festményre vagy versre. Mert át tud állni az agyam erre is, és tudom, hogy van, akinek alapból erre van beállva az agya és a fedolgozókája, de nekem nem. Én nagyon analitikus vagyok, nekem alapból a hasonlatokhoz van nagyon jó érzékem. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudok átkapcsolni holisztikusra. Át tudok. És néha kell is – például most.

Úgy érzem, hogy a fenti történet esetében két tanulság van: egyrészt, hogy nincs tanulság, másrészt hogy van olyan, hogy nincs tanulság. Nem ismertem meg egy új embertípust, nem adott hozzá ez a történet az emberismeretemhez (mivel nem tudtam digitalizálni, és nem tudtam betenni a releváns részeket az „ilyenek az emberek” dobozba), nem tanultam meg semmit semmiről és senkiről. Legalábbis semmi digitálisat. Semmi általánosíthatót vagy specifikusat. Magamról persze igen, és ez is fontos. Talán ez a fontosabb. Erről majd később.

Mindenesetre az ötödik beszélgetés és ennek a bejegyzésnek a megírása hozzájárul ahhoz, hogy úgy érzem, lezártam magamban a történetet. Az agyam nehezen fogadja el, hogy valamiből nem lehet tapasztalatot nyerni – mert hát én tapasztalatban mérem az életemet, nem is időben. Életelemem a tapasztalat, nehéz elfogadni, hogy ebből a sok érzelmi kulimászból, amin átmentem, amin át kellett mennem (bár talán magamat kényszerítettem valójában), nem tudok tapasztalatot kipréselni, és nincs más, csak az a felvétel, ami rövid, hibás és töredezett.

Arra is rájöttem, miért akarom annyira megörökíteni. Hogy legalább a felvétel megmaradjon. Mert másom nincs. És ha valaha is folytatódik, akkor tudjam, hogy ezt a befejezetlen, digitalizálatlan anyagot mivel kell kiegészíteni ahhoz, hogy tapasztalatot nyerhessek belőle. Hogy tudjam, hol vannak a lyukak, amiket a későbbi esetleges folytatás segítségével értelmezni tudok majd visszamenőleg. (Végül is, minden tapasztalatot visszamenőleg szerzünk, miután már vége az élménynek, és elgondolkozunk rajta.)

Elteszem a polcra a többi érthetetlen élmény mellé, és nem szégyellem azt mondani a könyvtárosnak, az agyamnak, hogy: fogalmam sincs, mindez mit jelent. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, miért. Nem ismerem az összes szereplőt, és akit ismerek, annak sem ismerem a nézőpontját. Nem tudom, hogy folytatódni fog-e a történet, és gőzöm sincs, hogy később jobban fogom-e érteni. Soha nem történt még hasonló, és lehet, hogy nem is fog. Lehet, hogy jobb ez így, lehet, hogy nem. Fogalmam sincs, és ezt elfogadom. Kiveszem a filmet a lejátszóból, és abbahagyom a pörgetését. Megtartom, de nem próbálom felhasználni, úgysem lehet. Berakom egy dobozba, de nem zárom le kulccsal és nem különítem el hermetikusan. Meglesz, de nem foglalkozom vele.

Hát ennyi a véges történet.

Kérj, és megadatik!

2009-08-02T02:57:00.004+02:00

Megnéztem mostanában több filmet, van, amit "illendőségi", van, amit művelődési, és van, amit kikapcsolódási okokból. Legutóbb, rögtön a Bruce Almighty után, megnéztem az Evan Almighty-t is. Hát, nem gondoltam, hogy ez lesz a leghasznosabb spirituális útmutatás, amit mostanában kapok..

Egy konkrét jelentere gondolok. Amikor Evan már beletörődött, hogy a bárkát meg kell építenie és nem tehet ellene semmit, a felesége otthagyja őt a három gyerekükkel együtt, és visszaköltöznek a nő anyjához. Egy alkalommal négyen ebédelnek egy gyorsétteremben, és a gyerekek kimennek valamiért. Megjelenik Isten (Morgan Freeman), mint éttermi felszolgáló, és kéri a feleséget, hogy mesélje el, mi a probléma. A nő szabódik, de Isten azt mondja, szereti a történeteket, és amikor meghallgatja a nő szájából is Evan "megszállottságát", és hogy Noénak képzeli magát, Isten elneveti magát. Azt mondja, szereti ezt a történetet, mert szerinte a szeretetről szól, és arról, hogy higgyünk egymásban és álljunk egymás mellett. Ekkor hangzik el a következő párbeszéd:

"- But my husband says God told him to do it. What do you do with that?
- Sounds like an opportunity.
- ?
- Let me ask you something. It someone prays for patience, you think God gives them patience, or does he give them the opportunity to be patient? If he prayed for courage, does God give him courage, or does he give him opportunity to be couregous? If - someone prayed for the family to be closer, you think God helps them with warm, fuzzy feelings? Or does he give them the opportunity to love each other?"

(- De a férjem azt állítja, Isten parancsolta neki mindezt. Ezzel mit lehet kezdeni?
- Nekem úgy tűnik, ez egy lehetőség.
- ?
- Hadd kérdezzek valamit. Ha valaki türelemért imádkozik, Ön szerint Isten türelmet ad neki? Vagy inkább alkalmad ad arra, hogy türelmes legyen? Ha bátorságért imádkozik, Isten bátorságot ad neki, vagy inkább lehetőséget arra, hogy bátor legyen? Ha valaki azért imádkozik, hogy a családtagjai közelebb kerüljenek egymáshoz, Ön szerint Isten gyengéd, meleg érzelmekkel segíti őket? Vagy inkább lehetőséget ad a családnak, hogy szeressék egymást?)

Lehet, hogy az imádkozás nem egy passzív dolog? Persze, amit kérsz, az megadatik, sokkal gyorsabban, mintha nem kérnéd. De némileg logikus, hogy ha gazdagságért, nagy házért, igazi társért, boldogságért, hírnévért, elismertségért vagy jachtért imádkozik valaki, akkor nem fog az utcán találni egy zsák aranyrudat, nem lesz hirtelen egy villa tulajdoni lapján az ő neve, nem fog érte jönni a herceg fehér lovon vagy a topmodell meztelenül tálcán, nem lesz felfújva egyszer csak boldogsággal, nem fog hirtelen mindenki róla és a mérhetetlen tehetségéről suttogni a városban, és nem önt ki a Duna, hogy elésodorjon egy hajót.

Ha mégis így lenne, akkor nem lenne annyi ember kiábrándulva a csodákból, és mernénk kérni azt, amire tényleg vágyunk. De nagy lenne a káosz, talán sok ember meghalna (a rosszakarók miatt), és a világ rendje felborulna. (Ld. Bruce Almighty.)

...hanem ehelyett sok-sok-sok lehetőséget kapna, hogy a vágyaiért tegyen, az álmait megvalósítsa, az életét megváltoztassa. Lehetőségek, ötletek, segítők árasztanák el, és ha az alkamakat megragadná, hamar valóra válna minden elképzelése.

Asszem a vonzás törvényével is az a baj, hogy félreértelmezik. Aki használni kezdi, az úgy képzeli, hogy elég egy gondolat, és már jön is a sült galamb. Ez sok kívánság esetén így is van, tehát minden attól függ, milyen jellegűek az ember vágyai. Magamon folyamatosan tapasztalom, hogy ha helyes intuíciót, szerencsét, újszerű ötleteket, élményeket kérek magamnak, szinte azonnal teljesül minden kérésem. Persze, még itt is lehet struccpolitikát folytatni; kérhetek jeleket, és aztán csinálhatok úgy, mintha nem látnám őket, vagy egyszerűen nem hiszem el, hogy amit látok, az az, amit kértem. Aztán hibáztathatom Istent, vagy a vonzás törvényét, aki nem teljesítette a vágyaimat..

Az anyagi jellegű vágyak viszont más kategória. A világunk rendje (pl. a fizika), noha illúzió, egyszerű halandók kedvéért nem fog bukfencet vetni. A pénzeszsák nem fog megjelenni az utcán, vagy ha igen, hogy vallod be az APEH-nak? Ugyanez igaz a jachtra és a szép házra is. A figyelmes, tisztelettudó, de egyben erős és sármos férfiak, valamint a szép, okos, hűséges, kedves, talpraesett nők kegyeire más is számot tart, úgyhogy valószínűleg ők sem fognak sorakozni az ajtód előtt. (Ráadásul itt még a szabad akarat is közrejátszik, amibe aztán tényleg nem fog beleszólni senki, még Isten sem.) A sikerről köztudott, hogy tenni kell érte valamit, különben minek lennél sikeres? És ha mégis az lennél, tudnál-e büszke lenni magadra, amikor semmit nem tettél érte?

Az anyagi vágyakért tehát az anyagi világban is tenni kell, ez a világ rendje, amit csak néhány kiváltságos (pl. Jézus..) változtathat meg. (De még ebben sem kötelező hinni.) Szóval a magam részéről ha valamit kérek, az
1. az alkalom, hogy megszerezhessem azt, amire vágyom;
2. éleslátás, hogy észrevegyem az alkalmat;
3. emberi kvalitások, mint bátorság, hogy megragadjam az alkalmat, erő és energia, hogy képes legyek dolgozni a vágyamért, elszántság, akaraterő és ambíció, hogy a cél végig a szemem előtt lebegjen és az akadályokat könnyen tudjam venni, alkotóképesség, hogy amit csinálok, maradandó legyen; és
4. isteni segítség, mint szerencse, intuíció, ötletek, kreativitás, segítő "véletlenek", hasonló célú társak utamba "sodrása", valamint annak megtapasztalása, hogy fontos vagyok, és egy nagyobb egész részeként együtt hozunk létre valami jót.

Ha mindezt megkapom (márpedig megkapom), két feladatom van: észrevenni, amikor érkezik, és cselekedni, amikor elkezdhetem. Enélkül az egész imádkozás- és kérés-dolog olyan, mint az egyszeri Józsi bácsi esete, aki egy életen át imádkozott a lottó ötösért, de soha nem vett egyetlen szelvényt sem.

Ezer meg ezer éve ...

2009-06-25T20:21:00.008+02:00

Immár 2 hete vegán módon, vagyis csak növényi eredetű kajákat eszem. Azért nem írom, hogy vegán életmódot élek, mert ahhoz bőr cipőt és dzsekit sem hordhatnék, és mézet sem ehetnék.. Egyelőre nem tudom elképzelni, ezeket miként valósíthatnám meg, és azt hiszem, pillanatnyilag nem is akarom.

Sokat változik az életem kb. egy hónapja, és azt hiszem, nagyon messze kerülök attól az önmagamtól, aki mondjuk 1 éve voltam. Spirituálisabb és istenhívőbb most az életem, és azt hiszem, ennek így kell lennie. Ez most az utam, és azt hiszem, előre visz, és felfelé. Sok minden könnyebb így; nem görcsölök annyit azon, hogy az életem minen egyes apró törmeléke az én kontrollom alatt legyen, hogy minden, amit teszek, az én akaratomból történjen, hogy amit ezekről gondolok, azt én iránytsam, és amit ezek miatt érzek, azt én befolyásoljam. "Legyen meg a te akaratod", ha így tetszik. Érdekes módon sok dolgot pont a pszichológia tanulása értetett meg velem, másokat pedig az, hogy visszatért az életembe a kb. 2 éve "elhagyott" hit.

A vegánságnak annyi köze van mindehhez, hogy növényeket enni nekem úgy zsigerből tisztábbnak tűnik, mint állatokat enni. Fair-ebb, szebb, jobb. Másfajta energia, és nem kell hozzá állatot megölni vagy embertelen körülmények között tartani. (A mézet még nem rendeztem le magamban.) Hogy erre miért épp most jöttem rá? Nem most jöttem rá, de most értem meg hozzá. Itt és most van az a pillanat, amikor át kellett térnem erre a táplálkozásra. Meg kell mondjam, semmi erőfeszítést nem okoz. Azazhogy, egy kicsit igen. Mert egész addig nincs probléma, amíg az ember otthon van vagy más vegánokkal; de ha mások a környezetében húst esznek, nehéz hova lenni, mert általában olyan helyen esznek húst, ahol minden kajában van valami állati eredetű; ha ezt át is hidalom magamban, még mindig akad legalább egy okostojás, aki jobban tudja, hogy nekem mi a jó, hogy a szervezetemnek mire van szüksége, és hogy a gumós zápfogaim mit bizonyítanak. És nem habozik véleményét meg is osztani velem, noha többnyire nem kérem.

Egyébként én is utánanéztem. Igaz az, hogy a szóján kívül nincs olyan növényi fehérjeforrás, amiben mindegyik esszenciális aminosav megvan. Viszont mindegyik esszenciális aminosav megvan valamilyen zöldségben. Ergo, vagy sok szóját kell enni, vagy változatos zöldségeket.. Különben, rendeltem fehérjeport. Amit a body-builderek esznek, csak hormonok és egyéb szarok nélkül. Sima szójakivonat kb. Napi egy kanál elég arra, hogy pótoljam azt, amit a húsokból (és a tojásból főleg) nem viszek be. Ultramagas dózisú multivitamin a másik dolog, azt meg már rég tervezem. Kíváncsi vagyok, érezhető-e a különbség. Mert a nyarat kivéve nem jeleskedem friss gyümölcsök fogyasztásában (édességfogyasztásban annál inkább), és különben is, sok helyen írják (pl. Lenkei), hogy a friss zöldségek-gyümölcsök vitamintartalma sokat zuhant az elmúlt évtizedekben. Bár, Lenkei is el akar adni valamit, ugye.. De ettől még a szövege igaz is lehet. Meg nem csak ő írja.

És mozogni is elkezdtem. Kétnapi 3/4 óra torna vagy futás, ez lassan másfél hónapja megy. Nem nagyon érdekel, látszik-e; egyszerűen muszáj mozognom. Ki akarom nőni a gyenge önmagamat. Mármint, a testileg gyengét. A szellemi erőmet szeretném arra használni, hogy a testi erőmet visszaszerezzem. Valamint szükségem van nagyon sok fegyelemre. Bár tűnhet úgy, hogy a rendszeres mozgás (magamhoz viszonyítva) és ez a fajta étkezés sok önfegyelmet igényel, és lemondásokkal, megszorításokkal jár, és lehet, hogy másnak az is, és hogy nekem is az lett volna akár fél éve is - mégis, ezek az utam természetes velejárói. Olyan természetesen következtek az ott és akkor-ból (amikor elkezdtem őket), mint az, hogy az ember, ha tudja, hova akar menni, és útba esik az autópálya a megfelelő irányba, akkor fölhajt rá, és azon megy tovább. Persze van autópályadíj, de ez is természetes.
Önfegyelem inkább ahhoz kell, hogy elkezdjek tanulni. Úgy tapasztalom, hogy sok korombelinek valójában nem a szakmáját kell megtanulnia az egyetemen, hanem az egyenletes pozitív teljesítmény nyújtásának képességét. Ha a pozitív a kettes, akkor a kettes, ha a hármas vagy az ötös, akkor meg annyi. De megbízhatóan legyen annyi. Az én teljesítményem néha siralmas, néha meg átlagon felüli (ez a ritkább). Mindig is ilyen voltam, és tudom azt is, min kéne változtatnom, de nem teszem. Nem is nyavajgok, de előre sem haladok benne. Mostani álláspontom szerint meg fogom tanulni az egyenletes jó teljesítmény nyújtását, ott és akkor, ahol és amikor meg kell tanulnom. Amikor eljön az ideje, akkor meglesz rá a kellő energiám. Ugyanúgy nem fog erőfeszítést okozni, mint rendszeresen sportolni, vagy nem enni állatokat. Érzem, hogy bennem van a magja, csak még nem csírázott ki, és még nem esett le az az eső, ami kihajtja a földből.

Na kezdek nagyon közhelyes lenni, úgyhogy abba is hagyom. Változások vannak folyamatban, és nagyon tudom, nagyon érzem, hogy nem én csinálom őket, és most először nem félek attól, hogy kicsúsznak az irányításom alól a dolgok. Úgyis úgy lesz minden, ahogy lennie kell. Az elkülönültség illúzió. (Igazság szerint, minden illúzió, kivéve Istent - de őt meg senki nem ismeri, csak ő maga. Ki van ez találva.)

Kontroll

2009-05-31T03:25:00.001+02:00

Az életem időnként radikálisan megváltozik, anélkül, hogy tudnám, miért. Vannak nagyon szar epizódjaim, amikor nem látom értelmét felkelni reggel (délután) az ágyból, és hiába határozok el valamit, nem fogom megcsinálni, és amikor rájövök, hogy minden elhatározásom hiábavaló, inkább lemondok az elhatározásokról úgy egyáltalán. Tökéletesen alulingereltté és céltalanná válok emiatt, a döntéseimnek nincs súlya; az egyetlen dolog, amivel foglalkozom, a saját nyomorultságom. Az önbizalomhiány, a körülmények kegyetlensége, az élet igazságtalansága, és a saját tehetetlenségem. Nem látszik kiút, és amikor így gondolkodom, akkor nincs is.

Aztán van ezzel szemben, amikor rájövök, hogy mindennek semmi jelentősége sincs. Egy reggel úgy ébredek fel, hogy jé, kedvem van élni, mozogni, cselekedni, emberekkel találkozni. Tudok beszélgetni, és nem csak arról, hogy mennyire rossz nekem, hanem dolgokról, amik érdekesek, amik foglalkoztatnak vagy meglepnek, amiket tanultam, amiket ő tanult, amit a beszélgetés elindít bennem, érzésekről, ötletekről.. Spontánná válok, amilyen egyébként is "kéne" hogy legyek, hirtelen nem számít, mit gondol rólam az, aki nem ismer és a saját kis csőlátásával csak annyit lát belőlem, amennyit nem takar el maga elől, amennyit hagy magának meglátni belőlem.
Nem leszek jobb vagy szebb, vagy okosabb vagy ügyesebb; egyszerűen hirtelen tökmindegy, hogy milyen vagyok, mert nem befelé, a negativitásom felé fordulok, hanem kifelé, a világ felé, mások felé, hatok a világra, és a világ hat rám. Úgy érzem, hogy az emberek "ott vannak", amikor együtt töltjük az időt, és én is "ott vagyok", nem csak testben, hanem teljes, tökéletes figyelemmel. Satori van, amikor beszélünk, és nem nézem, nem akarom magam kívülről nézni, hogy vajon milyennek tűnhetek; nem vagyok én, csak amit csinálok.

Az első állapot sötét, hideg, és az ember egyedül van benne. A másodikban meleg van és világos, és emberek, állatok, élőlények és tárgyak veszik körül az embert, aki közéjük van szervesen integrálva; része a világnak.

Néha spontán átkerülök egyik állapotból a másikba. Nincs átjárás köztük. Mármint, attól, hogy az egyik állapotban vagyok, még megértem, és vissza tudok emlékezni, milyen a másikban – de nem érzem át. Nem tudom elképzelni, hogy milyen. El tudom mondani, de nem tudok visszamenni oda. Vagyis nem mindig. Általában nem. A világosból a sötétbe értelemszerű, hogy miért: nem is akarok. De a sötétből a világosba sem egyszerű. Szeret az ember csücsülni a bánatában és az egyedüllétében; az ilyen állapotban levés jórészt azért van, azt hiszem, mert az embernek épp arra van szüksége. (Vagy nem.) De van egy része, amikor az ember szenved, sír, zokog, és elkezd hülyeségeket, spontán, szokatlan dolgokat csinálni. Ha nem tudja, mit tegyen, csak azt tudja, hogy rossz, akkor megpróbál olyan dolgokat csinálni, amiket addig soha. Ha károsak, az még jobb. Talán kizökkentik, talán nem; nem tudom, hogy segít-e az ilyen "kúra". Néha biztos.
Valószínűleg van, aki jobban tudja kezelni ezeket az állapotokat. Vagy ritkábban változnak, vagy nem olyan nagyon nagy a különbség, vagy jól viseli mindkettőt. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne élte volna át mindkettőt. Mondjuk, aki soha nem élte át az egyiket, annak legalább nem hiányzik. (Ismerek ilyet is.)

Pár hete elég ramatyul voltam. Úgy éreztem, egy háló szorít le, és nincs hol kimenjek alóla. A háló csomópontjai a sok különböző helyről eredő probléma volt, mind összekötve. Ha az egyiket fel akartam oldani, rájöttem, hogy nem tudom, mert ahhoz először egy másikat kéne kicsomózni. Ahhoz meg három harmadikat. Minden összefügg; nem problémáim vannak, hanem egy problémarendszerem, ami, sajnos, tökéletesen működik, azt leszámítva, hogy lassan megesz lelkileg. Sokszor átgondoltam, és arra jutottam, hogy végül is van egy pont, ahová visszavezethető az egész. És ez az energia. Tudtam, hogy vagy egyszerre oldom meg az összes problémát, vagy el sem tudom kezdeni. Ez lett volna az ideális megoldás, de ehhez rengeteg szellemi és lelki energiára lett volna szükségem, ami tökéletesen hiányzott. (Emlékszünk: egy idő után már döntéseket sem hoztam, hogy elkerüljem a csalódást, hogy úgysem fognak sikerülni.) Tudtam, hogy a depresszió-közeli állapot emészti fel az energia nagy részét. Tehát, ha jó kedvem lenne, ha visszatérne belém a lelkesedés, ha hirtelen megint látnám a világban a lehetőségeket, kedvem lenne kifejezni önmagam, megnyilvánulni, hinnék önmagamban és abban, hogy van értelme, rájönnék, hogy hiába szar minden, mégis ÉLEK, és ez a legfontosabb – akkor lenne elég energiám, hogy egyszerre oldjam meg az összes problémámat.
Miután erre rájöttem, egy ideig nem történt semmi. Olyan állapotban, amikor az ember már majdnem teljes letargiába süllyedt, de még egy utolsót rugaszkodik, hátha pont jó helyre esik – ilyen állapotban kezdtem el gondolkodni, és jutottam a fentiekre. De semmi értelme nem volt, mert ettől még nem láttam mást, csak nihilt.

Történt pár dolog, miután végiggondoltam mindezt. Egyrészt rájöttem, hogy azzal, hogy feladtam az elhatározásokat egy időre, amíg jobban nem leszek (mivel úgysincs értelmük), nagyon lekorlátoztam önmagam. Amikor erre rájöttem, feloldódott. Másrészt eszembe jutott egy dolog, ami időnként megtörténik velem. Méghozzá, hogy amikor már nagyon rossz, és már igazából nem lehetne rosszabb, és az ember elérte a padlót és fejjel bele van fúródva – akkor valahogy hirtelen minden jobb lesz. Nem lehet már rosszabb, és ezért jobb lesz. "Visszapattan" a padlóról, feláll, leporolja magát, rájön, hogy mégiscsak él, és rájön, hogy mindent képes túlélni. Hogy ahányszor elesik, fel tud állni. Lehet, hogy százszor szíven szúrják, és mégis képes marad szeretni. Megkínozhatják, megölhetik, de nem törhetik meg. Feláll, és megy tovább.
Velem néha megtörténik ez. De olyankor mindig tudatában vagyok. Most, a legutóbbi alkalommal csak erre gondoltam, anélkül, hogy megtörtént volna. Cska visszaemlékeztem korábbi ilyen élményekre. A gondolat megnyugtatott, és erőt adott, ami furcsa volt, mert közben kínlódtam magammal.
Van egy harmadik dolog is. Hogy amikor valami nagyon rossz, akkor annak egyszer úgyis vége lesz. Egyszer mindennek vége lesz. Ha börtönbe kerülnék, valószínűleg ugyanez az egy dolog vigasztalna. Hogy vége lesz. Lehet, hogy ez csak egy frázis és másnak nem jelent semmit, de engem sok helyzetben vigasztalt már. Ha szakítottak velem, tudtam, hogy vége lesz a szenvedésnek, elmúlik a fájdalom. Ha szomorú voltam, ha valamit elrontottam, ha szégyelltem magam: tudtam, hogy elmúlik a bánat, a bűntudat, a szégyen, mások elfelejtik, amit tettem vagy mondtam, hogy nem tart örökké a mások fájdalma sem, amit én okozok.
Ez a gondolat engem vigasztal, és arra késztet, hogy ne taszítsam el a fájdalmat, ha a fájdalomnak van itt az ideje.

Vicces az, hogy a fent leírt nagyon-nagyon fájó, sajgó, tehetetlen állapot kb. 2 hete teljesen magától elmúlt. Semmi összefüggést nem látok aközött, amit én csináltam (mert csináltam pár dolgot annak érdekében, hogy vége legyen ennek az érzésnek – addig sikertelenül), és ami történt. Lehet, hogy jól esne azt gondolni, én gyógyítottam meg magam, én vagyok ilyen ügyes, okos, érett stb., hogy egyedül kimászok a tragédiámból.. de nem. Fogalmam sincs, mitől lett jobb hangulatom. Semmi nem változott a körülményekben. De most úgy kelek fel reggel, hogy tudom, mit akarok aznap csinálni, mi a dolgom, kivel szeretnék találkozni; ha nincs senki, keresek valakit magamnak, akivel beszélgethetek. Ha egyedül vagyok, nem szenvedek, hanem többé-kevésbé értelmesen, de mindenesetre jóízűen eltöltöm az időt; terveim vannak, és nem látom sötéten a jövőt. Örülök az apró dolgoknak, és nem veszem annyira magamra a saját önkritikámat. Jól érzem magam a bőrömben, és elégedett vagyok. Teszem a dolgom. Gondolkodom, amin kell. Az érzéseim többnyire pozitívak.

Ezt le akartam írni. Ez nekem furcsa. Mindig is megfigyeltem az életemben egyfajta hangulati hullámzást, de nem foglalkoztam vele túl sokat. De most még a kontroll része is kicsúszik a kezemből.

Nagy változás közepén vagyok. "Ki tudja merre, merre visz a végzet; göröngyös úton, sötét éjjelen."

Felhívás

2009-03-20T17:43:00.004+01:00

Aki megszerzi nekem és eljuttatja hozzám bármilyen úton-módon a Grey's anatomy című sorozat első három évadját német szinkronnal, annak
a) egy évig ingyen és bérmentve megírom az összes angol leckéjét
b) egy évig minden hónapban sütök neki egy általa kiválasztott fajta tortát
c) ..vagy valami hasonló kaliberű, általa választott dolgot csinálok. Nyilván kulturált kereteken belül.

Hónapok óta próbálom letölteni, megvenni, megrendelni, találni egy magyar kiadású dvd-t, amin német szinkron is választható, és nagy szükségem lenne valami hangzóanyagra németül, ami segít a szövegértésben, átjön belőle néhány fordulat, esetleg szókincs stb. És a Grace klinikát kifejezetten szeretem, létezik németül, láttam az összes részt angolul (ezért akkor sem vesztem el a fonalat, ha hirtelen nem értek valamit), és mindenekelőtt: leköt. Ott tart a gép előtt, ellenben a nyelvvizsgafelkészítő-anyagokkal, amik unalmasak és nyomik és a hétköznapi életben használhatatlanok.

Szóval, ezért lennék nagyon hálás, ha valaki tudna ebben segíteni, mert úgy látszik, én túl nyomi vagyok hozzá.

Kis segítség: a német cím szintén Grey's anatomy, az évad pedig Staffel németül.

Igen, kedves ismerőseim, akik olvassátok ezt a blogot, ez nektek szól. :)

Kurvajó

2009-03-08T14:52:00.006+01:00

A következő könyvrészlet bővelkedik a vulgáris, illetve szexuális töltetű kifejezésekben, így aki ezekre nem kíváncsi, vagy még nincs 18 éves, ne olvasson tovább.

"Egyszer, éppen a szobámban hallgatom a német esőt és kezdek tisztulni az anyagtól, amikor anyám felhív. Beszélgetésünk közben hirtelen valami megmozdul az agyamban. Felteszem neki azt a kérdést, ami annyira hétköznapi, hogy nem jut eszembe hamarabb, hogy anyámtól megkérdezzem. Most, hogy pörgeti az agyam a fű, foglalkoztatni kezd a legapróbb részlet is.
- Hogy vagy? – ezt kérdezem tőle és ez nem a hogy-vagy-köszjól-és-te-klisé. Kíváncsi vagyok, hogy anyám, az ember, aki nem ismer, aki el sem tudja képzelni, hogy ki lehetek, hogy érzi magát. Erre elmeséli, hogy szarul. Hallgatom és életemben először tudatosul bennem, hogy meghallom, amit mond. Végre nem azt hiszem, amit én, hanem amit egy másik hisz magáról.
Azt mondja, úgy érzi, ennyi év után kötelessége kitartania a választott élete mellett. Igaz, hogy a sorsa nem valami vidám, alig ismer valakit és egy nagy házba zárva él, de legalább, mi, a gyerekei, úgy tűnik, jól érezzük magunkat. A fontos, hogy kitartson és igen – csicsergi kedvesen anyám –, némiképp azt hiszem, szeretem a férjemet, bármilyen buta, agresszív és gyenge is gyakran. Talán én is tehetek róla, hogy ilyen lett, mert néha úgy idegesítem apróságokkal. Talán már túl öreg vagyok, túl buta, hogy megváltozzam?
Nem is tudom. Huh.
Az első házasságom – apátokkal – reménytelen volt. Igaz, ő jó apa volt. Talán emlékszel rá, mennyit játszott veletek. De aztán, mást nem tudott. Nem volt képes pénzt keresni és végül már nem tudott senkivel sem beszélgetni, mert rajtam kívül más már nem hallgatta meg, ha magyarázott. Nem volt értelme, valóságalapja annak, amit mondott, érted? Én szerettem és ezért hittem neki. Mindig álmodott valamiről! Valami nagy üzletről, valami nagy találmányról!
Nézd csak, a végére már veletek sem tudott beszélni. Azt hiszem, nem is volt normális. Talán ezért is tűnt el és nem jelentkezik már, több mint tíz éve.
A mostani férjem sem rosszabb apa. Ő sem tud beszélni veletek, de legalább nem kótyavetyéli el a vagyonát. Talán nem vagyok a legszerencsésebb ember ezen a Földön. Néha azt hiszem, hogy az egyetlen boldog ember, akit ismerek, te vagy.

Lerakom a telefont, mert sírnom kell.
Megértem, hogy anyám, nem az anyám, hanem egy olyan ember, aki meg van győződve róla, hogy normális. Olyan ember, aki azt hiszi, hogy az a sorsa, amit kiszabott rá az élet és nemcsak nem tud, de már nem is akar menekülni.
Hirtelen látom a boldogtalan embereket. Asszonyokat, akik szomorúan ballagnak férjük nyomaiban. Lánykákat, akiket valójában senki nem hallgat meg. Hallgatni kezdem ezeket az embereket, hogy miről beszélnek. Megértem és elfogadom, hogy valóban azok, akiknek hiszik magukat.
Hirtelen látom, hogy a férfi, légből kapott szabályok alapján alkotott rendszer rabszolgája. Ahhoz, hogy meg tudja állapítani, kicsoda ő, össze kell hasonlítania magát valakivel. A módszert logikának nevezi.
Bruce Willis jó csávó. Hozzá képest én csak lószar vagyok, ez egyenlő: én Lószar vagyok.
Én vagyok Bruce Willis. Mindenki máshoz képest király vagyok, ez egyenlő: én vagyok a Király!
Na, ez a nőnél teljesen másképp működik. Ő ugyanis, saját logikával rendelkezik.
Aha, ez a kis kurva Sharon Stone világsztár és ezért azt hiszi magáról, hogy ő a Gyönyörű. Viszont én tudom, hogy én vagyok a gyönyörű, egyenlő: én vagyok a Gyönyörű!
Olyan szép dolog hirtelen csupa gyönyörű lány között sétálni, anélkül, hogy kényszeresen össze kellene hasonítanom őket egymással! Hiszen megszépíti magát, figyel a ruhájára, csinos és tiszta és addig nem hajlandó kilépni a fürdőszobából, amíg meg nem győződött róla, hogy most már gyönyörű! Ki vagy te, férfi, hogy a villamoson eldöntsd: ühüm, ühüm, nem rossz bőr ez, bár lehetne egy kicsit nagyobb a melle?

Más lettem. Korábban, szó nélkül megdugtam a nőt, aztán annyi volt, most beszélgetni kezdek velük. (Igaz, amióta megkaptam nagyanyai örökségemet, nem is járok háromezer forintos prostikhoz már.)
Hamarosan néhány örömtanyában olyan törzsvendég leszek, akinek az ölébe másznak a lányok, akinek szívesen hoznak teát, amíg rágyújt egy jointra és akinek az ágyban boldogan gyónják meg, ami bántja őket.
Én a kurvák fölé hajolok és bedugom az ujjamat a vaginájukba. A síkosító anyagtól úgy tűnik, mintha felizgultak volna és attól nedvesedtek volna be. De a kurvák sosem nedvesednek be. Egy frissen mosdott kurva pinájához jó érzés hozzábújni és szagolni finom szappan illatát. Ha egy kicsit borostás, az csak olyan, mintha egy férfiarchoz bújnék oda, mondjuk a sajátomhoz. Ilyenkor lesz teljes a kép: a női pina és én benne, ahogy hallgatom őt.
Hamarosan egyszerre két lányt viszek el. Hagyom őket hancúrozni egymással, aztán egyszer csak megragadom az egyiket a mellénél fogva és a másik felé húzom.
- Na, kiscica! Szép kis borotvált pinádat fektesd ide a barátnőd feje mellé és terpeszd szét a lábad!
A másik csak oldalra fordítja a fejét és belenéz barátnője széttárt ölébe.
- Dugd bele a nyelved! – mondom neki.
- Az még ötezer forint. – feleli a kurva.
- Akkor, majd beledugom én! He, he, he.
Nyalni kezdem a forró nyílást. Jobb kezemmel megkeresem a mellettem fekvő kurva pináját, beledugom ujjamat és hopp! – érzem, hogy abba a nedvbe simul bele, ami csak akkor folyik elő egy nőből, ha kívánja, hogy megdugják.
Abbahagyom a nyalást és felegyenesedek. Térdepelek a huzaton és annak az arcát kutatom, akinek kis puncijából folyik elő a lé és azt gondolom: szép kis kurva vagy te, mondhatom, hogy felizgulsz! Ezért fizetlek, te szajha?

(Aztán egyszer csak, egyik napról a másikra, megtanulok csajozni. Professzionálisan látok munkához. A nők szeretik hallani, hogy az ember saját sofőrrel jár. Először is szerzek hát egy olyan taxist, aki már régóta járja a várost, elkérem a telefonszámát és ezentúl őt hívom, ha csajozni indulok. Nem árt, ha az ember a harc előtt, komolyabban felméri ellensége erősségeit és gyengéit, hogy aztán bölcsen alkalmazkodva hozzájuk, megfelelő irányba terelje a csata kimenetelét.
A nők, ha egyedül vannak, szeretnének újra nem egyedül lenni. Aki mást állít, az a) szerelmes valakibe, b) éppen valaki máson gondolkozik, de mindjárt szerelmes belé, c) hazudik.
Ezért bármikor bátran állíthatjuk:
"Kismadár, tudom, hogy csak rám vársz."
A nő ekkor kíváncsi lesz, hogy vajon miért van ez így.
Nyilvánvaló, hogy nem az igazságot akarja hallani, hiszen arról ő eleve többet tud, mint mi. Legjobb, ha megfogjuk a kezüket, megsimogatjuk ujjaikat és meghatjuk valamivel:
"Azért, mert szükséged van valakire, aki nem csak állandóan tudja, hogy gyönyörű vagy, hanem ezt nyíltan be is vállalja és naponta elmondja neked."
Láthatjuk, hogy a nőt egyszerűen saját logikájának csapdájába csaljuk. Ott támadjuk, ahol a legkevésbé számít rá. A büszkeségénél. Odáig pedig a könnyen sebezhető, védtelen kis női szíven keresztül törünk be.
"Szeretném látni, hogy tetszel magadnak. Azt akarom, hogy a kedvemért legyél mindig gyönyörű!"
A kismadár azonban igen praktikus lélek és nem elégszik meg holmi röpke pillanattal, mert leginkább állandóan szálldosni szeretne a magasban. Valószínű, hogy szíve szerint, nem feküdne le egy olyan pasival, aki csak meg akarja dugni. Ezért az igazi férfi, soha nem vall színt saját érzéseit illetően, hanem az ellenség eszével gondolkozik és úgy tesz, mintha olvasná gondolatait. A nő ezoterikus lény, ősidők óta bevált módszer, égi jeleket olvasni és jövendőt mondani neki. A fontos, hogy mindezt halálos komolysággal és biztonsággal tegyük, mert egy eldadogott jóslat, igen valószínűtlen, hogy bekövetkezik.
"Milyen jegyben születtél? Ühüm, akkor tudom: a múltkori kapcsolatod megviselt, de ez most más lesz, mert én igazi férfi vagyok". Ez kitűnő frázis, hiszen biztos, hogy minden nőt megvisel, ha hosszabb-rövidebb ideig kénytelen megosztania az életét, valamint első néhány évtizedeiben makacsul keresi az igazi férfit.
"Én mindig szép dolgokat fogok mondani neked, soha nem szidlak meg és megmutatom neked, hogy mi a jó. Te, a nő, hajlamos vagy nem mindig magadra koncentrálni. Gyakran foglalkozol mások gondjával, bajával és elfelejted, hogy csak te számítasz. Velem csupa napsütés lesz az életed, mert nem hagyom, hogy mást csinálj, csak nevess!"
Ilyenkor a nő kénytelen olyan pillanatok után kutatni a múltjában, amikor egyszer véletlenül nem magára gondolt, eszébe jut, hogy két hete majdnem valami ilyesmi történt, felismeri, valójában milyen döbbenetesen önzetlen lélek ő, és boldog, hogy valaki visszatéríti a helyes útra.
Figyeljük meg továbbá azt is, hogy minden állításunk az örökkévalóság függvényében csendül fel. Tegyünk úgy, mintha feleséget választanánk magunknak és ígérjük meg nekik, hogy ha csak egy kicsit is akarja, a mennyboltba juttatjuk, oda, ahonnan csak az ő kedvéért jöttünk le. A nő nem bolond, hogy mindezt a sódert elhiggye, ugyanakkor hiba lenne a nyilvánvalóan egyéjszakás kaland előtt megkérdezni tőle: "dugunk, aztán megyünk, jó?"
A nő ugyanis nem akar csak úgy dugni. Szeretné, ha minden boldogságpillanata örökké tartana, tehát a leglefegyverzőbb egyszerűen hazudni, mint a szél:
"Megtanítlak örökké élni, kisbárány.")

Az egyik pesti plázában szedem föl Szilvikét. Egyedül álldogál a vécék mellett, amikor leszólítom. Azt mondja, nem ér rá, de látom, hogy ezt csak úgy mondja és vonz, hogy mennyire tudatlanul kedves. Leviszem a szökőkúthoz, az ölembe ültetem és mesélek neki. Meggyőzöm, hogy nyugodtan bízza rám magát és már hívom is a sofőrömet. Egy csodálatos vidékre megyünk – bíztatom Szilvikét –, lesz ott erdő, úszómedence, holdfény és hegyi levegő. Nézd, még a neve is milyen szép: Csillebérc.
A Moszkva-téren, még beugrom a lakásba a sporttáskámért. Előre összekészítettem, amire szükségem lehet. Van nálam narancssárga színű gyertya, öngyújtó, egy üveg különleges minőségi vörösbor , két kristálypohár, női borotva, bőrkímélő borotvahab és egy újonnan vásárolt fehér tangabugyi.
Csillebércen megmártózunk a medencében, csókolózunk a fák alatt, nézzük a Holdat, én szép dolgokról duruzsolok neki és hagyom, hogy sokat nevessen. Mielőtt fázni kezdene, beviszem a fürdőszobába és megmosom a lábait. Miután leültetem az asztalkához, kristálypoharat adok kicsi ujjai közé, megcsókolom és öntök neki a borból. A bungaló bútorain meg-megcsillan a gyertya fénye. Szegényes és hangulatos, engem leginkább a szocializmusra emlékeztet. A lányka csak csendesen mosolyog és néha azt mondja: "óh". A falujában ez nem így megy – meséli. Ott egyszerűen megdugták és kész.
- Ha legközelebb valaki nem úgy bánik veled, mint egy királykisasszonnyal, nem kristálypohárba önti neked a legnemesebb vörösbort, nem mossa meg kezét, lábát, mielőtt hozzád ér, akkor nehogy lefeküdj vele! Egy ilyen fasz nem érdemel meg téged, kis gyönyörű madárkát. Azért hoztalak magammal, hogy megmutassam neked, mi a jó. Gyere.
Kézen fogom és bevezetem a fürdőszobába. Levetkőztetem, beállítom neki a zuhanyt, hogy nehogy megégesse magát vele. Aztán beszállok hozzá én is. Beszappanozom teste minden porcikáját, aztán megtörlöm a lányt és leültetem a vécé műanyagfedelére.
- Tessék, tartsd a gyertyát. Leborotválom a puncidat. – kommentálom neki a jövő eseményeit.
- Jó. – válaszolja Szilvike.
Borotválom a szőrt a lányról, aztán közelebb húzom a kezét, hogy jobban lássam, milyen irányba nőnek a szőrök. A gyertyáról forró viaszcsepp hull a frissen borotvált bőrre.
- Óh! – mondja a lány.
- Fáj? – kérdem tőle.
- Nem. – feleli és csöpögtet egy kicsit a hasára is. Felsikolt, ugrik egyet és én belevágok a pinájába a borotvával. Nézem, ahogy a vér rózsaszínre festi a borotvahabot.
- Ne haragudj! De ugrálsz, mint egy macska!
- Nem baj. – mondja a lány és mosolyog.
Lemosom a habot és a sebhez hajolok.
- Adok rá gyógypuszit, az segít. – és lenyalom a vért szeméremdombjáról. – Óh, finom.
Amikor elkészülök, megcsodálom a lányt a gyertya fényénél és bevezetem az ágyba.
Megmarkolja a farkamat és a szájába veszi. Én simogatom a haját, vállát és mellecskéit. Felhúzom magamhoz a száját s megnyalom az ajkait és a hónalját. Végigcsókolom, végigsimítom selymes bőrét, arcomat a sebhez szorítom és érzem, hogy lesz forró és nedves a borotvált kis dombocska. Nyílásához szorítom a testem, nézem lehunyt szemeit és betolom magam Szilvikbe. Halkan nyögdécsel, aztán sikongat és markolja a hátam. Megcsókolom újra és megszorítom kicsi testét, amikor beleélvezek.
Mielőtt elaludna, pihegve a mellemre hajtja a fejét és azt mondja:
"Szeretlek."

Én csak fekszem, és a mennyezetet nézem. Érzem, ahogy teste álmában meg-megrázkódik és tudom, hogy szépet álmodik. De, mit mondott? – hallgatózok a sötétben – mit mondott ez a lány?
Az erdő felől tücsökciripelést, lombsusogást hoz felém a szél. Hallom, ahogy végigszalad a dombokon, simogatja a fák leveleit és játszik a vízzel a medencében.
Az ablak felé fordítom arcom.
A Holdat látom és csak nézem fehér tükrét. Lassan megértem, mire gondolhat ez a lány, aki a mellemen álmodik és szinte megbomlik az agyam. Remegni kezdek, széthullik a testem, összezúzódik a lelkem, mert ömlik belőlem egész életem összes rohadt gecisége, áramlik szememből a könny és ráz a sírás.

Zokogok, mert azt hiszem, megtanultam szeretni."

Mélység

2009-03-05T14:08:00.004+01:00

Az emberekben mindig a mélység vonz. Egymás mély ismerése, megismerése, megértése, egymás lényegének megragadása abban az érzésben, hogy: igen, ismerem őt, de szavakkal le nem írhatom. Mint az asztrológiai jegyek analógiái: elmondhatom, hogy a Neptun kategóriájába tartozik a káosz, a víz, a mérgek, a bódultság, a módosult tudatállapotok, a drogok, az egyesülés, az egyéniség elvesztése, az egymásba olvadás, az egyetemesség és az egyetemes szeretet, a transzcendentális világ, a hazugság, a valótlanság és a félig valóságos világok, a nem létező szörnyek, az álmok, a hipnózis, a szédülés, a folyton hullámzó és kavargó őstenger, meg még sok minden, de nem tudom egy szabállyal elmondani, hogy mi tartozik oda és mi nem, mert a szabály maga a Neptun, mint analógia. Nem logikus és egymás utáni, hanem analogikus és párhuzamos.

Ilyen egy ember megismerése is.

Van, hogy egy ember sosem tűnik mélynek. Mindig felszínes, mindenkivel jóban van, beszélget fontos és kevésbé fontos dolgokról, de mintha nem lenne ott amögött, amit mond. Nem önmagáról beszél – még akkor sem, ha az ember mindig önmagáról beszél –, hanem csak úgy beszél.
De néha ezek az emberek, véletlenül vagy szándékosan, megvillantanak valamit, ami nekem azonnal feltűnik, mert olyan ez számomra, mint aranyásónak a sárgás ragyogás az ércben, vagy egy folyó különös, csillámló színe. A mélység néz vissza rám néha az emberek szeméből, egy elrévedő pillantásukból, egy ottfelejtett tekintetből, egy elkomoruló arcból, megroskadó válltól, ökölbe szoruló kézből. Talán véletlen, talán nem, hogy legtöbbször nem vidám pillanatok ezek. Sokszor egészen gyászosak.

Engem vonz a mélység. A világot sokszor csak a felszínen élem, és néha szenvedek, mert úgy hiszem, nem tudom átadni magam az életnek, hogy merev vagyok és félek, nehogy elcsússzak a jégen, megbotoljak a sötétben.
De az emberek.. Az embereket mélyen átélem. Az emberek mélyénél nincsen intenzívebb vonzerő számomra. Elég egy csepp a mélységből, és én örökké fogom kutatni a forrást. Egy apró csepp éltet engem hetekig, hónapokig, és csak nagyon lassan adom fel a kutatást, ha esély sincs, és sok kudarc ért.
Azt hiszem, ezt keresem az emberekben. Néha valaki azt mondja, mi barátok vagyunk. De nekem csak az barát, akibe legalább egyszer, egy pillanatra belenézhettem, és megpillantottam benne a lelke mélyen pislákoló fényt. E nélkül senki nem lesz a barátom, mert beszélni mindenki tud, de igazán mondani valamit csak az, aki minden szava mögött ott van teljes mélységével.

Szinkronicitás

2009-02-20T16:18:00.005+01:00

Van egy fogalom, ami nagyon sok mostanában megjelent spirituális témájú könyvben és filmben szerepel, mint fő- vagy mellékszereplő. Nem egy nagy dolog, ez a "szinkronicitás", az egybeesés. Azt jelenti, hogy az emberekkel időnként történnek olyan dolgok, sorban egymás után, amik külön-külön nem jelentenek semmi különöset, de éppen ott, éppen annak az embernek az életében, éppen akkor, éppen azokkal a más dolgokkal együtt, valami olyan jelentéssé állnak össze, amely mint egy fénycsóva, hirtelen rávetül valamire, ami azelőtt a háttérben rejtőzött. Pici vagy nagy megvilágosodások ezek, amik megváltoztatják az ember életét, vagy az adott helyzetet, új keretet adnak tényeknek és élményeknek, más fényben láttatják az eseményeket és az emberek cselekvéseit. Ilyen szinkronicitás létrejöhet események, gondolatok, felismerések, könyvben olvasott pár sorok, filmek, elkapott félmondatok, igazából a világon bármi között.

Nemrég teljesen véletlenül a kezembe vettem egy spirituális könyvet (itthon elég sok ilyen van, úgyhogy létezik ez a véletlen), ami az Univerzum törvényeiről szólt. Az első törvény, ha jól emlékszem, a vonzás törvénye volt. A másodikra nem emlékszem, de a harmadik az volt, hogy ha kérsz, akkor adatik. Ha valamire szükséged van, és kéred, hívod, hogy jöjjön magadhoz, akkor előbb-utóbb megkapod. Több ez a kérés, mint a panaszkodás vagy sajnálkozás, hogy nincs, több, mint a sóhajtozás, hogy bárcsak. Egy (vagy több) konkrétan, érthetően megfogalmazott mondat, amelyhez odabiggyeszti az ember, hogy "kérem ezt a dolgot a magam számára, mert szeretném, ha lenne". Erről a témáról is sok könyv van egyébként; tulajdonképpen úgy írják le a folyamatot, mint egy megrendelést, amit az ember felad, és az Univerzum (vagy Isten, vagy Természet Ősanyánk) teljesíti, mint egy online áruház.
Függetlenül attól, hogy van-e ilyen törvény és működik-e, mi kára származhat abból az embernek, ha kipróbálja? Nem kell nyilvánosan csinálni, mások tehát nem látják. Önmaga előtt meg csak nem szégyenkezik már az ember, mert kipróbál olyasmit, amit még soha nem csinált, vagy soha nem működött neki, vagy nem hisz benne. Mit veszíthet? Szerintem semmit.

Ez a törvény valójában nagyon érdekes. Ahhoz, hogy az ember kérjen valamit, minimum 5-10 percig arra a dologra kell koncentrálnia. Mert ugye, nem tudja pontosan, mire is lenne szüksége. Ezt ki kell találni. Ha megvan, szavakba kell önteni, és utána el is kell mondani, fejben legalábbis biztosan. Igyekezni kell úgy megfogalmazni, hogy egészen konkrétan kérés legyen, ne óhaj-sóhaj, panasz, hogy pozitívan legyen megfogalmazva, és nem úgy, hogy mi nem kell, minél pontosabb definíciót kell adni stb., a szokásos szabályok. Tehát a dolog eltart egy ideig. Addig az ember nem mást csinál. Nem zenét hallgat, nem számítógépezik, dolgozik vagy másokkal van, hanem egyedül, viszonylag zavartalan környezetben, és nem mást csinál, hanem kér. Belső párbeszédet vagy monológot folytat, amit másképpen gondolkodásnak is hívunk.
Elég kevés dologra szoktunk intenzíven akár annyi ideig is koncentrálni, mint amíg meg lehet fogalmazni pár kérést. Amire ennyire erősen figyelünk, az megmarad az agyban. A kognitív (a tudásszerzéssel- és szervezéssel foglalkozó) pszichológia nyelvén ilyenkor az ember létrehoz egy új sémát a fejében. A séma tulajdonképpen egy kategória, olyan, mint egy honlapon a tag. Köré lehet más fogalmakat rendezni, egész hosszú fogalmi láncokat is, mint amilyenek a forgatókönyvszerű elképzeléseink arról, hogy hogyan működnek egyes helyzetek (pl. egy éttermi vacsora esetén először leülünk, majd rendelünk, majd eszünk stb). A sémához tartozó egyes fogalmak előhívják egymást. Az egész séma-fogalom nem egy ördöngösség, mindenki minimum sejti, hogy így működik az emberi gondolkodás.
Amikor valaki pár percig intenzíven kéri azt, amire vágyik, olyan sémát hoz létre az agyában, ami sokáig aktív, előtérben van. Legalábbis, ha a kért dolog tényleg nagyon fontos. Az aktív sémáknak az a tulajdonságuk, hogy automatikusan mindenre megpróbálja őket alkalmazni az agy. Minden, ami a jelenben történik, egy olyan sémába képződik le az agyban első körben, amely séma épp aktív. Általában nem véletlen a folyamat: ha gyakran szerel valaki autót, akkor lefelé menet a műhelybe, az olajszag egyből aktiválja az "autószerelés" címkéjű sémát, és innentől ami történik, akkor is, ha szokatlan, úgy tárolódik az agyban, hogy e sémához kötődik. Ha például felgyullad egy olajos rongy, és a tüzet poroltóval kell eloltani, akkor a poroltó használatának módja, a róla szóló emlék, a vele kapcsolatban elsajátított gyakorlat mind az "autószerelés" séma alá rendeződik. Ettől még persze egyidejűleg rendeződhet máshova is (pl. ha az illető tűzoltó...).

A kérés, lévén intenzív, értelmező koncentráció, tömörített gondolkodás, az adott tárgyról viszonylag erős, és könnyen aktiválható sémát hoz létre. Amikor ez az aktiváció megtörténik, akkor az emberrel történő dolgok, a benne felmerülő gondolatok, az elhatározások, tervek, a kezébe kerülő újságcikkek és elkapott mondatfoszlányok, mind szépen felfűződnek a sémára. És ILYENKOR történhet meg pl. az, hogy szinkronicitás jön létre, mert a séma miatt olyan dolgok (mentális reprezentációk) kerültek egymás mellé az ember fejében, amik amúgy soha. Ilyenkor előfordul, hogy spontán összeáll a kép. Talán csak kicsi kép, de olyan, amit még sosem látott az ember. Pedig ott volt.

És ezért van az, hogy ez a két spirituális fogalom, a szinkronicitás és az univerzum harmadik törvénye, valahogy hasznossá válhat még azok számára is, akik egyáltalán nem hisznek semmiben, amit nem látnak a saját szemükkel.

És ez csodálatos dolog.

Tanácsok önmagamnak

2009-02-17T17:50:00.002+01:00

Élj úgy, mintha vitorláznál. Amikor a vitorlás nehéz árut szállítva csak úgy repül a vízen, a kormányos nem tesz túl nagy erőfeszítést, mert a szél dolgozik helyette. A kormányos csak a megfelelő mederbe tereli ezt az erőt, és úgy használja, ahogy a legjobban tudja vele irányítani a hajóját.

Legyen az életed vitorlás, és legyél te a kormányos. Ne erőlködj, bízd a szélre a haladást. Figyelj mindig erősen, hogy tudd, mikor kell azt a néhány apró mozdulatot megtenni, hogy pont arra forduljon a hajód, amerre menni szeretnél. Ne szalaszd el a pillanatokat, mert a szelet nem tudod kiszámítani: amikor kedvez, bízd rá magad, amikor nem, kormányozz úgy, hogy el tudj siklani mellette és ne kelljen feladni a célodat. De ha a szél nem fúj, akkor legyél türelmes. Talán nincs még itt az idő indulni. Megvan az ideje a cselekvésnek, és megvan a merengésnek is.

Nehéz helyzetben, tanácstalanságban kérdezd meg önmagad: mi a szél, és hogyan fúj? Hogyan tudnék úgy kormányozni, hogy a hajóm is épen maradjon, és a célomat is elérjem? Hogyan csökkentsem az erőlködést minimálisra, és tegyem a haladást mégis gyorssá?

A Zahir II.

2009-02-14T15:36:00.005+01:00

"- Először is elnézést kérek, amiért nem leszek olyan személyes, mint az előttem szólók, de el kell mondanom valamit. Voltam ma egy pályaudvaron, és megtudtam, hogy a vasúti sínek 143 és fél centiméter, azaz 4 láb 8 és fél hüvelyk távolságra vannak egymástól. De miért? Miért ezek az abszurd számok? Megkértem a kedvesemet, hogy nézzen utána, mi ennek az oka, és íme az eredmény: kezdetben, amikor az első vonatokat gyártották, ugyanazt a mértéket használták, amit a szekerek gyártásakor. De hát a szekereken miért éppen ilyen távolságra vannak egymástól a kerekek? Mert a régi utak e szerint a mérték szerint voltak kialakítva, és a szekerek csak így tudtak közlekedni. De ki határozza meg, hogy az utakat milyen szélesre alakítsák ki? És akkor eljutunk a nagyon távoli múltba, a rómaiakhoz, akik az első utakat építették. De vajon ők miért döntöttek így? A harcikocsikat rendszerint két ló húzta, és ha egymás mellé teszünk két lovat abból a fajtából, amit akkor használtak, látjuk, hogy pontosan 143 és fél centiméter helyet foglalnak. Ezek szerint tehát a mai vasúti síneknek, amelyeken modernebbnél modernebb, gyorsabbnál gyorsabb vonatok közlekednek, nos ezeknek a vasúti síneknek a távolságát a régi rómaiak határozták meg. Amikor az emigránsok kimentek az Egyesült Államokba vasutat építeni, ők is ugyanezt a mértéket használták, és eszükbe sem jutott feltenni a kérdést, nem kellene-e megváltoztatni a sínpár szélességét. Sőt, a rómaiak mértéke még az űrhajók építésére is befolyással volt: az amerikai mérnökök úgy gondolták, hogy szélesebb üzemanyagtartályra volna szükség, de ezeket Utah államban gyártották, és onnan kellett őket a Floridai Űrközpontba szállítani, az alagutakba viszont nem fértek volna be, így aztán le kellett mondani az eredeti tervről, és bele kellett nyugodni abba, amit a rómaiak egyszer régen kitaláltak. És hogy mi köze ennek a házassághoz?

Itt szünetet tartottam. Volt, akit csöppet sem érdekeltek a sínpárok, és elkezdtek egymással beszélgetni. Mások viszont, köztük Marie és Mikhail, minden szavamat figyelemmel hallgatták.

- Nagyon is sok köze van a házassághoz, és ahhoz a két történethez, amelyeket az imént hallottunk. A történelem egy adott pillanatában egyszer csak jött valaki, és azt mondta: ha két ember házasságot köt egymással, akkor ennek a két embernek ettől fogva egész életére konzerválnia kell magát. Úgy fogtok egymás mellett menetelni, mint egy sínpár, szigorúan betartva a megszabott távolságot. Akkor is, ha egyikőtök szeretne néha távolabb vagy közelebb húzódni - hiszen ez a szabály megsértése volna. A szabály pedig kimondja: legyetek józanok, gondoljatok a jövőre, a gyermekeitekre. Többé nem változhattok meg, olyannak kell lennetek, mint a sínpárnak: mindvégig meg kell őriznetek azt a távolságot, ami induláskor volt közöttetek, egészen a célállomásig. Ne hagyjátok, hogy megváltozzon a szerelmetek, sem az út elején, amikor növekedni akarna, sem pedig a későbbiekben, amikor csökkenni akarna, mert ez rendkívül kockázatos. Amikor az első évek kezdeti lelkesedése elmúlik, ti akkor is tartsátok meg ugyanazt a távolságot, ugyanazt a szilárdságot, ugyanazt a célszerűséget. Azért vagytok, hogy az emberi faj túlélésének vonata a jövő felé haladjon: fiaitok csak akkor lesznek boldogok, ha ti mindig pontosan 143 és fél centiméter távolságra maradtok egymástól. Ha nem tesz titeket boldoggá az örökös változatlanság, gondoljatok csak a gyerekeitekre, akiket a világra hoztatok. Vagy gondoljatok a szomszédokra. Mutassátok meg nekik, hogy boldogok vagytok, vasárnap pecsenyét esztek, tévét néztek, hasznára vagytok az emberiségnek. Gondoljatok a társadalomra: úgy viselkedjetek, hogy mindenki lássa rajtatok, hogy köztetek minden rendben van, nincsenek konfliktusaitok. Ne nézzetek oldalra, mert bármikor visszanézhet rátok valaki, és ez kísértés lehet, ami válságokhoz, váláshoz, depresszióhoz vezethet. Mosolyogjatok a fényképeket. Akasszátok ki a fényképeket a falra, hogy mindenki lássa őket. Nyírjátok a füvet, sportoljatok - mindenekelőtt sportoljatok, hogy tartósabbak legyetek. Ha a sport már nem elég, végeztessetek plasztikai műtéteket. De soha ne feledjétek: ezeket a szabályokat egyszer bevezették, és nektek tiszteletben kell tartanotok őket. Hogy ki vezette be ezeket a szabályokat? Ennek nincs semmi jelentősége, ne is tegyétek föl soha ezt a kérdést, mert úgyis örökké érvényben maradnak, akkor is, ha nem értetek egyet velük.

Leültem. Itt lelkes taps, ott közöny, és én nem tudom, nem vetettem-e el a sulykot. Marie tekintetében csodálat és meglepetés tükröződött."

A Zahir

2009-02-07T18:00:00.002+01:00

"- Hiányoznak a gyerekek?
- Ami nincs, az nem is hiányozhat, nem gondolod?
- És szerinted megváltoztatta volna a házasságunkat, ha születtek volna gyerekeink?
- Honnan tudhatnám? Látom a barátaimat és a barátnőimet. Vajon ők boldogabbak attól, hogy van gyerekük? Van, aki igen, van, aki kevésbé. Lehet, hogy boldogok a gyerekeikkel, de ez nem javított és nem is rontott kettejük kapcsolatán. továbbra is úgy gondolják, hogy joguk van ellenőrizni a másikat. Továbbra is úgy képzelik, hogy mindenáron meg kell tartaniuk az ígéretüket, amit egymásnak tettek: "legyetek boldogok mindörökké", a hétköznapok boldogtalansága ellenére is.
- Nem tesz jót neked a háború, Esther. Egészen más valóságban élsz ott, mint itt. Igen, én is tudom, hogy egyszer meghalok, és éppen ezért minden pillanatot úgy élek meg, mint valami csodát. De ez még nem kényszerít arra, hogy állandóan a szerelmen, a boldogságon, a szexen, a táplálkozáson és a házasságon töprengjek.
- A háború nem kényszerít, sőt nem is engem gondolkodni. Csak létezem, és kész. Amikor eszembe jut, hogy bármelyik pillanatban keresztülfúrhatja a testemet egy puskagolyó, azt gondolom: "milyen jó, hogy nem kell azért aggódnom, hogy mi lesz a gyerekemmel". De azt is gondolom: "milyen kár, hogy meghalok, és nem marad utánam semmi. Csak arra voltam képes, hogy elvesztegessek egy életet, arra nem, hogy helyette újat hozzak a világra".
- Valami nincs rendben velünk? Azért kérdezem, mert néha úgy érzem, hogy akarsz mondani valamit, de aztán meggondolod magad, és abbahagyod a beszélgetést.
- Igen, valami nincs rendben. Kötelességünk boldognak lenni egymással. Te azt hiszed, hogy mindent nekem köszönhetsz, én meg azt hiszem, hogy kiváltságosnak kell éreznem magam, amiért egy ilyen férfi van mellettem.
- Mellettem van a nő, akit szeretek, de ezt nem mindig tudom értékelni, és ilyenkor azt kérdezem magamban: "mi lehet velem a baj?"
- Örülök, hogy érted. Semmi baj nincs veled, és velem sincs semmi baj, holott időnként én is fölteszem magamnak ugyanezt a kérdést. Nem velünk van a baj, hanem azzal a móddal, ahogyan kinyilvánítjuk egymásnak a szerelmünket. Ha elfogadnánk, hogy léteznek problémák, akkor együtt tudnánk élni ezekkel a problémákkal, és boldogok lennénk. Az állandó küzdelem miatt pedig mindig erősek, vidámak és élettel teliek maradnánk, új és új univerzumokat hódítanánk meg. De mi most a megszokás útján haladunk. Ahol a szerelem már nem szül problémákat, összeütközéseket – csak egy megoldás.
- És mi rossz van ebben?
- Az egész. Érzem, hogy a szerelem energiája, amit szenvedélynek hívnak, már nem járja át a testem és a lelkem.
- De maradt még valami.
- Maradt? Tényleg minden házasságnak így kell végződnie, a szenvedély mindenképpen átadja a helyét annak, amit úgy hívnak, hogy "érett kapcsolat"? Nekem szükségem van rád. És hiányzol, ha nem vagy velem. Néha még féltékeny is vagyok. És szeretek arra gondolni, hogy mi lesz a vacsorád, bár te sokszor nem is figyelsz oda, hogy mit eszel. De hiányzik az öröm.
- Nem hiányzik. Amikor távol vagy, szeretném, ha közel lennél. Elképzelem, miről fogunk beszélgetni, ha visszatérünk egy-egy útról. Felhívlak, hogy megtudjam, jól vagy-e, muszáj hallanom a hangodat mindennap. Biztosíthatlak róla, hogy én még mindig szeretlek.
- Ezzel én is ugyanígy vagyok. De mi van akkor, amikor együtt vagyunk? Veszekszünk, hülyeségeken vitatkozunk, meg akarjuk változtatni egymást, azt akarjuk, hogy a másik is ugyanúgy lássa a világot, mint mi. Olyan dolgokat vársz el tőlem, amiknek semmi értelme, és én ugyanezt teszem veled. Néha, titokban, azt mondjuk magunkban: "de jó lenne, ha szabad lennék, és nem lennék elkötelezve".
- Ez így van. És ilyenkor elveszettnek érzem magam, hiszen tudom, hogy az a nő van mellettem, akit kívánok.
- És én is tudom, hogy az a férfi van mellettem, akire mindig is vágytam.
- Szerinted tudnál ezen változtatni?
- Ahogy öregszem, egyre kevesebb férfi fog észrevenni, és egyre inkább azt fogom gondolni: "jobb, ha mindent hagyok úgy, ahogy van". Biztos vagyok benne, hogy képes lennék becsapni maga egy életen keresztül. De ahányszor elmegyek a háborúba, mindig meglátom, hogy létezik egy nagyobb szeretet, és ez a szeretet sokkal nagyobb, mint a gyűlölet, ami ráveszi az embereket, hogy gyilkolják egymást. És ezekben a pillanatokban, de csakis ezekben a pillanatokban úgy érzem, hogy képes lennék ezen változtatni.
- Nem élhetsz mindig háborúban.
- Valóban. De ebben a túl nagy békében sem élhetek, amit melletted találok. Mert ez a béke éppen azt az egyetlen dolgot teszi tönkre, ami számomra fontos: a kapcsolatunkat. Akkor is, ha a szerelmünk ugyanolyan erős, mint régen.
- Emberek milliói gondolják ebben a pillanatban ugyanezt, a világ minden táján. Bátran kiállják a próbát, és hagyják, hogy maguktól elmúljanak ezek a sötét pillanatok. Egy, kettő, három válságot is túlélnek, mire végre megtalálják a nyugalmat.
- Te is tudod, hogy nincs ez így jól. Különben nem írtad volna meg a könyveidet."

Tánc

2009-01-12T14:56:00.001+01:00

Érdekes, hogy soha nem szerettem különösebben az olyan filmeket, amikben sokat táncoltak, vagy amik táncosokról szóltak. Igaz, nem is láttam túl sok ilyet (talán egyet se), de biztos jobban kerestem volna őket, ha nagyon érdekelnek.
Pedig a tánc az olyasvalami, ami kifejezi a legbensőbb érzéseimet. Soha nem tanultam semmilyen táncot, és abban sem vagyok biztos, hogy a kötött táncformák nekem valók. És mégis, ha táncolok, ha egyedül és szívből táncolok, akkor átjár az Erő. Olyankor úgy érzem, hogy forgószél vagyok, vihar vagyok, ami elsöpör mindent, ami az útjába kerül, hogy nem állíthat meg semmi, és nem bánthat semmi és senki. Egy forgószelet ki tudna bántani..?
Ha táncolok, akkor megnyilvánul a bennem lakó Nő. Nincsenek gátlásaim. Nincsenek félelmeim, szorongásaim, csak Erő van és Élet, ami ki akar sugározni, és persze nőiesség, ami tánc közben igazán magára talál. Rám talál. Megtaláljuk egymást.

A nőségnek is több oldala van. A nő nem a férfiról szól, és mégis róla szól. Neki szól. A nőiesség Erő, aminek nincs szüksége férfira ahhoz, hogy létezzen és erő legyen, de egy Férfi, a saját erejével, értelmet ad neki és valósággá teszi.

Amikor egyedül táncolok, akkor vihar vagyok. Amikor valaki vezet, akkor inkább lágy hullám. Mindkettő ugyanaz az erő, ami feszül bennem, csak ennek az erőnek a két oldala. Fontos, hogy meglegyen ez a két oldal. Egyedül táncolni gyönyörű, mint egy orkán, egy szökőár, egy mennydörgés. Ketten táncolni gyönyörű, mint a naplemente a tengerparton, vagy egy zúgó folyó végén a vízesés.

Az élet olyan, hogy a táncosai néha kénytelenek elengedni egymást. Ilyenkor mutatkozik meg, ki milyen ember. Ki milyen férfi, ki milyen nő. Összecsuklik-e a táncparketten, mint egy báb, vagy táncol tovább, szívből és egyedül, amíg valaki meg nem szelídíti vagy el nem ragadja egy még nagyobb vihar vagy forgószél.

Számomra a tánc egyedül élet és robbanó energia, másokkal együtt boldogság, egy Férfival viszont perzselő tűz és rohanó víz, együtt hullámzás és egymásnak feszülés, fájdalom és gyönyör, halál és újjászületés.. Egy Férfi és egy Nő együtt nem más, mint az Élet.

Idézet

2009-01-11T00:37:00.002+01:00

"Ebben a kapcsolatban az is különleges, hogy szükség esetén kiszállunk, kereket cserélünk, majd megyünk tovább. Ha tankolni kell, tankolunk. De nem kezdjük el szidni vagy nem hagyjuk ott, ha csak a szélvédőt kellene letörölni. És váltva vezetünk."

Ezt írta. Örül a lelkem.

Posvány

2009-01-02T19:23:00.003+01:00

Az újévi fogadalmaimon még gondolkozom, de azért egy-két dolog tuti. Például elkezdek hastáncolni, mert az kicsit nőiesebb, mint a ju-jitsu, és mert itthon ülni a seggemen, az nem tuti. Nagyon nem jó, ha az embernek nincs hobbija, én pedig egy ideje hanyagolok mindent. Nem, az aerobik nem hobbi. Azt azért csinálják a nők, hogy kisebb legyen a seggük és laposabb a hasuk. Ezzel az erővel a diéta is hobbi lehetne.. (ahogy vannak, akiknek az is). Elég unalmas az aerobik, nem is csináltam soha két hétnél tovább. Inkább a pozitív önértékelés..

Szóval, gondolkoztam sokat, hogy merre kellene elindulni a pszichológia mellett. Mert úgy tűnik, hogy nem elég egy dologgal foglalkozni. Úgysem tudja kitölteni minden időmet, és valójában nincs ellenpólusa az életemben. A pszichológia az tanulás, ilyenformán a munkával egyenértékű szellemi terhelés, és nem igazán nevezhető kikapcsolódásnak. A hazaérés utáni otthon-seggmeresztés sem, és a néha szerveződő társasági programok sem. Kell valami rendszeres, ami nem kötelező, de egy kicsit mégis kötelezőbb, mint semmit nem csinálni. És más szerveket mozgat meg, nem az agyamat. Meg mozgás is kell, meg tánc is kell, meg a nőiességet is ki kell terjeszteni és meg kell tanulni sok oldalról, és más nőnemű lényekkel is ki kell alakítani emberi kapcsolatokat – ezeknek metszeteként találtam meg a hastáncot.

Azt hiszem, véget ért az életemben az a szakasz, ami érettségi előtt kicsivel kezdődött, azzal, hogy tanulás címszóval abbahagytam a ju-jitsut, és soha nem is kezdtem újra. Ez a szakasz sok semmittevéssel telt, és általános ingerszegénységet okozott, amiből nagyon elegem van. Kiábrándító, ha az embertől megkérdezik, hogy mi a helyzet vele, és nincs mit mondania. Ráadásul rombolja az önérzetet és az önértékelést, ha nem csinálok semmit. Mert a tanulás, az alap. Az nem téma. Ha viszont nem csinálok azon kívül is valamit, akkor először magamat érzem szarul, majd másokat érzek szarnak, majd a világot, ... Persze ennyire sosem fajul el, mert okosan megbeszélem magammal, hogy magamat kéne először kicsit kiemelni, és agyban meg is teszem, de ez nem változtat azon, hogy érzelmileg egy posványnak érzem az életemet.

Ez az a szó, ami a legjobban leírja pozitív stressz szempontjából az elmúlt időszakot. Posvány. Mozdulatlanság, erjedés, tunyaság, lomhaság, lassúság, tehetetlenség, tétlenség, döglöttség. Sok beszéd, kevés cselekvés. Sok gondolkodás és magyarázás, kevés szenvedély. Ebből lett most elegem. Arra jöttem rá, hogy amellett, hogy lusta vagyok még saját magamért is tenni valamit, ráadásul elég magas az ingerküszöböm, és elég erősnek kell lennie egy élménynek (pláne pozitívnak) ahhoz, hogy megmozdítson bennem valamit. túl jó a tűrőképességem, és ez nagyon nagy érzékenységgel párosul. Ez úgy kombinálódik össze, hogy semmi nem érdekel, és pillanatról pillanatra nagyon pontosan konstatálom, hogy mennyire nem érdekel semmi, majd azt is, hogy vágyom élményekre, és mégsem keresem őket, hogy tudom, hogy kéne valamit csinálni, és nem teszem meg.. Ezt minden pillanatban pontosan érzem, és minden másik ember minden szava erre emlékeztet, hogy: egy posvány az életed.

Ez egy olyan probléma, amiből senki más nem tud kihúzni engem, sőt bizonyos szempontból jobb, ha meg se próbálja senki, mert kihúzni úgysem sikerülne, viszont megakadályozna, hogy még mélyebbre süllyedjek, és egyszer csak tényleg ellepjen a szar – amit aztán végül megunok, és végre kimászom belőle. Ugyanaz a helyzet, mint tanulásnál. Az ember mondogathatja éveken keresztül, hogy nincs elég akaratereje tanulni. De erre nincs válasz. Egyszerűen tanulni kell, az a válasz. Ebből meg ki kell mászni. Biztos szebb ember leszek, ha találok valamit, aminek elég erős a fénye ahhoz, hogy belülről átvilágítson rajtam, és sugárzóbbá tegyen. Remélem. Egy kis sugárzás, az most hiányzik. Egy kis szenvedély. Hogy valamibe beleszeressek, ami aztán örökre az enyém lehet. Valamiben meg kéne találnom önmagam, hogy színeket és ízeket lássak és érezzek magam körül, hogy színesebb és finomabb legyek én magam is.

Hiányzik valami a boldogsághoz.

Más. Rájöttem, hogy nem szeretek megérkezni. Úton lenni szeretek. Az összes elsöprő, átható "igen, ez az élet!" élményem olyan túrákhoz kapcsolódik, ahol nem volt megállás, minden éjjel máshol aludtunk, minden nap csak mentünk és mentünk, együtt egy csapattal, és elfelejtődött az egész addigi élet. A természet vesz körül, és víz, szabad ég, csillagok, tábortűz, éneklés, barátok.. Annyi inger egyszerre, ami még engem is elsodor. Az olyan apróságok, mint a megfagyás a sátorban, összes ruha elázása, szúnyogok, tűző nap vagy 5 fokos fürdővíz, áram és meleg étel hiánya, összezártság másokkal stb. mind nem elég ahhoz, hogy megutáljak egy utazást. Mondom, magas az ingerküszöböm. Ugyanakkor ha nincs olyan a csapatban, aki szeret és elfogad, vagy számít neki, hogy ott vagyok, ha nem tudok elmenni legalább 1-2 órára valahova egyedül lenni, vagy ha nem tudok írni, amikor kedvem van, az nagyon hamar kiüti a biztosítékot. A kapcsolati ingerküszöböm meg nagyon alacsony. Erre mondom hogy nagyon érzékeny is vagyok közben. Asszem hogy ezek számítanak nekem igazán. Hogy legyek fontos, legalább egyvalakinek. A többi nem számít.

Haza se szeretek érkezni. Eddig azt hittem, azért, mert szar otthon lenni. De nem szar. Nagyon régen nem szar már hazaérkezni. Csak odafele tartani sokkal jobb.. Befejezetlen, vagyis.. Hát nem tudom. Ez az önmagammal kapcsolatos felfedezés még elég új nekem is. Érzem, hogy van valami kapcsolata azzal, hogy azt a pillanatot sem szeretem, amikor egyedül vagyok, és meghallom a kulcszörgést, vagy nem szeretek hazaérkezni arra, hogy más már van itthon.. Talán mert módosítanom kell az addigi "utamat", amin éppen rajta voltam. Ha addig gondolkozva cirkáltam a lakásban, akkor onnantól nem tehetem ugyanezt, mert nem csinálhatok úgy, mintha nem lenne otthon senki. Marad a szobám, ott meg nem lehet cirkálni, és beszűrődnek a zajok. érzem, hogy köze van ehhez az úton levés-megérkezés dologhoz annak is, hogy nagyon sokszor füldugóval alszom éjszaka, noha sátorban simán elalszom úgy, hogy dübörög a zene, vagy hogy a többiek ittasan óbégatnak a tábortűznél. Nem a zajokat akarom kiszűrni, hanem azoknak a velem egy lakásban lévő embereknek a hangját, akik befolyással lehetnek rám. Akik miatt módosítani vagyok kénytelen a pályámat. A füldugó egyfajta apró módosítás, hogy nagyot ne kelljen (pl. odafigyelni arra, amit mondanak, és gondolkozni rajta, amikor nincs kedvem).
Alapvetően jobban szeretek egyedül lenni itthon, mint nem egyedül. Ez jelentős változás a pár évvel ezelőtt kialakult helyzethez képest, amikor inkább bárkivel elmentem bárhova, hogy ne kelljen egyedül lennem. Most meg kezdek rigolyás lenni másokra? Asszem tudom értékelni valakiben azt, ha megérti/megérzi, hogy mikor nem vagyok olyan hangulatban, hogy magamon kívül másokat is számításba vegyek a gondolataimat, hangulatomat és cselekedeteimet tekintve. És amikor megérzi, akkor persze nem tud láthatatlanná válni, de tud úgy létezni mellettem, hogy nem kényszerít reagálásra.

Egyébként fontosnak érzem ezt a képességet a sikeres gyereknevelésben. Hangsúlyozom, képességet és nem tulajdonságot, mert ha ez tulajdonság lenne, akkor azt nyugodtan hívhatjuk leszarásnak is. Mégis, főleg amikor a gyerek elér egy bizonyos kort (12-13, kamaszkor kezdete), akkor sokkal hatékonyabb kommunikáció, ha meg van adva a gyereknek a lehetőség, hogy olyan pozíciót vegyen fel, amilyet akar. Pont ez az a kor, amikor ha addig be is rögzültek hülyeségek (pl. anyuka-apuka folyamatos, valódi érdeklődést mellőző kérdései az iskoláról, és a gyerek valódi információt mellőző válaszai), most ezek átalakulhatnak. Emberek kapcsolata kezdődik innen, és itt már lassan nem gyerekekről van szó. Itt már közvetlen irányítást úgysem fogad el egy kamasz sem, a nevelés megszokott módja itt befejeződik. Lassan nem lehet utasítani és nem is kell. Szerintem itt b*ssza el sok szülő. Annyi kéne, hogy észrevegye a változást, és kicsit ráhangolódjon a gyerekre. És ha nem muszáj, nem kérdezgetni hülye kérdéseket.. Megadni a lehetőséget a gyereknek arra, hogy úgy legyen a szülője mellett (fizikailag), hogy ne kelljen állandó reakcióhelyzetben tartania magát, hogy el tudjon lazulni, hogy maguktól előjöhessenek belőle az őt érdeklő kérdések. Ezt tanítani kéne, ha lenne egy szülők iskolája. Hogyan álld meg, hogy a gyerekedhez hozzászólj akkor, amikor valójában nem tudod, hogyan szólj hozzá? Én elhiszem, hogy van a "tipikus anyuka", aki mindig aggódik, hogy mi van, aki mindig mindent ötször megkérdez, és még 16 évesen is fogni akarja a kisfia kezét, aki rendet rak a gyereke szobájában, aki az ismerősöknek a kamasz gyerekről cuki kisbabakori képeket mutogat, miközben jelen van a kamasz gyerek, .... szóval elhiszem, hogy van ilyen anyuka, csak valójában mégsem hiszem el. Hogy valaki ne tudná megtanulni úgy szeretni a gyerekét, ahogy az annak jó. Kényszer (finom, lágy, észrevehetetlen, verbális kényszer.. nyamm) nélkül.

Hm, ez most kifakadásnak tűnhetett. Nem az volt, a fentiekkel nálunk soha nem volt gond. (Nem véletlenül volt 11-12-ikben évente 130+ hiányzásom.. Nem b*sztattak reggelente az iskolába menéssel, cserébe 4,5-ös volt stabilan az átlagom.)

Szóval, a massza a fejemben az úton levéssel, a megérkezéssel (másokéval és a sajátommal), az egy helyben levéssel és a beszűkült térrel kapcsolatban még nem állt össze teljes egésszé, de nemsokára biztos megálmodom.

Ismeretlen

2008-12-06T13:49:00.003+01:00

Olyan jó kedvem van ma, hogy ihaj, és nincs rá semmi okom, mert nem jött ma a Mikulás sem, pedig jó kislány voltam. Sokat tanultam (tanulok), kedves voltam az emberekkel, és szeretem a csokit. Pff.
Eláraszt a meló. Be kell adnom egy 3-6 oldalas szociálpszichológiai kutatási tervet, egy min. 5 oldalas személyiségpszichológia házi dolgozatot, egy szociometriai elemzést (amit az emberek nagy része még ki sem töltött), egy két oldalas bibliográfiát és egy esszét a szakkollégiumi jelentkezéshez, ráadásul 43 kreditet vettem föl ebben a félévben, emiatt 12 vizsgám lesz január végéig (egy sejtbiológiából, amire egyszer sem mentem be). Két nap múlva zh 450 oldalnyi anyagból (ez a harmadik, az első kettőre is ugyanennyit kellett tanulni, és ez csak egy tantárgy), aztán két napra rá két zh, este buli, jégkorizás, karácsony.. A szilvesztert nem tudom, hol fogom tölteni (mindenki utál :), viszont annyit alszom mostanában (minden másnap), amennyit az utóbbi 3 évben összesen nem. Amikor 7-kor kelek, délre gyönyörű lesz az ég, világos minden, világosabb, mint nyáron, és a vizes utcákon tükröződik a napfény.. Gyönyörű.

És ott van Ő, aki már annyiszor volt Ő, és volt már nem Ő is, de mindig megint egymásba kavarodunk, ennek valami oka van. Szeretem? Szeretem. Annyi mindenben olyan, mint én (és persze sokban nem). Annyit tanultam tőle. Annyit változtam miatta, és ez jó. Talán kicsit bele vagyok süllyedve a vele való kommunikációba. Ez nem jó, mert egy idő után nem fejlődünk, ha már túl jól ismerjük egymás érvrendszerét. Most kéne valaki, akivel sokat lehet beszélgetni az élet nagy dolgairól, mégsem akarok majd vele összejönni. Kéne egy barátnő?? Hmm. Egyszer úgyis szembe kell néznem azzal, hogy a világon nem csak férfiak vannak, és meg kell tanulnom bánni a nőkkel/lányokkal is..

Whatever. Rengeteg Grace klinikát nézek. Eszméletlenül sokat. Egyelőre nem tudom, mit pótol, de valamit biztos. Ez kellemetlen, mert mindig szoktam tudni, hogy mi a bajom, amikor bajom van. Mostanában már nincs bajom (most már csak megszokásból nézem, így nem is olyan fun), de ez mondjuk egy hete még nem volt igaz. Valami volt, valami kényelmetlen érzés, mint amikor egy rossz fotelba ülsz le, és egy idő után fájni kezd a hátad, de nem nagyon, csak tompán. Mondjuk itt legalább tudod, miért. Inkább olyasmi, mintha beadtak volna valami tudatmódosító szert, vagy valami gyógyszert, ami megváltoztatja a szervezetem működését, és nem szóltak volna róla. És érzem, hogy valami más, de nem tudom, mi az.
Az ismeretlennel harcolni pedig sokkal rosszabb, mint valami konkréttal. Félreértés ne essék: a depresszió konkrét. A letörtség, a kedvetlenség, a rossz kedv, a betegség mind konkrét dolgok, és felismerem őket, és tudom kezelni őket, ha előjönnek. De ilyen már rég nem volt. Nem. Ez inkább olyan kellemetlen, tompa, .. Hát ennél jobban nem tudom körülírni. Ezért is nem hagytam abba a sorozatnézésbe-menekülést. Mert nem tudtam, mit kompenzál, mi ellen védi magát a kicsi lelkem, és addig inkább nem veszem el a védelmet. Mit nekem egy kis függőség :) Vannak rosszabb dolgok is.

Igen, szóval ez volt pár napja, most meg érthetetlenül boldog vagyok, ez is kicsit fura, ez sokkal jobb. Mondjuk van flow, mert elkezdtem tanulni. És kevés időm van, és épphogy csak meg fogom tudni csinálni, úgyhogy rá kell gyúrnom. Meg tudom csinálni, ha összeszedem magam. Na ez kell a flowhoz.

"Hogy vagyunk?" rovatunkat olvashatták.

Mennyei prófécia

2008-10-04T00:31:00.000+02:00

Minden emberi konfliktus arról szól, hogy az energiát a másiktól akarjuk elszívni. Energiára szükségünk van, és félünk, hogy nem jut elég.

Pedig az energia forrása mi magunk vagyunk. Ha képesek vagyunk megnyílni önmagunk határtalan belső forrása felé, a világ megváltozik, és nincs többé szükség más emberek kihasználására. Élni és élni hagyni végre lehetséges lesz. És ha már sokan nyíltunk meg magunk felé és képesek vagyunk végtelen energiát meríteni saját forrásunkból, az emberiség új látásmód birtokába kerül, és a békét fogja a lelkében hordozni. A fajunk új képességek birtokába jut, és készen áll majd arra, hogy megkapja a végső tanítást.

Döntés

2008-09-15T23:30:00.000+02:00

Döntés végül is nem született, legalábbis a lenti értelemben nem. Utólag visszatekintve nem volt elég az információ a döntéshez, mert próbáltam magamban megoldani olyasvalamit, ami két emberről szól, és két ember kell hozzá.
Két dolog: egyrészt a nem döntés is döntés, másrészt a rossz döntés is jobb, mint a semmilyen. Legalább én hoztam, és ha jó, akkor jó, ha rossz, akkor meg van miből tanulni.

Az eredmény egyébként eddig sok boldogságra ad okot, úgyhogy örülök. Van olyan, hogy a vég egyben kezdet is.

Most nagyon homályos vagyok. Mint a Tarot kártyák, amikkel játszadozom.

Más. Küzdök a családi démonaimmal. Próbálok kitörni a megszokásokból. Azt már nem nekem kell elérnem, hogy értelmiségi család legyünk. Ezt már megtették a szüleim. Az öcsémmel a mi körünk a jól szituáltság elérése lesz. Hm, mélyről indulva lassú a felszínre kerülés.
De a tetterő és a képességek megvannak, az ötletek megvannak, a támogatók megvannak (minden értelemben), úgyhogy az esélyeink nagyon jók. Egyelőre a csapatgyűjtés, az egymás ösztönzése, a tudás magunkba szívása és az ötletelés megy. Egy szinten. Más szinten egész konkrét teendők vannak, de több irányba is elindultunk, és viszonylag jól elosztottuk a családban.
Csak kicsit nagyobb összetartás lenne.. Sokan nem is fogják fel, mekkora érték egy kerek család.

Egyébiránt elkezdődött a suli, és eddig nagyon élvezem. Már nem feszülök bele abba, hogy mindenre bejárjak, de úgy veszem észre, második évben a tanárok is visszafogtak magukból egy kicsit, meg a követelményekből is. Ráadásul van késztetésem, hogy év közben tanuljak, és ez hajt előre. Végre tudom, mit akarok, és próbálok élni a lehetőségeimmel. Ezért vettem fel 43 kreditnyi tárgyat. Az egyetem egy olyan hely, ahol még van egy kis inkubátor. Az élettől már nem igazán ez véd meg, hanem az otthon, de a keltetés működik, és ha gyorsan akarok még olyan dolgokat tanulni, amik érdekelnek, akkor itt a legegyszerűbb. Közismereti tárgyakat veszek föl, mert ha most nem, mikor? Érdekelni kezdett az ember biológiai vonatkozásban, felvettem pl. Sejtbiológiát, és fogok Immunológiát is. Ez egy nagyon érdekes terület, mind biológiai, mind pszichológiai értelemben. Hogyan és mitől védekezik az ember a rossz testi-lelki egészség ellen, egyesek miért jobban és mások miért rosszabbul, milyen élmények vannak erre hatással és miért és hogyan, lehet-e ezt befolyásolni mentális (nem gyógyszeres) úton, ... Rengeteg kérdésem van. Amikre valszeg mind nem fogok választ kapni, de nem baj, nem vagyunk naivak. Azt sem gondoltam soha, hogy pszichológián majd a lélekről fogok tanulni.. És nem is. Ettől függetlenül rengeteg gondolatébresztő órát tudok felvenni, amik segítenek meglátni, merre induljak, hogy jó legyen nekem.

Jó ez az egyetem dolog. Mondjuk, az Atom- és magfizikáról lebeszéltek az előadók, és hallgattam is rájuk. Igaz, rossz volt az időpont is.

Döntésképtelenség

2008-09-08T12:56:00.001+02:00

A fejem és a szívem küzd egymással. Az eszem az érzéseimmel. És hogy dupla csavar legyen: a szívem tudja, hogy az eszemnek van igaza, és hogy neki is jobb lenne, ha az eszemre hallgatna - és a fejem is tudja, hogy a legeslegfontosabbak mindig az érzések.

Így hát még véletlenül sem tudok helyes döntésre jutni, mert mindkét oldalon túl nagy a veszteség, amit nem biztos, hogy el akarok viselni. Valakit elveszíteni, vagy magamat elveszíteni? Melyik a rosszabb? És középutat nem látok, nem találok, nem tudok kitalálni.

Eddig még soha nem fordult velem elő, hogy egész éjszakán át forgolódtam volna azért, hogy dűlőre jussak valamiben. Hogy sikerüljön döntést hozni. Hát most előfordult - és döntést sem sikerült hozni. Az elalvásban végül segített a meditáció és a probléma más szintre helyezése, de a kérdés nem oldódott meg.

Néha szeretnék egyszerű nőstény kisállat lenni. Annak nincs büszkesége, nem problémázik a dominancia-viszonyokon, és eszébe sem jut, hogy mást csináljon, mint amit csinálnia "kell", a biológia és az evolúció értelmében. Nem gondolkozik, nem tekint ki a helyzetből, és nem erőlködik semmin. Csak él, ahogy az ösztönei diktálják, és aztán elpusztul, ha úgy hozza az élet.

Annyira egyszerű lenne. De hát nem a bonyolultság a legszebb az emberi létben..? (Nem.)

Szabadfordított dalszöveg

2008-09-03T02:43:00.002+02:00

A saját fejedbe zárva észreveszed néha, hogy sosem volt értelme annak, amit mondtál? Ülhetünk itt és nevethetünk, de a felét se értjük az egésznek. Ezzel védekezel.

Beszélgetünk már egy ideje. Mindig, mikor mosolyogsz, mintha fények gyúlnának fel - de nem égnek túl erősen, és nem maradnak túl sokáig, és aztán megint eltűnnek..

Refr. A Furaember csodálatos akar lenni. Hallgatja, ahogy a világ megindul, és ő már egy új univerzumra hangolódik, pedig.. Pedig sosem lesz másképp.

Emlékszel az éjszakára, amikor a védőangyalodat kellett játszanom, és megmentenem a lelked? Akkor hiába tartottál szorosan, egy részedet a mélybe húzták a démonaid.

És azt mondtad, így, hogy nincs kit elveszíts, mintha ütésnyom lennél egy gyönyörű testen. Amennyi sérülést okozol, ez olyan őszinte és igaz..

Nem is sajnállak inkább.

Refr.